Lars von Trier - Christian Lollike
DOGVILLE
rendezte: Anger Zsolt
Blaskó Péter és Margitai Ágnes Jászai Mari díjas vendég-színművészekkel...
műsoron>>>
Bemutató: 2009. október 24.
Bárka Színház, Vívóterem
Fotók: Garamvári Gábor
A színház idei évadának igazi kuriózuma a dogmafilmes, Lars von Trier: DOGVILLE c. forgatókönyve alapján színpadra állított előadás. A darab rendezője Anger Zsolt, akit a nemrég bemutatott Gigor Attila: A Nyomozó c. film főszerepében láthattunk és amellyel a 39. Filmszemle Legjobb férfi alakítása c. díjat nyerte el. Trier 2003-ban forgatta a Dogville-t, Nicole Kidman-el Grace szerepében. A Bárka Dogville történetét meséli el, de az itt és most-ra helyezi a hangsúlyt.
”A ház lakói mind jóravaló, becsületes, barátságos emberek,
akik szeretik a békességet, és a kandírozott narancshéj
darabkákat Karola néni mákosrétesében…”
Játsszák:
Blaskó Péter m.v., Dévai Balázs, Fóti Zsófia, Gados Béla, Ilyés Róbert, Kálid Artúr, Kardos Róbert, Kovács Ádám, Margitai Ágnes m.v., Mucsi Zoltán, Parti Nóra, Réti Adrienn, Spolarics Andrea, Szabó Gábor, Szorcsik Krisztina, Telekes Péter, Varga Anikó, Varjú Olga
Szöveg - Szappanos Gábor fordítása alapján jött létre Anger Zsolt és a társulat közreműködésével
Koreográfia – Fóti Zsófia
Díszlet – Sebő Rózsa
Jelmez – Fekete Kata
Fény – Bányai Tamás
Asszisztens – Hajós Eszter
Ügyelő – Petrik Zsolt
a történet
Egy fiatal, finom nő érkezik egy Isten háta mögötti helyre. Menekül valaki, vagy valami elől. A fejére kitűzött vérdíj ellenében a munkáját ajánlja fel. Azt mondják csupa jóravaló, becsületes ember lakik itt...
a film
„Meghallgattam Kocsma Jenny dalát Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájából. Csodálatos volt, és van benne egy bosszú-téma, amely nagyon tetszett nekem. A filmnek egy izolált helyen kellett játszódnia, mivel Kocsma Jenny története egy elszigetelt városban játszódik. Úgy döntöttem, hogy Dogville-t a Sziklás hegységbe helyezem, mivel ha az ember sosem járt ott, fantasztikusan hangzik a neve, hiszen melyik hegy nem sziklás? Vagy ez azt jelenti, hogy ez a hegység különösen sziklás? A név pont úgy hangzik, mintha tündérmeséből lépett volna elő. Aztán azt is elhatároztam, hogy a gazdasági válság idejére teszem a történetet, mivel szerintem az biztosíthatná a megfelelő atmoszférát. (…)
Bizonyos fokig inspirált Bertolt Brecht nagyon egyszerű, szinte lecsupaszított színháza. Az én elméletem szerint nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy a filmben nincsenek igazi házak... Ez teszi lehetővé, hogy kitaláljunk egyvárost, de ami még fontosabb, hogy az emberekre fókuszáljunk." (Lars von Trier – dogville.hu)
a szöveg
„Nem csak színészi, hanem írói aggyal is gondolkodtunk. Németországban a filmből már csináltak előadást, aminek a szövegét mi is megkaptuk, de csak elenyésző részét használtuk fel. A dialógusokat főként mi alakítottuk ki a próbák során.” (Szorcsik Kriszta – szinhaz.net)
Az előadás
„…van egy hülye közösség, akik azt gondolják magukról, hogy valami összetartja őket, de semmi más nem tartja őket össze, mint az önzőség, az aljasság meg a gyávaság. Amibe megérkezik egy Hófehérkeszerű őrangyal, egy házi tündér, akinek ezek feneketlen önzőségükben meg elégedetlenségükben lezabálják a csontjáról a húst. Lars von Trier megcsinált egy ilyen sztorit, de megadta azt a menedéket, hogy száz évvel ezelőtt játszódik, a világ másik végén. Én ezt nem akarom megadni, itt és most fog játszódni.”
(Anger Zsolt – origo.hu)
kritikák az előbemutatóról
„A lehető leghamarabb lépjünk túl azon, hogy Lars von Trier filmje, a Dogville színház-e filmen, és a színházi verzió film-e a színpadon. Lépjünk túl a Dogma-iskola sajátosságainak ismertetésén, a brechtiánizmus mibenlétének és hatásának taglalásán, továbbá az elmélkedésen az illusztrációról mint az ábrázolás eszközéről. Esztétikán, műfajelméleten, a miből mi lett részletein szőrözni, amikor több száz között tétje van egy előadásnak, a tökvakarás tipikus esete lenne. Szép hagyomány ez: jellemzően nem kívánjuk, hogy a színháznak tétje legyen, de ha van, jellemzően nem vesszük észre. A Dogville a Bárkában az évad egyik legfontosabb eseménye. Noha csak előbemutató. (…) Nagyon jó a társulat, minden szereplő tudja, hogy csupa katalizált figurát játszik, akikből az önkéntes áldozat Angelika a legrosszabbat - valódi énjüket - hozza ki. A lelket imitáló gombatenyésztőből (Kardos Róbert) a sunyi állatot, és így tovább, mindenki elemzést érdemelne, noha nem mindenkinek adatik - s ez fölróható - a fedett és a valódi karakter kettéválását megvilágító jelenet. (A hars zenék ezt pótolják néha, a Lencsi baba-féle gügye pop és Dvořák közé feszítve íveket.) A csúcson - inkább a mélyponton - Dévai Balázs a videodokumentátor Farkas Tamásként remekül adagolja az álszolidaritás önáltató hazugságát a morális pózára büszke (és valódiságáról néha még önmagát is meggyőző) gyáva értelmiségibe. A pólus másik felén a remeklő Szorcsik Krisztina a szelídség és alázatosság ikonikus mintaképe, aki ugyanilyen halkan - modellszerűen - megy át bosszúálló angyalba, egyetlen fölvilágosító dialóg után. Ebben Blaskó Péter tökéletes partner: az ördögi „nagy ember" (másképpen: gengszter) mint ihletett filozófiai tanítómester jelenik meg. Az előadás végi vérfürdő metaforikusan szükségszerű. Dogville lakói saját bűneiket akarták áthárítani másra, amivel kiérdemelték a megsemmisítő ítéletet. Az ítéletnek a nézőben kell megszületnie, a színház - a metafizika helye - csak hozzásegít. Talán nem kellene, de a rendező az utolsó pillanatban megkönyörül, túlélőt küld az együgyű leány (Fóti Zsófia) személyében, s Trier szójátékával - Godwill - isteni akaratnak tulajdonítja a föloldozást.” (Koltai Tamás – Élet és Irodalom)
„Persze, szeretnénk hinni, hogy körülöttünk nem Dogville van, és mi nem egy vagyunk Dogville lakói közül. Hihetünk-e ebben akkor, amikor azt látjuk, hogy a színészek által megjelenített figurák egytől egyig ismerőseink. (…): a hátrányos helyzetű fiatal pár (Fóti Zsófia és Kálid Artúr), a bizalmatlan öreglány és a mulya unokahúga (Margitai Ági és Varga Anikó), a komor gombatermesztő szaki és szabadelvűségébe hülyült felesége (Kardos Róbert és Spolarics Andrea), az jámbor, aszexuális férj és az erőszakos, leszbikus feleség (Gados Béla és Varjú Olga), a végtelenül laza apuka és tehetetlen szalonforradalmár fia (Mucsi Zoltán és Dévai Balázs), a világtalanságát tagadó morózus vak (Ilyés Róbert), valamint az életre képtelen fiatalok (Réti Adrienn, Telekes Péter, Szabó Gábor, Kovács Ádám) – valamennyi figura teljesen testreszabott, nem lóg ki sehonnan, betagozódott részei mindennapjainknak. A színészi játék mindannyiuk esetében – a maga időnkénti túlzásaival együtt – végig arányos, pontos és igazi csapatmunka (ami a Bárkában nem szokatlan, szerencsére); a jellemzésben Fekete Kata alapos karakterismeretről tanúskodó jelmezei segítenek. Blaskó Péter kiemelkedően súlyos apafigurája nagyformátumú alakítás, Blaskó a maga nyugalmával és eleganciájával a vibráló feszültséget fojtogatóvá képes tenni. S igazán heroikus mutatvány a valóban angyali Angelika: Szorcsik Kriszta végtelenül tiszta, megalkuvástól mentes tűrése, a megalázó, tűrhetetlen megpróbáltatások ellenére is hegyi patak tisztaságú figura, és ehhez képest az előadás lezárása egészen káprázatos munka.” (Ugrai István – szinhazajanlo.hu)
Kritikák:
Molnár Zsófi: Mindent kétszer mond, kétszer mond
Székely Szabolcs: Egyes szám negyedik személy
Koltai Tamás: Itt vannak kutyák
Ugrai István: Örökre szívembe zártalak
Sz. Deme László: Kutyák közössége
Színház és film határán / Gollowitzer Dia beszélgetése Anger Zsolttal
Kállai Katalin: Az ember, a lánya és a nem létező kutya
az előadást támogatja:
|
