Garamvári Gábor képei a Fahrenheitről

ŐŠKESTAR - koncert a kávézóban

ÁPRILIS 15. 22:30
KÁVÉZÓ

Veretes balkáni zene, progresszív hangzás, funk, jazz, latin és elektronikus zenei elemek. Ez az Őškestar!

A zenekar 2004-ben alakult Dusnokon, az új felállás 2009-től Budapesten működik. A tagok felmenői között megtalálhatóak dél-szláv és más balkáni kötődések, választ adva a kérdésre, miért játszik a zenekar balkáni zenét. Többnyire hivatásos zenészek alkotják a csapatot, akik különböző zenei berkekből érkeztek. Ezt kihasználva tudott létrehozni egy egyedi hangzásvilágot az Őškestar. 

Koltai Tamás a Fahrenheitről az ÉS-ben

A kritika az Élet és Irodalom honlapján olvasható>>>

Cirkusz-KA - koncert a Kávézóban

ÁPRILIS 2. 22:00
KÁVÉZÓ

Keserédes dalok, világok zenéiből indultak, nyitott fülekbe és szívekbe érkezni. A Cirkusz-KA hangzásvilágában a sokfélén nőies, boros, zsongó hangulatokat flamenco és jazz ihletésű virtuóz gitárjáték feszíti és csillapítja. A gadulka és az ud érkezése új színekkel festi tovább a mesét.

A dívány.hu a világnapi programjainkról

A cikk az ő oldalukon olvasható>>>

Háyland - Kékes Szaffi képei a kiállításmegnyitóról

Próbanapló 5. (április 25-27.)

(a csönd hangjai)

Mit mond a rendező a színészeknek, ha mindenki számára érezhetően nyugvó, statikus pontra érkezik az előadás? Összességében mind az első, mind pedig a második felvonás formáját tekintve rögzültek a jelenetek, dalok, átkötések, s mégis, a lejáró próba végeztével beáll a kínos csend. A premiert megelőző pár nap kérdéseit, felmerülő problémáit és megoldásait egy bejegyzésen belül jegyzem, mivel mostanra már olyannyira összeérnek a folyamatok, hogy nem is lehet külön kezelni, hanem egymáshoz viszonyítva érdemes megvizsgálni azokat. Vlad az állapotokon, szituációkon keresztül folyamatokat mutat meg, ahol egy-egy kimerevített képben benne van a drámai szituáció eleje és vége. Az első felvonásban megteremti a légkört, megadja az alaphangot és felvázolja alakjait, amiket a másodikban kibont ki és felfejt, ezzel együtt pedig finom utalásokkal felelget egymásra a két rész.
Ebben a próbafolyamatban mostanra érkezik el a rögzítés ideje, ami nélkül nem lehet megadni a karakterek mélységeit. Nem a dolgok előadásán, elhangzásán, kimondásán van a hangsúly, hanem hogy ezek elkezdjenek lüktetni a színpadon. (Amint pedig a néző is bevonódik ebbe, nem csupán szemlélője lesz az eseményeknek, hanem átélője is.)
Korábban már ejtettem szót arról, hogy nem szokványos munkamódszert jelölt ki Vlad Troickij, amikor belevágott az Éjféli mesék színrevitelébe. Nem lesz könnyű, ez senki előtt nem volt titok, de ezzel a kockázatvállalással egy olyan szegmensét láthatja a közönség a színházművészetnek, ami túlzás nélkül kuriózumnak számít. Általában véve egy hagyományos színházi próbafolyamat ekkorra majdhogynem a végstádiumába érkezik, és csupán nüansznyi dolgokkal kell foglalkozni az egésszel szemben, (már a kivitelezés tekintetében). Ellenben most egy egészen kiüresedett állapotához érkezett az előadás. Olyan nullpontra, amire találóbb kifejezés az origo, amit elrugaszkodási alapként, kiinduló pontként lehet kezelni. Az innen történő elmozdulások alapjait kell most (két-három nappal a bemutató előtt!) lefektetni. Már csak az erős kibillentő, segítő kéz hiányzik. Miként tud egy orosz rendező ilyen helyzetben a másfajta munkamódszerhez szokott, kételyekkel küszködő színészeknek segíteni a holtponton való túljutáshoz? Vlad mindig nagyon pontos instrukciókkal segíti a színészek munkáját, s leginkább kérdésekből fogalmaz. Nem leszögez dolgokat, hanem hozzásegíti alkotó munkatársait a kételyek feloldásához. Vlad instrukciói a szerep titkához, és ezzel együtt az előadás mondanivalójához vezetnek el.
Valahogy így (idézet-montázsok Vlad Trockijtól egy nagy gondolatjel közé ékelve):
„Nagyon fontos, hogy visszatérjen belétek az öröm! Nem történik körülöttetek semmi váratlan a játék közben…, ha viszont nem történik, az ember lelke belefárad, belefásul, és unalmas, egyhangú ritmus alakul ki. Azt szeretném, ha visszatérne az az állapot, amikor kitaláltatok valamit. Egy kicsit mintha megbélyegeznétek magatokat, hogy mindennek vége. Játszanotok, és nem végrehajtanotok kell. Nem ripacskodni kell, hanem ti magatok játsszatok! (…) Ahhoz, hogy egy ilyen összetett, bonyolult előadás élő maradjon, bíznotok kell magatokban és a másikban, és akkor mindig újat és újat tudtok hozni. Annyi minden született belőletek közösen, képesek vagytok rá, csak hinnetek kell magatokban, és ráadásul nagyon fontos, hogy élvezzétek a játék örömét. (…) Az első felvonásban nem szabad belesüppedni egy ál-drámaiságba. Minden alkalommal rengeteg játéklehetőségetek van, ezért nincs sok minden lefixálva, mert a rögzítés által egyre több lehetőségről mondotok le. Az első felvonás a gyorsaságról, a bátorságról, a bolondságról szól, a másodiknál pedig nem szabad sietni. (…) Ha csak egy monológot mondasz, aminek te magad sem tudod az értelmét, és csak azért mondod, hogy elmondjad, a nézők sem fogják megérteni. A sötéttel pedig merjetek játszani!”
Hétfő este ezekkel a szavakkal engedte haza a rendező a színészeket…, és a kedd kora délutáni lejáró próbán elkezdett élni az előadás. Umberto Eco fogalmazott úgy a színészről, hogy ő az a valaki, aki valaki más helyett áll valamilyen vonatkozásban vagy minőségben a színpadon. Ezek a valakik már eddig is testet öltöttek, de a nyilvános főpróbát megelőző napra az említett „vonatkozások” és „minőségek” is felfeslettek. Érezhetően nagy elmozdulások történtek, a színpadon megteremtődtek a szürreális, bábszerűségükben is hús-vér karakterek, akik még most tapogatják mélységük és korlátaik határait. Az egyes jeleneteket összekötő/elválasztó anekdoták és sajátosan szlávos hangzásvilágú dalok különösen szabadon kezdtek lüktetni. A kritikus ponton átbillent az előadás, s következhet a játék szabadsága (s nem pedig szabadossága)!
A keddi próbán Vlad még beállítja a fényeket jelenetről jelenetre, – a világosítók félszavakból is érzik, tudják már a rendező szándékát – úgy, hogy közben a színészek végig a színpadon vannak (általában ez a feladat az asszisztensnek és /vagy ügyelőnek jut osztályrészül). Trockij minden egyes apró részletet alaposan kidolgoz ahhoz, hogy a néző az előadás közben saját maga fedezhesse fel a személyesen őt érintő érzéseket, élethelyzeteket, vagy egy-egy gondolat előmozdítását segítő vizuális és akusztikus hatásokat.
A próbafolyamatnak vége, de az előadás csak most kezd élni igazán a játék örömével, az egyszeri és megismételhetetlen pillanatok izgalmával…
Vlad Trockij egyik utolsó, próbán elhangzott gondolatával zárom az Éjféli mesék próbanaplóját, amit a Bárka színészeihez intézett: „Köszönöm nektek, hogy visszaadtátok a hitemet a színházban!”
(Én pedig azt köszönöm, hogy részesülhettem ebből a folyamatból.)

Fahrenheit 451

Szereplők:

MONTAG – Kardos Róbert

BEATTY – Blaskó Péter m.v.

MILDRED – Szorcsik Kriszta

CLARISSE – Szabó Emília m.v.

FABER – Kálid Artúr

HEART – Dévai Balázs

HAND – Pásztor Tibor

BLACK – 

HOLDEN – Vitányi-Juhász István e.h., m.v.

Továbbá:

Árvai Péter, Csonga Kata, Dobos Kata, Erdős Lili, Farsang Emese, Gavaldi Vivien, Kovács Zsuzsi, Márton Kristóf, Szilasi Eszter, Tóth Zsófia

Rendező: Anger Zsolt

Díszlet: Sebő Rózsa
Jelmez: Fekete Kata
Rendezőasszisztens: Gábos Katalin

A rendezőasszisztens munkatársa: Mészáros Zsuzsanna

Anger Zsolt rendező, Jászai Mari-díjas színész a tavalyi évadban  a Dogville-t rendezte a Bárka Színházban. Most hasonló, új vállalkozásba fogott. Ray Bradbury, a science fiction irodalom egyik óriásának kisregényét állította színpadra a Bárka társulatával. A Fahrenheit 451-ből 1966-ban Francois Truffaut készített játékfilmet, Anger Zsolt azonban elsősorban a regény üzenetét fogalmazta újra.

NEM TUDNI, HOGYAN

(14 éves kor felett ajánlott)

Figyelem! Az előadás utolsó részében váratlan és erős hanghatások érik nézőinket. Nem tudnak rá felkészülni, csak figyelmeztetni szeretnénk Önöket. A jelenség pár másodpercig tart.

Rómeó Daddi, gróf: Mucsi Zoltán

Bice, Daddi felesége: Szorcsik Kriszta
Giorgio Vanzi, tengerésztiszt: Ilyés Róbert

Ginevra, a felesége: Spolarics Andrea

Nicola Respi, márki: Kálid Artúr

...valamit három szakács.

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Dobre Kothay Judit

Dramaturg: Czegő Csongos

Rendzőasszisztens: Ivánovics Beatrix

RENDEZŐ: Bocsárdi László

SZAKMAI KEREKASZTAL

Kedden 12 órakor nyit a Jegyiroda (Ráday utca 37.)!

Mivel 2011. március 29-én délelőtt 9.30-tól a SZAKMAI KEREKASZTALON vagyunk, ezért a Ráday utca 37-ben lévő jegyirodánk, csak délben nyit ki.

A fórumra Önöket is szívesen látjuk, melynek keretében más színházak gazdasági szakembereivel és szervezőivel közösen meghallgatunk egy vitaindító előadást a színházi gazdálkodás bevételi összetevőinek átalakulásáról. 

Háyland

2011. március 29. 21:30
A Nehéz c. előadás után a Bárka Kávézóban könyvbemutató és kiállítás.
 
A Palatinus Kiadó gondozásában jelenik meg Háy János új kötete, a Háyland. Az íróval Bérczes László beszélget a könyvről. Háy verseiből a Nehéz c. előadásban szereplő színészek olvasnak föl.

Szabó Borbála: Telefondoktor

- egyszemélyes bohózat - 


ŐSBEMUTATÓ

Göttinger Pál

Békés Dénes, a harmincas éveiben járó, sikeres nőgyógyász véletlenül bezárja magát a rendelőjébe. Ezzel kezdődnek a problémák. Vagy nem, talán nem is ezzel kezdődnek: hanem azzal, hogy nem mer igazat mondani. Mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Miközben a rendelőből próbálja telefonon megoldani ezt az aprónak tűnő kellemetlenséget, kis hazugságai önálló életre kelnek odakinn, ő pedig egyre elkeseredettebben próbálja helyrehozni a lassan helyrehozhatatlant - mindvégig bezárva. Vajon képes lesz-e Békés Dénes elrendezni ezt a délutánt (és vele az egész romba dőlni látszó életét), újra egybesodorni a két óvodás gyermeke, egy link barátja, annak naiv barátnője, valamint öko-bio-liberális-Waldorfos felesége, szélsőjobboldali érzelmű idős édesanyja és egy paciensének éppen születőfélben lévő kisbabája által darabokra cincált szálakat - vagy kénytelen lesz elkezdeni igazat mondani?

Bemutató: 2011. május 7. 
Nyilvános főpróba: 2011. május 5.

Játssza: Göttinger Pál

Zene: Dinyés Dániel
Látvány: Csík Melinda

Rendezte: Orosz Dénes

A Manna Egyesület produkciója. 

Produkciós vezető: Gáspár Anna

Kékes Szaffi képei

A Színházi Világnap képei

Jessica A. Kaahwa üzenete a Színházi Világnap alkalmából.

Ezen a napon (március 27-én) valamennyi színházban az előadás előtt elhangzik az alábbi szöveg.

Jessica A. Kaahwa drámaíró, színész, rendező Színházi Világnapi üzenete Ugandából

2011

Ez a mostani ünnep jól tükrözi, hogy a színháznak milyen fontos szerepe lehet a közösségek felrázásában, a megosztottság felszámolásában.

Gondoltak-e már arra, hogy a színház milyen fontos lehet a béke és a népek közötti megbékélés megteremtésében? A nemzetek hatalmas összegeket fordítanak arra, hogy nyugalmat teremtsenek a világ konfliktusokkal terhelt zónáiban, de kevés figyelmet szentelnek a színháznak, ami valódi lehetőséget kínál az ellentétek feloldására. Hogyan lehet békét teremteni a Földön, ha az ehhez szükséges eszközöket főként elnyomó hatalmak biztosítják?

Színházi világnap a Bárkában!

Március 27-én egész nap!

1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a SZÍNHÁZI VILÁGNAP.

A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot.

A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.

Ebből az alkalomból az alábbi programokat kínáljuk.

Spolarics Andrea a Rádió Q adásában

A Fogadóóra c. műsor összeállítása a ZeneLadikról

LA Dance Company: Szerelmi rapszódia - képek

Próbanapló 4. (április 23.)

(alakmások, androgünök)

A mai napon leginkább azon van a hangsúly, hogy elejétől a végéig sikerüljön összeállítani a második felvonás hiányzó részeit, hogy aztán a karaktereket igazán élővé tevő komponensek megragadásával elkezdjen együtt lélegezni a történet. Ebben az előadásban nincsenek mellékszerepek: minden karakternek megvan a maga szerepe, drámája és a másikban tükröződő hasonmása…

Hoffmann műveiben az alakmásokat általában a tudat megbomlásának szemléltetésére teremtette, történeteik által kibontva az őrület szintjeit. Látomásos, misztikus szövegei elrugaszkodnak a valóságtól, szürreális elemei által távoli, (rém)álomszerű világot festenek az olvasó elé. Szövegeiben az író az örök alaptémákat - a költői, művészi lét kérdései és annak körülhatárolt világa, az égi és földi szerelem gyötrelmei, az őrület misztériuma - veszi górcső alá, és ugyanezt teszi a készülő előadásban a rendező. Ami önmagában véve nem kis vállalkozás, hiszen az ezeken a gondolatokon végigvezetett interpretáció könnyen futhat bele az „elcsépelt” kategóriájába…, hacsak nem párosul (határozott) gondolatisággal és e gondolatiság kitágításának képességével.

Hoffmann doppelgänger-tematikáján (a duplikáció, vagyis a megkettőzés poétikai fogásán) alapuló szövegeit továbbgondolva építkezik Trockij. Olyan alakmásokat-alakpárokat rendel össze különböző történetekből, akiknek a személyes története finoman úszik át egymás, illetve a másik sorsába. Vlad látens androgünökké formálja szereplőit, akik csak személyes sorsuk által jönnek rá saját magányukra… A bábállapothoz, automata-szerű létformához és a teljes elidegenedéshez vezető utat járatja be, és mutatja meg rendezésében, azzal együtt, hogy hangsúlyozza: az úton levés elhallgatásokkal teli állapota mindig sokkal izgalmasabb, mint maga a megérkezés. Ezeknek a szinteknek, lélektani folyamatoknak a megjelenítését Troickij erőteljes vizuális és akusztikus elemekkel, valamint a színpadi kompozíció disszonanciájával segíti meg, amihez hozzáadódik az is, hogy rendkívüli pontossággal koreografált mozgást kell elsajátítaniuk a színészeknek ahhoz, hogy teljes biztonsággal mozogjanak a viszonylag zsúfolt térben.

A nagyszombati próba végeztével a jelenetek a helyükre kerülnek, az azokat szervező átkötések tisztázódnak, és ezzel együtt a készülő előadás tétje, mondanivalója is körvonalazódik. De a java még mindig hátra van: a kapcsolatok, viszonyok szépen bomlanak ki, és ezzel együtt egyre inkább tapasztalható azok mélysége: az androgünök ideje következik tehát.

Tíz év múlva - a Cseh Tamás emlékest zárószáma

Próbanapló 3. (április 22.)

(babák, bábuk, emberek)
Kattognak a gépek, villannak a vakuk, izzik a kamera: délelőtt sajtósok hadától nyüzsög a Cseh Tamás Terem, a színészeknek a sokszoros figyelem kereszttüzében kell helytállniuk. Még nem állt össze teljes egészében az első felvonás, apróbb részletek, átkötések hiányoznak ugyan, de a kontúrok már elég jól kivehetőek a mozgalmas csoportképekből.
A mai nap fő feladata a második felvonás tisztázása. Kellően intenzív nap ez, rengeteg kérdés felvetéssel. Ráadásul igen, kellenének azok a bizonyos cölöpök, mankók… És Vlad megadja a vezérfonalat: „Erősítsük a drámai vonalat!” Ha ez olyan könnyű lenne…, Vladban kétségek merülnek fel, meg is osztja a színészekkel, mert ez a fajta drámai(bb) előadás és játékmód mindenképp közelebb áll a rendezőhöz, de több időt igényelne a kidolgozása, időből pedig nincsen sok…
„Próbáljuk meg!” – hangzik a szinte egyöntetű válasz a színészektől. És ezzel kezdetét veszi a kimondott nehézségek sora – pontosabban a ki nem mondott gondolatokból keletkező drámai szituációk csontig ható feszültségének, kínjainak feltárása.
Az első felvonás meseszerű, szürreális világának karaktereire hús kerül. De miképp, hogyan lehet átváltani úgy, hogy az következetes maradjon, hogy a kontextus és a mondanivaló ne vesszen el, hanem még mélyebbre ásson a Hoffmanni gondolatiság sűrűjében?
Vlad rendkívül összetett feladat elé állítja a színészeket: egyre mélyebb lelki, érzelmi bugyrokba kell ásniuk, hogy felfejtsék az elfojtások okát és következményeit. A legszemélyesebb hangvételből, intim megszólalásokból kell meríteniük, hogy végül belesimuljanak a játékbabák misztikus világába.
Az öt nő, öt férfi szereposztás eleve adja a férfi-nő játékok, kapcsolatok kibomlásának lehetőségét: párok alakulnak, mennek szét, gyalogolnak át egymáson, bele egy másikba…
A második felvonás különösen érzékenyen reagál ezekre a szituációkra. Varjú Olga és Ilyés Robi, Szorcsik Kriszta és Dévai Balázs, valamint Varga Anikó és Gados Béla kettősének játéka adja az alap pilléreit a következő jelenteknek. Mindhárom páros más és más konfliktusokat körvonalaz, s közben feszesen reagál a többiek játékára. Jelenetvariációk sora születik meg az estébe nyúló próba alatt, de valahogy egyik sem az igazi, Vlad nem elégedett… Még ő maga is keresi a formát, a nyelvet, a színészekkel együtt. De a kontúrok már megvannak, csak a színeket kell jó arányban felvinni. Varga Anikó és Vlad Trockij egyik párbeszéde jellemzi ezt talán a legjobban, amikor Vlad Anikót instruálta egy műanyag babával (vagy a férjével?) való játék kapcsán:
- Fogd meg, és tedd a melledhez!
- Mint egy gyermeket?
- Mint egy férfit.
- Az ugyanaz.

Varjú Olga az Éjféli mesékben választott szerepéről

Én lettem a hercegnő, Ilyés Robi a herceg. Az is előfordult, hogy más figurájának a szövegeiből vettem ki mondatokat. Mert szimpatikus volt a szöveg, például a vallásról, a hitről szólt, vagy egy érzelmi válságba jutott ember mondatai voltak, amik engem nagyon megérintettek. A herceggel való jelenetemet nem is tudom, hány helyről szedtem össze. Szép lassan alakul ki, hogy ez a két ember milyen kapcsolatban van egymással és folyamatosan kezd alakulni a viszonyom mindenkihez. Csak még nem pontosan tudjuk, hogy a felvetéseink mennyire érvényesek. Elkezdünk egy jelenetet: elhelyezkedünk a térben – ez nagyon fontos, mert ahogy a térben te létezel a többiekhez képest, az már önmagában valamilyen drámai magot rejt. És nekem az a dolgom, hogy felfedezzem, hol van az a központi „forrás”, amiből ez a helyzet elindul, táplálkozni kezd. Ülünk csöndben, valaki elkezdi a játékot – soha nem beszéljük meg előre, teljesen szabad minden – és rá kell tudnod csatlakozni a magad figurájából, a magad szövegeivel, és ráadásul úgy, hogy te ott állj mögötte teljes mellhosszal, meggyőződéseddel, hiteddel, érzelmeiddel.

Szorcsik Kriszta az Éjféli mesékben választott szerepéről

Nem az a kérdés, hogy én be merek-e menni tótágast állva a színpadra, mert én merek, hanem hogy miért csináltam ezt. Abból indultunk ki, hogy van egy világ, Hoffmann világa – nekem különben nagyon tetszik! – ami egy reális világ, és a figurái is reálisak, de elvonttá tudnak válni, és azzá válik a szituáció is körülöttük, miközben ők hús-vér emberek, két lábbal állnak a földön – csakhogy mindegyikükben ott van a szellemhez, a spiritualitáshoz való hihetetlenül erős kötődés. Manapság, a mi életünkből ez szinte teljesen eltűnt, mi borzasztóan racionális életet élünk Holott szerintem a „földi” és az „égi” dolgok össze kéne kapcsolódjanak. Hogy találkozhassunk a magasabb rendűvel, azzal a valamivel, ami nem kézzelfogható, és ami nem formálható meg a mi gondolkodásunk szerint. A hoffmanni figurákban ez jelen van.

Varga Anikó

Elképesztően jó érzés, hogy például kiválasztok egy szöveget, és noha abban a pillanatban még nem tudom, hol fogom használni, egyszer csak megtalálom a helyét egy-egy jelenetben – és akkor azt látom, hogy működik. Hát, az fantasztikus! Nem emlékszem, hogy valaha egy rendező volt-e ilyen kíváncsi ránk, színészekre. És hogy kaptunk-e valaha is ekkora bizalmat. Ez valami csodálatos! Vlad azt mondta, hogy mindenki annyi terhet vegyen magára, amennyit elbír. Természetesen mindenki kihívásokat állít maga elé, és ezeknek nem mindig tudunk megfelelni.

Spolarics Andrea az Éjféli mesékben választott szerepéről

Egy furcsa nő, egy tündérszerű, vagy inkább meseszerű, különös figura lett az enyém, aki persze nem elvarázsolt, nagyon is hús-vér. Megtetszett, mert nagyon jó karakter, arra gondoltam, talán ezzel tudnék mit kezdeni. Ehhez az első benyomáshoz kell nekem most „testet adni”. És ugye végtelenek a lehetőségek, én meg egy rendszerető ember vagyok, szeretem a struktúrákat, a cölöpöket, fogódzókat, amihez képest aztán lehet kalandozni. Úgyhogy arra törekszem, hogy ebben a mérhetetlen nagy szabadságban, ebben a „bármit lehet”-ben azért leverjem magamnak azokat a cölöpöket.

Réti Adrienn az Éjféli mesékben választott szerepéről

Nagyon szerettem olvasni A homokembert, leginkább Clara figurája miatt: szép, finom, érett nőiesség van benne. Gyönyörű dolgokat ír a szerelmének, Nathanaelnek, aki viszont belebolondul a báb-lányba, Olimpiába – olyan izgalmas, hogy az ember ilyenkor mit tesz nőként, hogyan nyúl a szerelme után és próbálja visszarángatni… Clara ráadásul nem is tud Olimpiáról, csak érzi, hogy valami nem stimmel… Közel állnak hozzám ezek a szövegek, próbálok belőlük minél többet belerakni az előadásba, mert muszáj, hogy elhangozzanak.

Nagypál Gábor az Éjféli mesékben választott szerepéről

Cinóber, a kis Zaches jutott nekem. Ez persze pontatlan fogalmazás, mert szívesen választottam, szeretem ezt a lehetetlen alakot. De itt is működik a „mózsno”, én egy Cinóber-szerű alakot formázok, akibe akár a héttörpét is beépíthetném, ha az illeszkedne a nagy egész szerkezetébe. Ez a szerkezet természetesen folyamatosan alakul, a kései belépőmmel nekem azt a módszert kellett pillanatok alatt felfognom és átvennem, amiben olvasgatok-keresgélek-kiválasztok, majd ezt beépítem a folyton változó, tíz ember által mozgásban tartott, élő organizmusba.

Pásztor Tibor az Éjféli mesékben választott szerepéről

Az én figurám egy diák, aki nem hisz semmilyen nevén nevezhető csodában, és minden gondolatát a tudomány lengi körbe. Sok könyvet halmoz fel, van egy mestere, és egy elérhetetlen szerelme… Az Anselmus nevet adtuk neki, amit Az arany virágcserépből vettünk. Vlad azt kérete, hogy próbáljunk valami olyat belerakni a karakterekbe, ami nemcsak személyes, de aktuális is. Engem a beteljesületlen szerelem, vagy még inkább a reménytelenség köt a szerepemhez, mert van most valaki az életemben, aki nagyon közel áll hozzám, de nincs itt, és most ezt a sóvárgást próbálom kirakni magamból, ami kapar belülről.

Ilyés Róbert az Éjféli mesékben választott szerepéről

Eszembe nem jutott volna, hogy herceg legyek. Lassú, téblábolós folyamat volt az is, mire megértettem, hogy nem feltétlenül hercegi szövegeket kell választanom, lehet bármi, ami Hoffmann, vagy rá emlékeztet, illetve az adott, születőben lévő szituációhoz és személyhez passzol. Ez a megszülető személy nincs megírva, nem létezett eddig, általam, a többiek által, a próbafolyamat által születik meg. Többé-kevésbé így van ez a színházban, csak itt ez végletesebb helyzet. A színházban meglelt szabadság, amiről a színész olyannyira szeret beszélni, itt most valóban megvalósul. És ebben a szabadságban az a bizonyos színész, én például, sokáig tehetetlenül botorkál.

Próbanapló 2. (április 21.)

(cölöpök és mankók)
„Nem zavar benneteket, hogy beleszólok ilyen részletesen?” – teszi fel a kérdést Vlad a színészeknek az első felvonás jeleneteinek, helyzeteinek összefésülése közben. Tegnap még a „Szerintetek?”, illetve a „Mit gondoltok erről?” kérdések hangoztak el túlnyomó többségben, mára viszont a próbafolyamat elérkezett arra a pontra, amikor a rendezőnek le kell vernie azokat a bizonyos cölöpöket, vagy legalábbis mankókat kell adnia az eddig „szabadjára engedett” színészek kezébe. A szövegmontázsoknak és jelenetdarabkáknak el kell kezdeniük felelgetni egymásra. Már mindenki jelmezben (vagy legalábbis a még készülő jelmezben) próbál, és a díszlet elemei is kezdenek végleges formát ölteni. Érezhető, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra válnak egyre élőbbé – vagy talán pontosabb az a megfogalmazás, hogy Hoffmann-szerű szürreális alakokká – a színészek munkája által kidolgozott karakterek. Ami többek között azért sem egyszerű feladat, mert a rendező Hoffmann adaptációjában olyan szereplőket hoz szituációba, akik egyébként (papír alapon, szövegszerűen) soha nem találkoztak, formailag külön álló történetekben éltek egymás mellett. Réti Adrienn – eredetileg a Murr kandúrban lévő – Júliája például jórészt A homokemberben szereplő Clara alakjából lett teremtve, de Szorcsik Kriszta Hedvigája is finoman olvasztja magába – szintén A homokember egyik kulcsfigurájában – az Olympiában rejlő automata jelleget, bábszerű, kísérteties létet.
A térrel való játék nehézségei is most kezdenek kiütközni: a hangok, hangsúlyok hol túl harsányak, hol pedig belevesznek egymásba, és a koreográfiának is igazodnia kell a díszlet elmeihez. Nagypál Gábor „szövegzabálós” jelenete például hirtelen rendezői ötlettől vezérelve, kihasználva a tér és szituáció adta lehetőségeket, akrobata mutatvánnyá alakul…
„Ne siess, hagyd kibomlani a drámát!” – szól Vlad Dévai Balázsnak Réti Adriennel bontakozó csendes konfliktusának jelenetekor. Mert akármennyire eltúlzottnak, nem evilági lényeknek tűnnek ezek az erőteljes karakterek, nagyon is ismerős szituációkba keverednek. Nem burkolóznak a mesevilág jótékony lila ködébe, hanem reagálásaik, helyzeteik által megteremtik az ismeretlenül is ismerős, kísérteties érzetet. Az egész előadásban minden szereplő végig a színpadon van: olyannyira összefonódtak ezek a karakterek, hogy meg is követelik egymástól a folytonos odafigyelést, az oda-visszajelzéseket. Egyik képből sétálnak át a másikba, és közben iszonyúan kell koncentrálniuk nem csak a színészeknek, de a zenészeknek is, hogy a hangsúlyokat ne tolják maguk felé, amikor épp nem rájuk irányul a figyelem köre.
Az első felvonás kezd összeállni, és ezzel együtt a színészek is érzik, hol vannak azok a pontok, amiken még dolgozni kell. Vlad szorosabbra veszi tehát a színészvezetést, amire legfőképp azért van szükség, mert a folytonosan, indaszerűen egymásba burjánzó karakterek, szövegek, jelenetek sűrű szövetében könnyű utat veszíteni. A rendező egy-két szikár és pontos instrukciója elég ahhoz, hogy kibogozza a kuszának tűnő szálakat, drámai szituációkat: hogy mit miért tesz, mond a szereplő az adott helyzetben. S ha így vagy úgy teszi azt, akkor annak mik a következményei…
A próba végeztével még egyszer letisztázzák a jelenetek sorrendjét, és Vlad elmondja, melyekkel készüljenek különösen a holnapi napra: mert azon túl, hogy a második felvonást is ráncba kell szedni, fotós próba is lesz, és így holnap már képek formájában is nyomot hagynak a hoffmanni különös figurák.

Próbanapló 1. (április 20.)

(akkordok, szövegdarabkák)

Egy héttel a nyilvános főpróba előtt csatlakozom a próbafolyamathoz, mint „próbanaplót” író, külső szemlélő. A bemutatóig hátra lévő időben nap, mint nap nyomon követem majd az előadás munkálatait. Elöljáróban az előadás keletkezésével kapcsolatban mindenképp meg kell említeni néhány körülményt. Az Éjféli mesék rendezője Vlad Troickij, aki azzal együtt, hogy a konvencionális rendezői és színészvezetési hagyományokat elutasítja (tehát nem hisz a rendező mindenhatóságában), és kollektív alkotásra ösztönzi színészeit, munkatársait, mostani munkájában a szövegkohézió fontosságát is megkérdőjelezi. A színészeket arra kérte, olvassanak minél több Hoffmann szöveget (elbeszélést, novellát, de ezzel együtt esszét és értekezést is…), és válogassák ki az(oka)t, amely(ek) fontos(ak) számukra, és személyesen magukénak érzik, majd pedig találják meg a leginkább hozzájuk közel álló karaktert. A szövegek, szövegdarabkák pedig még most, röviddel a bemutató előtt is formálódnak, folyamatosan alakulnak… Troickij színházról való gondolkodásában nem a szövegfelmondás a lényeg, hanem hogy a szövegekben rejlő gondolatiság asszociációk, személyes élmények által hasson, keltsen benyomásokat a nézőben.
Délelőtt tíz óra, kezdetét veszi első körben a tréning, a szűk egy órán keresztül tartó nyújtó, lazító, koncentrációs és ritmusgyakorlatok sora.
(Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne tűnjek fel igazán, ne zavarjam a színészek munkáját, de be kell lássam, hiábavaló ez irányú törekvésem, hiszen plusz egy idegen szempár figyeli minden mozdulatokat a nézőtér egy sarkában eztán…)
Majd megérkeznek a zenészek (Szakál Tamás hegedű-, Kákonyi Árpád pedig zongorajátékával válik az előadás alapvető részévé), valamint Kozma András is, aki Vlad Troickij állandó munkatársa, tolmácsa.
Viszonylag gyors beéneklés következik, ami szinte egyből átcsap jelenetpróbává. Troickij elgondolásában a zene nem csupán aláfestő kellék vagy hangulatfokozó elem, hanem szerves része, fontos komponense az előadásnak. A két fiatal, tehetséges zenész pedig méltó partnere a színészeknek: közös munkájuk, feszes egymásra figyelésük által teremtik meg az előadás különös atmoszféráját, amelyben a színész teste hangszerré, egy-egy akkord emberi hanggá is válhat… A próba szünetében ezt az atmoszférát megerősítik-megsegítik a világosítók: éles fények és sötétek kontrasztjait megteremtve igazodnak az előadás sajátosan kísérteties hangulatához.
Az alkotófolyamat azon érzékeny részét van szerencsém átélni, amikor bármelyik pillanatban megszülethet a jelenet, a csönd, a pillanat (a nagybetűs). A tapogatózás intenzív ideje ez, amikor maga az érintés a tét, nem pedig a megmarkolás.
Trockij instrukcióját idézve: „Játsszatok, de ne túl sokat… Ne legyetek civilek!”

Mészáros Csilla (Hajónapló Műhely 8.)

Gados Béla az Éjféli mesékben választott szerepéről

Észre se vettem, és egyszercsak egy orvos-tanár-apa szerepkörében mozgok. Ez illik is hozzám, tetszik is nekem, és szép csendesen megszületik egy ember, aki Gados Bélából, Hoffmannból és Troickijból épül fel, és akinek magatartása önmagából következik, és a többi megszülető figura létezéséhez igazodik. Ücsörög a sarokban, a pápaszeme mögül nézelődik, van neki négy-öt órája, azokat babrálja… Nem egy bizonyos Hoffmann-szereplő, bár volt egy kiindulópont, egy általam választott, nekem nagyon tetsző személy: Prosper Alpanus, a mágus. Ott a tündért játszó Spulnival van egy közös történetünk, és ez tovább tud épülni, amikor a Murr kandúrban vagy a Kis Zachesben az orvost játszom. Felépült hát egy öregedő, bölcsesség felé araszoló, inkább szemlélődő, mint cselekvő figura, neki keresem Hoffmannál a mondatokat. És nincs nehéz dolgom, ilyenkor azt látom, hogy Hoffmann igenis remek író.

Dévai Balázs az Éjféli mesékben választott szerepéről

A figurám a Murr kandúr Kreisler karmesterére épül – egy szabad, autonóm művészre, aki többet engedhet meg magának másoknál. Kreisler viselkedésében mások sokszor a művészlélek furcsaságát látják, egy kicsit udvari bolondnak tekintik, de elfogadják közéjük tartozónak. Nem áll távol tőlem ez a karakter, de közel sem – talán az köt hozzá a leginkább, hogy rejtőzködő figura, ritkán nyílik meg a többieknek, és mutatja meg az igazi arcát.

Könyvek, Bandiferkó

Szorcsik Kriszta mondja

Ha egy könyv hív, azt biztosan elolvasom – nincs olyan, hogy valamit el szeretnék olvasni, de halogatom, mert nem találom meg rá az alkalmat. Viszont nagyon intenzíven olvasok, gyorsan, mert sokkal kevesebb lehetőségem van rá, mint mielőtt megszületett a fiunk, Bandiferkó. Igyekszem máshonnan, nem pedig tőle lopni egy kis időt a könyvekre. E nélkül is utoléri a szülőt lelkiismeret-furdalás, amiért nem tud elég időt tölteni a gyermekével. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy ez másoknál is így van, ez a dolgok rendje: a szülők dolgoznak, a gyerekek bölcsibe járnak… Sokat olvasok a gyereknevelésről, hol az egyik, hol a másik könyvhöz nyúlok, dobálom el őket, mert végül úgy gondolom, hogy mégis az ösztöneimre kell, hogy hallgassak – aztán azt is megvétózom és jönnek újra a könyvek.
De foglalkoztam mostanában japán regékkel és mondákkal is, meg kortárs magyar írók haikuival; ömlesztve olvastam mindent. Akkor azt éreztem, van időm – annyira érdekelt, hogy szinte nem is tudtam mással foglalkozni. Egyébként nem vagyok verses ember, de vannak időszakok, amikor beleszeretek a lírába. Most olyan magától értetődő, hogy megtanulok egy csomó gyerekverset – nem is tanulom őket, maguktól jönnek belém. Kezdetben nagy fellángolásaink voltak, és elkezdtünk verseket írni Bandiferkónak. Volt három-négy, ami nagyon jól sikerült, de utána kicsit befagyott a dolog… De leírtuk, megvannak, egyszer majd jót nevetünk rajtuk, ha felnő a gyerek.
Az írók boltjában voltunk a múltkor, illett volna csöndben lenni, de a gyermekem egy kicsit jobban érezte magát, mint amennyire illik az embernek egy könyvesboltban, és hozta a könyveket – hogy akkor most ezt meg azt akarja. Leültünk egy asztalhoz, én böngésztem, ami nekem kellett, ő böngészte, ami neki kellett. A másik asztalnál ült egy fiatal hölgy, Bandiferkó pedig folyamatosan az orra alá akarta dugni az ő könyvét, amit levett a polcról. A nő legtöbb energiáját az vette el, hogy kibírja, hogy ne nézzen a gyerekre, és közben mutassa felém, hogy ez őt mennyire idegesíti – én meg pont erre csodálkoztam rá.
Szerettem volna venni Karácsonyra egy gyerekbibliát, olyat, amiben nem csak képek, hanem szöveg is van, és amit ő két és fél évesen fel tud már fogni. Nehezen találtam rá az igazira: Első Bibliám a címe. A Teremtést valahogy így írja le a szerző: „Bújj a takaró alá, hunyd le a szemed. Mit látsz? Semmit: sötét van. Így képzeld el a világot, amikor még semmi sem volt. És akkor a Jóisten megteremtette a csillagokat. Most nyisd ki a szemed: világosság van.” Nagyon szép könyv, de nagyon drága volt, elgondolkodtam, hány ember tudja ezt megengedni magának. Pedig egy ilyen könyvnek egyértelműen ott kellene lennie egy kisember polcán. Azt mondta az eladó, hogy anyuka, nem muszáj megvenni, van otthon Biblia, tessék olvasni a történeteket és szépen átfordítani gyereknyelvre. De mégis azt gondolom, hogy ha egy szülőnek meglenne ez a könyv, akkor nagyobb eséllyel olvasná a gyereknek, minthogy elkezdje átfordítani azokat a mívesen megfogalmazott és időnként még számunkra is nehezen értelmezhető mondatokat – és nem azért, mert lusta, hanem mert nem bírja energiával.
Inkább kulturális, mint vallási szempontból tartom fontosnak a Biblia megismerését. Nem tudom, ha most rákérdezne, mit mondanék, ki is az a Jóisten. Talán azt próbálom majd elmondani, hogy a Jóisten bennünk van… Szeretném, ha tudná, jobb, ha az emberben lakik egy jóisten, mint ha nem lakik. És majd biztos lehet rá haragudni, a bennünk élőre, meg összeveszni vele, meg mindenféléket mondani, hogy miért így van a világ és miért nem máshogy…
Bandiferkó imádja a drámai szituációkat, a Bibliában is: ahogy jönnek a katonák és kopognak egy asszony házának ajtaján, mert arra gyanakodnak, hogy az asszony hírszerzőket rejteget. „Nyissátok ki, nyissátok ki!” – kiabálják. Van egy kép, amin ott állnak a ház előtt a lándzsás katonák, és egy következő kép, amin az asszony kidugja a fejét, és kinéz a lándzsás katonákra. És a képnél ott a szöveg: „Arra futottak, ha siettek, utoléritek őket.” Természetesen nem mond igazat, mert a következő képen az látszik, hogy a ház ablakán mászik ki a két hírszerző, és nagyon hálásak, amiért az asszony nem árulta el őket. Bandiferkóval körülbelül eddig tudunk eljutni, mert akkor azt mondja, hogy „Akkor most azt, hogy nyissátok ki!”. És akkor kezdjük elölről: „Nyissátok ki, nyissátok ki!”

Könyvek, áramszünet

Seress Zoltán mondja

Átlagos családból jövök. Háromszázötven-négyszáz könyvünk volt otthon – mint egy átlagos családnak. Emlékszem, apám büszke volt rá, hogy volt ennyi könyvünk. Talán megmosolyogtatja az embert, de én a könyvekkel együtt ezt a büszkeséget is megkaptam. Persze most, hogy belegondolok, kevésnek tűnik az a háromszázvalahány könyv – amikor gyerek voltam, többnek látszott: sok polc volt tele a kötetekkel. Viszont annak ellenére, hogy nem volt olyan hatalmas könyvtárunk, mint néhány embernek, az igazán fontos dolgok, lexikonok, szótárak megvoltak – és arra ügyeltek is a szüleim, hogy jól látható helyen legyenek. De ennek praktikus oka is volt: apám vitára hajlamos jellem volt, előszeretettel kapkodta elő a lexikont és próbálta bebizonyítani az igazát még akkor is, amikor már kiderült, hogy ott nem az szerepel, amire ő emlékszik. Na ilyenkor jött, hogy „Igen, de…”.
Gyerek voltam, tíz éves sem lehettem, amikor először találkoztam a Bibliával. Egy ekkora gyereknek ez kemény falat – főleg a Károli féle fordítás, ami egy felnőtt embernek is komoly lecke, még akkor is, ha gyakorlott bibliaforgató –, nem is igazán jelentett akkor még sokat. Jóval később, tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdtem el forgatni. A Biblia egyébként egészen különös módon került a polcunkra: édesapám, aki egyébként református volt, még ha nem is kapott vallásos nevelést, Algériában dolgozott – vett ott egy Koránt, hogy mint fontos könyv, meglegyen, és különös módon vett ott egy Bibliát is. Azóta sem értem, hogy jutott hozzá Algériában, a ’80-as évek elején egy magyar nyelvű Bibliához, ráadásul egy ilyen szép kiadáshoz. Amikor kézbe vettem, nem volt semmiféle előképzettségem. De sokat próbálkoztam vele – persze nagyon sokszor bele is fulladtam.
A mi Fahrenheit-könyvtárunkba úgy lehet könyvet hozni, hogy valaki beleírja a nevét és a dátumot. Itt is van egy Biblia, de abban nincs név és dátum: nem tudjuk, ki tette oda, vagy, ha úgy tetszik, hogy kitől származik. A szent könyveknek erősen speciális misztikuma van, nem olyan, mint más könyveknek, ami az adott mű jelen időben eltöltött életéből fakad. Igaz, hogy a szentírásokat – szent írásokat – is lejegyezte valaki, de számunkra csak az a fontos, hogy ezek isteni kinyilatkoztatások, misztikus dolgok megfoghatatlan gyűjteményei.
Érdekes, hogy más könyveknél éppen fordítva van: nagyon is lényeges, hogy kitől kaptuk. Be akartam hozni a Fahrenheit-könyvtárba egy bizonyos könyvet, de amikor kinyitottam, hogy beleírjam a nevemet, megláttam, hogy ott egy bejegyzés: ezt a könyvet nem nekem ajándékozták, hanem valaki másnak – csak véletlenül maradt nálam. Nyilvánvaló volt, hogy nem hozhatom be azt, mert más nevében tettem volna.
A Fahrenheit 451 a könyvek azon formájának létezéséről beszél, amit Gutenberg óta ismerünk. Ha azzal foglalkozunk, hogy mi az az objektum, amit arra használunk, hogy írásban rögzítsünk rajta dolgokat, akkor beszélgethetünk bármelyik sírkőről, vagyonokat érő római irattekercsekről, a volumenekről: az írásbeliség történetéről. Tény, hogy a történelem folyamán voltak könyvégetések, de ha megragadunk ezeknél, az nem több, mint egyszerű reprodukció – ráadásul egy nem is aktuális jelenségé. Ma senki nem éget könyveket; tudjuk, hogy a könyveket elpusztítani képtelen feladat.
Valójában a kultúráról beszélünk a könyvek kapcsán, nem pedig de facto a könyvekről – hogy milyen papírra nyomták, hogy kötötték be, vagy éppen hogy őskönyv-e. Az egész sokkal jelentősebb: az a kérdés, hogy ma, 2011-ben hol tartunk, mit adunk és mit kapunk. A tudásról van szó, aminek a birtokában bármi fölött tudunk ép elmével, egészségesen diszponálni, bármit kordában tudunk tartani, ha akarunk. Mert az embernek van egy hatalmas képessége: dönthet, hiszen gondolkodó lény. Milyen furcsa, hogy mégis tökéletlen… Talán az a legnagyobb probléma, hogy a Jóisten létrehozott egy paradoxont: egy intelligens csúcsragadozót, amelyik tökéletlen. Mi vagyunk a tökéletes tökéletlen.
…és hogy miért ragaszkodunk a könyvekhez? Nem tudom. Különös. Egyelőre olyan időket élünk, amikor ezt még nem kell megindokolni. Van persze e-book, és ötpercenként valamilyen új őrület, de mi van, ha lemerül az akkumulátor és nincs áram? Könyvet akkor is tudok olvasni, ha van egy öngyújtóm meg egy gyertyám. Talán a lelkünk mélyén attól rettegünk, hogy mi lesz, ha nem lesz áram…
Lejegyezte: Sztrókay András

Könyvek, család

Réti Adrienn mondja
Sokan vannak, akik többet tudnának mondani az olvasásról, mint én. Akik jobban tudják, hogy milyen könyvvel mit szippant magába az ember. Keveset olvastam eddig éltemben – vagy nagyon művelt emberekkel találkozom. Most elkezdtem írni egy listát azokról a könyvekről, amiket el kellene olvasnom – és amikor szó van valamiről, amit nem olvastam, azt felírom. Persze a legtöbb embernek van ilyen listája, és beletelik egy időbe, amíg elfogadja, hogy nem lehet mindent elolvasni. Engem ez még zavar…
De az is igaz, hogy amit el kell olvasnod, az megtalál. Nem feltétlenül úgy, hogy odaadja valaki, hanem egyszerűen leveszed a polcról egy könyvesboltban, valamiért pont azt… Így jártam például Feldmár András Szabadság, szerelem című könyvével: nem tudtam róla semmit – Feldmárról is csak annyit, hogy a Dogville-ben Spolarics Andrea figurája az ő előadására siet –, de megláttam és megvettem. Most éppen a harmadik Feldmár könyvet olvasom… Vagy itt van Osho könyve, az Intimitás: valakinek a könyvespolcán megláttam a címet, és azt gondoltam, ez biztosan nagyon izgalmas lesz – aztán amikor a kezembe vettem, megláttam az alcímet is: A bizalom művészete. Belelapoztam, és akkor még jobban elkezdett érdekelni. Elkértem, azóta nálam van, remélem, egyszer visszaadom…
Emlékszem, amikor életem első regényét olvastam – nem tudom már, mit – a nagymamám udvarában képzeltem el az egészet. Eleinte csak annyira engedtem el magam, hogy a létező világot egészítettem ki a fejemben a kitalált történettel; lassan jöttem rá, hogy az olvasás beindítja a fantáziát, és hogy milyen jó, ha az ember személyesen éli meg a történeteket. Ez az, amitől bármilyen ponyvairodalom is jobb, mint a tévézés: hogy utazunk a könyvvel. És az emberek szeretnek utazni.
De mostanában mégsem a regényeket szeretem. A múltkor megszólítottam egy lányt a villamoson, mert olvasott egy könyvet és nagyon érdekelt, mi az – hát megkérdeztem. Maupassant Elbeszélések – mondta. Aztán tovább beszélgettünk, kiderült, hogy tíz éve ő is olyan könyveket olvasott, mint én most. Ő tíz évvel idősebb nálam, szóval biztosan el fogom olvasni a listámról azokat a regényeket, amikhez most nincs kedvem…
Valahogy időt kellene teremteni az olvasásra. Próbálkoztam a metrón olvasni, felszálltam, kinyitottam a könyvemet, de rájöttem, hogy ez nem megy. Vannak könyvek, amiket nem lehet csak úgy felcsapni és olvasni, nem lehet bennük elmélyülni, mert mire rájövök, hogy hol tartottam és egy kicsit visszaolvasok, már le is kell szállni. Nekem az olvasáshoz terv kell: hazamegyek, leülök, nem, nem mosogatok el, és porszívózni is ráér holnap – nem vagyok rendmániás, de néha inkább ilyeneket csinálok a szabadidőmben, minthogy leüljek és olvassak valamit. Nehéz.
Otthon, a családomban fontos az olvasás. A nagybátyám minden karácsonyra könyvet vesz, és mióta én is fontosnak találom a könyveket, nagyra értékelem ezt. Általában el is találja, minek örülök – fura dolog ez, nem lehet csak úgy, találomra venni valakinek egy könyvet. Sokszor szoktam könyvet adni én is, de szinte mindig csak olyat, amit már olvastam. A nagypapámnak pedig, aki csak újságot szokott olvasni, hangoskönyvben vettem meg Márai Füveskönyvét, mert mindenképp szerettem volna, hogy elolvassa – mindenkinek el kéne.
Rájöttem, hogy az embereket be lehet csalogatni, hogy elolvassanak könyveket. Anyukámmal is meg szoktam ezt csinálni: a múltkor például eljött hozzám, én pedig direkt elöl hagytam egy könyvet. Kérdezte, hogy elviheti-e? „Természetesen” – mondtam, aztán persze otthagyta. Aztán, két hét múlva, amikor hazamentem, leraktam az íróasztalomra és otthagytam. Pár nappal később beszéltünk, és mondta anyukám, hogy megtalálta. „Ó, nem baj” – mondtam – „olvasd csak nyugodtan”.
A kisöcsém kilenc éves, keveset találkozunk, nagyon hiányzik, és azt találtam, ki, hogy olvasson fel nekem minden este egy oldalt telefonon – vagy, ha nem beszélünk egy napig, akkor másnap kettőt. Most A csudálatos Mary van műsoron, pedig már látta filmen, anyukám is felolvasta neki, de még mindig érdekli. Az egyik nap felhívott telefonon, egy olyan előadás után, ami nagyon megérintett. „Szia, Adri, figyelj csak!” –kezdte mondani lelkesen. Nálunk a családban lehet komolyan beszélni egymással: ha felnőttként szólsz a gyerekhez, akkor felnőttként is fog válaszolni, ezért azt mondtam: „Figyelj, Márton, most láttam egy csodaszép előadást, és még mindig a hatása alatt vagyok, úgyhogy nem nagyon tudok cseverészni.” Csend lett, aztán megszólalt: „Akkor átment az utcán Mary…”. Elkezdte olvasni, nekem meg csak folytak a könnyeim, ő elolvasta az egy oldalt, én addig kisírtam magam. „Jólvan, akkor holnap hívlak!” – mondta utána. Szóval, úgy tűnik, neki is fontos az olvasás.

prológus

melyik az az egy könyv…

… amelyiket magaddal vinnéd arra a bizonyos lakatlan szigetre; amelyiket Noé bárkájára mentenéd; amelyiket gyermeket kezébe lopnád, hogy ezt mindenképpen; amelyiket Bradbury szabadcsapatának tagjaként megőriznél a fejedben, hogy azt el ne égethesse semmiféle tűzőr? Csűrhetjük-csavarhatjuk a kérdést, amit a Bárkán munkálkodóknak feltettünk jegyszedőtől igazgatóig, rendezőtől büfésig, színésztől ügyelőig…, a feladat, legalább így utólag bevallhatom: teljesíthetetlen volt. Nevezz meg egy könyvet, egyetlenegyet.

És a Hajónapló következő oldalain láthatja, kedves olvasóm, a képtelen feladatnak eleget tett a többség, böngészgethetjük szerzők neveit, könyvek címeit, nagyokat sóhajthatunk egyetértőleg, „hát igen, bizony, micsoda nagy mű”; rácsodálkozhatunk egyesekre, „ez meg micsoda, sose hallottam felőle”; fájdalmas lelkifurdalással nyugtázhatjuk, „jaj, ezt meg még mindig nem olvastuk el”; vagy kétségek közt bámulhatjuk saját, elhamarkodott szavazatunkat, „miért pont ezt, hisz van még annyi sok egyetlen könyv?!”

Számtalan egyetlen van. Amikor a prológusíró áthúzná választását, a Dosztojevszkij-regényt, nem azért tenné, mert azóta megkérdőjeleződött számára a zseniális orosz, dehogyis. De ahogy reménytelen a vágya a világról úgy beszélni, hogy egyszerre mondjon mindent, mert minden együtt érvényes, nem egymásutániságában, hisz a világegész most van, egyidőben, úgy reménytelen, de fel nem adott vágya, hogy saját világkönyvtárát egyszerre mondja ki. Hogy amikor azt mondja: A Karamazov testvérek, akkor azt is mondja: Varázshegy, és vele Emil és a detektívek és Sörgyári capriccio és A gyerek Háytól és Arany János bármely sora és Shakespeare-Csehov minden mennyiségben és Erdély-trilógia és Veréb FC és Mikszáth és Dickens és és és…

Amiben mégiscsak bízhatunk: egyet-egyetlenegyet megnevezve-megőrizve, általa, legyen az bárki a felsoroltak és fel nem soroltak közül, a nagy egészet érinthetjük. Mert ez a számtalan egyetlen könyv is ezt teszi, a mindenség szívdobbanásának ritmusával szól a pillanatról. A pillanatról, ami megadatott – neki az írónak, nekem, az olvasónak.

Könyvek, gyerek

Kardos Róbert mondja

Édesanyám nagyon sokat mesélt nekem, aztán magam is sokat olvastam gyerekkoromban – sokkal többet, mint felnőttként. Az elmúlt huszonegynéhány évben irdatlan restanciát sikerült összegyűjtenem, sírnivalóan kevés könyvet olvastam. Már a vágyaimhoz és a szükségeshez  képest. Persze, ha igaz a mondás, hogy a buta ember nem tudja magáról, hogy buta, akkor az, hogy érzem magamban ezt a tátongó ürességet, azt is jelentheti, hogy okos vagyok… de az igazság mégis az, hogy rengeteg könyvet kéne elolvasnom. Irigységet érzek, amikor másokat hallok beszélni az olvasmányaikról: egyszerre kinyílik egy másik világ. Szeretek könyvekről beszélgetni, és a színházban szinte reggeltől estig, valamilyen irodalmi műről társalgunk. Talán nem abnormális dolog színész létemre, hogy ezeket a rettenetesen jó beszélgetéseket a színházban folytatom…
De visszatérve az olvasáshoz: se olvasottnak, se tökéletesen tufának nem akarom magam lefesteni. Egyszerűen az a baj, hogy kíváncsi vagyok , de türelmetlen, ezért fűbe-fába kapkodok – most például egyszerre nyolc könyvet olvasok. Ott vannak az ágyam mellett egy kupacban, mindegyikről elhatároztam, hogy elolvasom, és valahol, a lelkem fenekén tényleg olvasom őket… Versköteteket viszont gyakran előveszek, jólesik olvasgatni, aztán visszatenni őket a polcra.
Előfordul, hogy félbehagyok egy könyvet, mert, bár mindig szentül nekigyürkőzöm, hamar elkalandozik a figyelmem vagy más dolgom akad. Ennek talán az is az oka, hogy nem alakult ki eddig az életemben az a rituálé, hogy, mondjuk, esténként könyvvel alszom el, ahogy az édesanyám szinte mindennap – szóval nem rajta múlott –, ezért nincs rendelt ideje az olvasásnak. Konkrét helye sincs: az egész lakásban mindenhol könyv van, még a legkisebb helyiség is tele van, igaz, nemcsak könyvvel, hanem újságokkal és folyóiratokkal. Most, hogy végiggondolom, arra kell rájönnöm, hogy igazából folyamatosan olvasok, de nem csak könyveket. Érdekel, mi történik a világban, és mindegy, hogy ezt egy napilapban, folyóiratban, vagy éppen a Józsefvárosi Hírharsonában olvasom. Bár az utóbbi időben valahogy leszoktam róla – talán öregszem –, de több mint tizenöt éven keresztül, konok következetességgel mindig megvettem a Nemzeti Sportot – talán azért, mert amikor már mindenhol hazudnak, ott még akkor is muszáj tényeket írni…
Nemrég megtaláltam magamnak a Bibliát. Nem vagyok vallásos, hívő vagyok, de nem klerikális értelemben, csak mint egy negyvenegy éves ember, aki bizonyos dolgokat csodál, de nem tudja a magyarázatát, és érzékeli, hogy van a világban valamilyen rendező elv. Szóval, bár eddigi életemben is beleolvastam néha a Bibliába, most rendesen nekikezdtem, még ha nem is az elejétől a végéig, hanem ötletszerűen –hogy is másképp… Utoljára Dávid és Góliát történetének környékén nyílt ki, Sámuel első könyvénél…
Mostanában, esténként, fel szoktam olvasni a feleségemnek és a pocakjában lévő kisfiamnak egy-egy történetet Aaron Judah Macóka meséiből – imádom ezt a könyvet; a feleségem gyerekkori élménye volt, és az egyik, már nem gyerekkori születésnapjára megkapta ezt a nővérétől . Weöres Sándor Bóbitájával szintén most ismerkedik a gyerek – ha megszületik, kikérdezem... Remélem, barátai lesznek a könyvek és örömet szereznek majd neki. Én terelgetni fogom feléjük, és amíg csak értelmesen lehet, szeretném majd távol tartani őt a mozgóképtől – hiszen ha olvasok,vagy felolvasnak nekem, akkor bennem zajlik a film.
Akkor lennék elégedett tíz év múlva, ha, mondjuk, elolvasnám azt a szekérderék könyvet, amit felírtam a Fahrenheit-példányom borítójára, amikor azt kérte Anger Zsolt, hogy gyűjtsük össze azokat a könyveket, amiket már rég szerettük volna, de még nem volt módunk elolvasni. Meg az se volna hülyeség, hogy, amikor majd a gyerekem elém áll és azt kérdezi: „Figyelj, apa, te olvastad ezt?”, azt tudnám mondani, hogy „Igen, olvastam, olvasd el te is, aztán dumáljunk róla”. De akkor sem fogok elkeseredni, ha ő nagyságrendekkel többet olvas majd, én meg csak hallgatom, ahogy mesél.

Könyvek, színház, versek

Kálid Artúr mondja

Weöres Sándor: A teljesség felé – ez biztosan a legfontosabb könyvek egyike. Csodálatos: egy hatalmas koponya, ami beteríti a világmindenséget. Már régen kaptam valakitől; a hátulján, emlékszem, ott van egy tízmondatos ajánló, mint egy tízparancsolat: „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad”, és így tovább. Az egész könyvön keresztül szűrődik a tao, a buddhizmus és minden más nagy filozófiai irányzat. Amikor elolvastam az ajánlót, meg aztán a könyvet, először dühös voltam, mert azt éreztem: erről elmélkedni könnyű, de lehetetlen eljutni oda, hogy az ember le tudjon mondani minden önzésről, felszínességről, haragról és gyűlöletről. De bizonyos pillanatokban azt érzem, hogy talán mégis lehetséges – persze ez csak rövid ideig van így, mert utána mindig jönnek a hétköznapi problémák…
Elcsépeltnek tűnik, de igaz, hogy a könyvekből olyan tudásra és élményekre lehet szert tenni, amire máshonnan nem – és az embernek ugyebár palléroznia kell magát. De ennél is fontosabb: ahogy egy színházi előadás, úgy egy könyv is csak akkor jó, ha nem pusztán szórakoztat, hanem gondolkodtat is, ha olyan kérdéseket vet föl, amikre nem ad egyértelmű választ, és hagyja, hogy az olvasó vagy néző maga találja meg azt egy óra, egy nap, vagy akár évek múltán. Dühös vagyok, hogy mostanában vissza akarják adni a nézőknek azt a fajta színházat, amiben a néző megtisztelve érezheti magát, amiben a nézőnek örömet szerzünk, amiben a néző jól érezheti magát, és amiből gazdag élményekkel távozik, azaz nem kell gondolkodnia rajta. Végre-valahára eljutott oda a magyar színházi élet, hogy elkezdte bontogatni a korlátokat – most meg mintha elkezdenék újraépíteni azokat. Nem tudom, miért nem látják sokan, hogy a nézőt éppen azzal tisztelem meg, hogy partnernek tekintem egy folyamatban, nem pedig azzal, ha hagyom, hogy egy széken hátradőlve szórakozzon. Félreértés ne essék, nem szólok le semmilyen művészeti ágat, mindennek van helye, de meg kell adni a nézőnek a szabadságot, hogy azt nézze, amire igénye van.
Amikor belekerültem a színházi világba, rajongtam – nem konkrét személyekért, hanem általában a színészekért. Ez a rajongás a mai napig nem múlt el, ha jó színházat látok, attól mérhetetlen boldog tudok lenni. Nem tudom, talán nem szabad összehasonlítani a színházat az olvasással, egyiket sem helyezem előbbre, mert mindkettő meg tudja adni ugyanazt az élményt, csak kicsit másképpen. Ugyanakkor –és most lehet, hogy a saját területem ellen beszélek – a könyv, talán attól, hogy kettesben vagy vele, nagyobb szabadságot ad. Olvasás közben több a feladatod, egy könyv többet kíván a fantáziádból, problémáidból, vágyaidból, haragodból, mint egy színházi előadás, ami, még ha nem is ad válaszokat, mégiscsak terel valamilyen irányba. De egy közös biztosan van a kettőben: ahogy színház, úgy könyv is lesz, amíg a világ világ – ha máshogy nem, akkor úgy, ahogy Bradbury fantáziálta: emberek lesznek, akik magukban hordozzák őket.
Én nem falom a könyveket, nem olvasok gyorsan, és sosem értem, amikor valaki azt mondja, hogy leült este és elolvasta ezt és ezt a könyvet. Nekem idő kell a párbeszédhez. A legjobban az ágyamban fekve szeretek olvasni; de évad közben olyan iszonyú tempóban élünk, hogy este tizenegykor már nincs elég figyelmem hozzá – annak meg nincs értelme, hogy az ember valami ponyvát vegyen a kezébe csak azért, hogy olvasson. Szeretem, ha egy könyvből minél nagyobbat be tudok lélegezni egyszerre, de erre leginkább csak nyáron van lehetőségem. Nemrég gondolkodtam rajta, hogy be kellene iratkozni a Széchényi könyvtárba. Gyerekkoromban rendszeres volt, hogy beültem a könyvtárba és ott olvastam; az másfajta koncentrációt eredményezett, mert akkor az az egy-két-három óra csak arról szólt, hogy odamentem és olvastam.
Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, rengeteg verset olvastam. A színházhoz való vonzódásom is úgy indult, hogy mindenféle versmondó versenyeken voltam. De a főiskolán elkezdték megmagyarázni, hogyan kell értelmezni, hangsúlyozni egy verset, így egyre inkább csak kezelendő anyagként tekintettem rá, és nem úgy, mint egy alkotással való beszélgetésre. Megutáltatták velem a versmondást, mert éppen azt a fajta szabadságot vették el, hogy eldönthetem, hogyan közelítsek a versekhez. Pedig olyan csodálatosan sűrűek: ott van például az egyik kedvenc költőm, Radnóti verse, az Álomi táj: rengeteg gondolatot, hatalmas távlatokat sűrít öt versszakra… Most polcon állnak a versek, de ez biztos nem lesz így mindig. Tőlük indultam, és vissza fogok hozzájuk térni.

Idézetek

„Berakom a könyvtárba azt, ami a királynak kedves; amit nem szeret, azt eltávolítom.”

A ninivei könyvtár felirata Assur-bán-apli király (Kr. e. 669–626) idejéből

„Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben.”

Lucius Annaeus Seneca római ügyvéd, író (Kr. e. 55 – Kr. u. 39)

„Mikor pénzem lesz majd, először könyveket vásárolok s csak azután ruhát. Nem azok szeretik igazán a könyveket, akik érintetlenül őrzik őket otthon a szekrényeikben, hanem azok, akik éjjel-nappal kezükben forgatják.”

Rotterdami Erasmus németalföldi filozófus, teológus (1466–1536)

„Embert ölni szinte olyan, mint egy jó könyvet megölni; aki embert öl, egy értelmes teremtményt öl meg, Isten képmását; de aki egy jó könyvet pusztít el, magát az értelmet öli meg.”

John Milton angol költő, politikus (1608–1674)

„Sok olvasás romlásba vezet.”

Molière (Jean–Baptiste Poquelin) francia drámaíró, rendező, színész (1622–1673)

„Mindent bizalmatlanul kell olvasnunk.”

„A rossz könyvekre pazarolt elismerés éppoly ártalmas az emberi szellem fejlődésére, mint a jó művek ellen intézett kirohanások.”

„A legtöbb könyvnek az a hibája, hogy túlságosan hosszú.”

Voltaire (François-Marie Arouet) francia író, költő, filozófus (1694–1778)

„Az ostoba egy jó könyvet sem ismer; az okos egy rosszat sem.”

„A könyv ne csak barátunk, hanem ellenségünk is legyen: értsük meg, de vitatkozzunk is vele. Az olvasás így válik a hasznunkra.”

Denis Diderot francia filozófus, író (1713–1784)

„Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód arra, hogy önmagukat semmisítsék meg (…) a ponyvatermékek.”

Immanuel Kant német filozófus (1724–1804)

„Az ember a könyvtárban egy nagy tőke jelenlétében érzi magát, amely kiszámíthatatlan kamatokat osztogat nesztelenül.”

Johann Wolfgang von Goethe német író, költő (1749–1832)

„Miként a föld rétegei sorozatosan őrzik meg elmúlt korszakoknak élőlényeit, úgy a könyvtárak polcai sorban elraktározzák az elmúlt tévedéseket és azoknak fejtegetéseit, amelyek, mint amazok, a maguk idejében igen elevenek voltak és sok zajt csaptak, most azonban mereven és megkövülve állnak ott, ahol csak az irodalmi őslény-kutató szemléli őket.”

Arthur Schopenhauer német filozófus (1788–1860)

„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhúnytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseket a maradék számára könyveikbe letették. De jusson eszedbe: a könyvek száma végtelen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint üres beszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt, ne könnyen végy kezedbe olyan művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja.”

Kölcsey Ferenc magyar költő, politikus (1790–1838)

„Ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetnek.”

Christian Johann Heinrich Heine német költő, író, újságíró (1797–1856)

„Az olvasás a legjobb oktatás. Egy nagy ember gondolatait követni a legszórakoztatóbb tudomány.”

Alekszandr Szergejevics Puskin orosz költő, író, drámaíró (1799–1837)

„Ment-e a könyvek által a világ elébb? / Ment, hogy minél dicsőbbek népei, / Salakjok annál borzasztóbb legyen, / S a rongyos ember bőszült kebele / Dögvészt sóhajtson a hír nemzetére. / De hát ledöntsük, amit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának? / A bölcsek és a költők műveit, / S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő?”

Vörösmarty Mihály magyar költő, író (1800–1855)

„A könyvek hideg, de biztos barátok.”

Victor Hugo francia költő, próza- és drámaíró, politikus (1802–1885)

„Minden elpusztított könyvvel odaveszik az emberi élet egy része a földön.”

Józef Ignacy Kraszewski lengyel prózaíró (1812–1887)

„Egy olyan ember, aki nem olvas könyveket, semmivel sem különb annál, mint aki nem tudja elolvasni őket.”

Mark Twain (Samuel Langhorne Clemens) amerikai író (1835–1910)

„Sose adjatok kölcsön könyvet, mert a kölcsönkapott könyvet senki sem hozza vissza. Az én könyvtáramban csak olyan könyvek vannak, amelyeket másoktól kaptam kölcsön.”

Anatole France (Jacques Anatole François Thibault) francia író, költő, kritikus (1844–1924)

„A könyv minden csodák közül a legbonyolultabb és legnagyobb csoda, amelyet az emberiség a boldogsághoz és az eljövendő hatalomhoz vezető úton magamagának megalkotott.”

Makszim Gorkij (Alekszej Makszimovics Peskov) orosz író, drámaíró (1868–1936)

„Egyetlen energiaforrás sem bocsát ki annyi fényt, amennyit néha egy kis kötet sugározni tud magából, és az elektromos áramnak soha nem lesz annyi energiája, mint amennyi elektromosság az írott szóba belefér.”

Stefan Zweig osztrák író, költő, műfordító (1881–1942)

„Könyvekre hajtom le a fejem, / Mint fáradt vándor sírhalomra; / Könyvek, ti bölcs és végtelen / Sírok, nem adtok már nekem / Vigasztalást a végtelen napokra.”

Juhász Gyula magyar költő (1883–1937)

„Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.”

„És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már, / hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár, / s alacsony lármával tellik ma a könyvtár, / ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár! // Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se.”

Babits Mihály magyar költő, író, irodalomtörténész, műfordító (1883–1941)

„A könyvben nem az érték, ami le van írva, hanem amit kiolvasunk belőle. Minden szó arra való, hogy megindítson bennünk egy folyamatot, s mi ezt hitelesítsük.”

Kosztolányi Dezső magyar író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró (1885–1936)

„Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.”

Fekete István magyar író (1900–1970)

„Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni.

Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében.

Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben.

Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre–halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.

Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Márai Sándor magyar író, költő, újságíró (1900–1989)

„Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy a haszontalan művek megsemmisítése a legfontosabb. Elriasztották a hatszögeket, megbízóleveleket mutogatva, amelyek nem mindig voltak hamisak; utálkozva belelapoztak valamelyik kötetbe, és egész polcokat ítéltek pusztulásra. Higiénikus, aszketikus dühüknek több millió könyv esztelen megsemmisítése köszönhető. Nevük átkozott, de azok, akik az őrjöngésben elpusztított »kincseket« sajnálják, megfeledkeznek két közismert tényről. Az egyik: a Könyvtár oly hatalmas, hogy az emberi eredetű csökkentés alig észrevehető. A másik: minden példány egyedi, pótolhatatlan, de – mivel a Könyvtár totális – sok százezer tökéletlen fakszimile is van; ezek olyan művek, amelyek csak egy betűben vagy egy vesszőben különböznek egymástól. A közvéleménnyel szemben bátorkodom feltételezni, hogy a Tisztogatók fosztogatásainak következményeit eltúlozta az a rémület, amelyet e fanatikusok kiváltottak.”

Jorge Luis Borges argentin költő, prózaíró, esszéista, irodalomtörténész, filozófus (1899–1986)

„A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.”

Danilo Kiš jugoszláv (szerb) író (1935–1989)

„Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre.”

Astrid Lindgren (Astrid Anna Emilia Ericsson) svéd író, forgatókönyvíró (1907–2002)

„Csak a jelek valamilyen rendszerére lefordított dolgok válhatnak az emlékezet tulajdonává. Ilyen értelemben az emberiség intellektuális történelmét – az emlékezetért vívott harcnak tekinthetjük. Nem véletlen, hogy a kultúra lerombolása mindig az emlékek megsemmisítésével kezdődik, törlik a szövegeket és feledésbe merülnek az összefüggések.”

Jurij Mihajlovics Lotman szovjet (észt-orosz) irodalomtudós, kritikus (1922–1993)

„Azt szeretném tudni – mormolta maga elé –, mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis valaminek kell még lennie benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő – és néha tengeri viharok játszódnak le, vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan. Szeretném tudni, hogyan.”

Michael Ende német író (1929–1995)

„Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőknek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat. És pontosan emiatt van az, hogy ha valaki megnézi a filmes változatát egy könyvnek, ami tetszett neki, mindig csalódottan jön ki a moziból, és mindig azt mondja: »a könyv sokkal jobb volt«.”

Paulo Coelho brazil író, filozófus (1947–)