Még nincs vége...! East Balkán próbanapló. Varga Zsófia írása.
November 27.
Idegesen dobolok a bőrülésen. Három perc múlva tíz, és a Kálvinon áll a metró. El fogok késni, gondolom, amikor hirtelen egy torokszorítóbb félelem kerít hatalmába: két napja lejárt a bérletem. Miután lepereg előttem az életem, számba veszem a lehetséges kiutakat. Eszembe jut az érzés, amit valamelyik próbán Gyuri magyarázott a Petrát játszó Sipos Vikinek: „Tudod, hogy ott a helyed, be akarsz menni, be kell menned!” Csak akkor van esélyem átjutni a karszalagos cerberusok sorfalán, ha tökéletes magabiztossággal sugárzom, hogy jogom van hozzá. A Nagyvárad téren aztán nem áll ellenőr.
Bár pár perccel tíz után érkezem, mégsem kések el, erről a próbáról nem lehet elkésni. Mintha ősidők óta tartana, valami halk időtlenség lengi be a termet. Nincsen teátrális vagy vicces-bájos kezdőgesztus, egyszerűen zajlik a munka. Szövegkönyvekkel mormoló színészek járkálnak fel-alá, a jobb sarokban talán a világításról folyik a vita, Bea a hárfa húrjait pengeti a színpad másik szélén. Úgy tűnik, ez már nem egy kitüntetett négy órás alkalom, amikor elkezdődik, azután befejeződik a kísérletezés, így, a főpróbahéten már minden pillanat a bemutatóról szól. Hogy valaminek el kell készülnie.
Ahogy a próbáé, az előadás kezdete is kijelöletlen, zavartan találgatjuk, a beszállingózó színészek már szerepben vannak-e, s vajon a várakozó tekintetek, a leheletfinom gesztusok már a nézőnek szólnak-e. Az bizonyos, valahogyan összetartoznak ezek a fiatalok. Nemcsak együtt vannak ebben a térben, de hasonló ruhát is viselnek, árnyalatok, szabásvonalak jelzik a különbségeket. Bár mindegyik kicsit más, a jelmezek mégis valamilyen uniformis hatását keltik. A divat lényege a szabadság, az egyéni kreativitás – sugallják a diktátorok – mégis, mintha minden követőjük elvárások közé szorulna, játékszabályok közé, amik megsértése a csoportból való kizárást vonja maga után.
Sokáig úgy tűnik, senki nem lóg ki a csoportból. Azután feltűnik: van valaki, aki végig kívülálló marad. Janka (Hermann Flóra) nem szív, nem iszik és nem tud hozzászólni a szétcsapós partikról szóló beszámolókhoz. Akkor mi keresnivalója a történetben? Őrangyalként vigyáz Somára (Dér Zsolt), aki még inkább a belül-kívül határán egyensúlyoz. Részt kell-e venni ebben a világban vagy ki lehet lépni belőle és lehet élni rajta kívül is?
Ma látom először, ahogy Soma reflektorral végigpásztázza Janka testét – az előadás egyik legszebb, legintimebb jelenete ez. Ahogyan a tér, a zene alakításába is beleszólnak a szereplők, a fényt is ők kezelik. Ma kell kitalálni, ez hogyan működjön. Ők irányítják egymásra a reflektorokat, ők jelölik ki a játék közegét, határait. Egyszer távoli, szűk vonatkupét látunk, amiben betépett, idiótán röhögcsélő társaság halad reménytelin az agárdi diszkó felé, máskor egy hirtelenközel világított arcot, aki kilép a történetből, hogy valamit nekünk mondjon el.
A próbának még nincs vége, nem is lesz, azt hiszem. Páran elszállingóznak, de hárman itt maradnak; Gyuri, Anikó és Réka az anya-lánya jeleneten dolgozik – valamit még meg kell találniuk. Ezzel a képpel indulok haza.
November 27.
Idegesen dobolok a bőrülésen. Három perc múlva tíz, és a Kálvinon áll a metró. El fogok késni, gondolom, amikor hirtelen egy torokszorítóbb félelem kerít hatalmába: két napja lejárt a bérletem. Miután lepereg előttem az életem, számba veszem a lehetséges kiutakat. Eszembe jut az érzés, amit valamelyik próbán Gyuri magyarázott a Petrát játszó Sipos Vikinek: „Tudod, hogy ott a helyed, be akarsz menni, be kell menned!” Csak akkor van esélyem átjutni a karszalagos cerberusok sorfalán, ha tökéletes magabiztossággal sugárzom, hogy jogom van hozzá. A Nagyvárad téren aztán nem áll ellenőr.Bár pár perccel tíz után érkezem, mégsem kések el, erről a próbáról nem lehet elkésni. Mintha ősidők óta tartana, valami halk időtlenség lengi be a termet. Nincsen teátrális vagy vicces-bájos kezdőgesztus, egyszerűen zajlik a munka. Szövegkönyvekkel mormoló színészek járkálnak fel-alá, a jobb sarokban talán a világításról folyik a vita, Bea a hárfa húrjait pengeti a színpad másik szélén. Úgy tűnik, ez már nem egy kitüntetett négy órás alkalom, amikor elkezdődik, azután befejeződik a kísérletezés, így, a főpróbahéten már minden pillanat a bemutatóról szól. Hogy valaminek el kell készülnie.
Ahogy a próbáé, az előadás kezdete is kijelöletlen, zavartan találgatjuk, a beszállingózó színészek már szerepben vannak-e, s vajon a várakozó tekintetek, a leheletfinom gesztusok már a nézőnek szólnak-e. Az bizonyos, valahogyan összetartoznak ezek a fiatalok. Nemcsak együtt vannak ebben a térben, de hasonló ruhát is viselnek, árnyalatok, szabásvonalak jelzik a különbségeket. Bár mindegyik kicsit más, a jelmezek mégis valamilyen uniformis hatását keltik. A divat lényege a szabadság, az egyéni kreativitás – sugallják a diktátorok – mégis, mintha minden követőjük elvárások közé szorulna, játékszabályok közé, amik megsértése a csoportból való kizárást vonja maga után.
Sokáig úgy tűnik, senki nem lóg ki a csoportból. Azután feltűnik: van valaki, aki végig kívülálló marad. Janka (Hermann Flóra) nem szív, nem iszik és nem tud hozzászólni a szétcsapós partikról szóló beszámolókhoz. Akkor mi keresnivalója a történetben? Őrangyalként vigyáz Somára (Dér Zsolt), aki még inkább a belül-kívül határán egyensúlyoz. Részt kell-e venni ebben a világban vagy ki lehet lépni belőle és lehet élni rajta kívül is?
Ma látom először, ahogy Soma reflektorral végigpásztázza Janka testét – az előadás egyik legszebb, legintimebb jelenete ez. Ahogyan a tér, a zene alakításába is beleszólnak a szereplők, a fényt is ők kezelik. Ma kell kitalálni, ez hogyan működjön. Ők irányítják egymásra a reflektorokat, ők jelölik ki a játék közegét, határait. Egyszer távoli, szűk vonatkupét látunk, amiben betépett, idiótán röhögcsélő társaság halad reménytelin az agárdi diszkó felé, máskor egy hirtelenközel világított arcot, aki kilép a történetből, hogy valamit nekünk mondjon el.
A próbának még nincs vége, nem is lesz, azt hiszem. Páran elszállingóznak, de hárman itt maradnak; Gyuri, Anikó és Réka az anya-lánya jeleneten dolgozik – valamit még meg kell találniuk. Ezzel a képpel indulok haza.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése