Varga Zsófia próbanaplója - utolsó bejegyzés
December 2.
Kicsit szentimentális-nosztalgikus hangulatban érkezem az utolsó próbára, de hamar ki kell billennem belőle, mert itt csírája sincs a szomorkás kedvnek, mindenki pörög, mintha egy hete le sem álltak volna. A nézőtéren foglalok helyet, s elhatározom, hogy az avatatlan néző pozícióját választom, úgy nézem végig az előadást (ma először látom egyben az egészet), ahogy a Kortárs Drámafesztivál vendégei, akik eljöttek a mai próbára. Egész jó, gondolom magamban, sőt: izgalmas, érdekes… milyen is még?
Nem is veszem észre, hogy én már rég nem néző vagyok, nem tudok az lenni.
Ahelyett, hogy esztétikai kategóriákban gondolkodnék vagy az előadás mögött húzódó „koncepciót” keresném, kezdetben sokkal „földibb” dolgok miatt izgulok: sikerül-e előhozni a próbákon eltalált hangokat, sikerül-e éppen jó szüneteket tartani, átjönnek-e majd a poénok? Persze mindig máshol nevetek, mint a mögöttem ülő vendégek – Réka épp meséli, hogyan vitte haza részeg barátnője az éjszaka végeztével mindkettőjük kabátját a szórakozóhelyről, erre véletlenül azt mondja: „mind a két kabátomat”, Lali ahelyett, hogy azt mondaná, összejött az egyik osztálytársával a kiránduláson, így fogalmaz: „Petrát az osztálykiránduláson ismertem meg…”
Megállapítom, mennyivel összeszedettebb lett a buli-jelenet, hogy milyen jól funkcionál a díszlet – a feje tetejére állított háztető jelzi a megbillent viszonyokat, a talajvesztettséget, de az összetett szimbolika mellett játéktérnek is izgalmas. A már látott, ismert jelenetek azután lassan mégis beszippantanak, egyre kevésbé tudom kivonni magam a játék hatása alól. A röhögcsélésből pedig elakadó lélegzetek lesznek, ahogy a címtelen, minden-szombat-esti-partik sorában hirtelen ott van 2011. január 15, a West Balkánban.
„Hirtelen begyorsult a dolog. A biztonsági őrök mondták, hogy csak tegyük le a pénzt az asztalra, és mehetünk is be...” „A szervezők üvöltöttek velük, hogy engedjétek, engedjétek őket...” „...a tömeg elindult lefelé. Valaki eleshetett a lépcsőn, vagy nem tudom, mert pillanatokon belül egymás hegyén-hátán fetrengtünk…” „…a sodródásra emlékszem. A testek sodrására…” „Elkezdtem ordítani, hogy mindenki álljon meg a lépcsőn, mert valaki elesett, de csak azok álltak meg, akik látták, hogy mi van, a mögöttük jövők viszont nem. Rányomták a többieket a lányra. Keresztben feküdt a lépcsőn…”
Az óriási tetőszerkezet pedig feltartóztathatatlanul nyomul előre, közeledik felénk és a tömeggé vált játszók lassan a nézőtérhez szorulnak. Ránk néznek, nekünk mondják, nem tudjuk elkapni a tekintetünket. S ha megoldást nem is kínálhat egy előadás, annyit elérhet, hogy, ha mégis félrenéznénk, talán lesz ott valaki mellettünk, aki majd előre néz.
VÉGE
December 2.
Kicsit szentimentális-nosztalgikus hangulatban érkezem az utolsó próbára, de hamar ki kell billennem belőle, mert itt csírája sincs a szomorkás kedvnek, mindenki pörög, mintha egy hete le sem álltak volna. A nézőtéren foglalok helyet, s elhatározom, hogy az avatatlan néző pozícióját választom, úgy nézem végig az előadást (ma először látom egyben az egészet), ahogy a Kortárs Drámafesztivál vendégei, akik eljöttek a mai próbára. Egész jó, gondolom magamban, sőt: izgalmas, érdekes… milyen is még?
Nem is veszem észre, hogy én már rég nem néző vagyok, nem tudok az lenni.Ahelyett, hogy esztétikai kategóriákban gondolkodnék vagy az előadás mögött húzódó „koncepciót” keresném, kezdetben sokkal „földibb” dolgok miatt izgulok: sikerül-e előhozni a próbákon eltalált hangokat, sikerül-e éppen jó szüneteket tartani, átjönnek-e majd a poénok? Persze mindig máshol nevetek, mint a mögöttem ülő vendégek – Réka épp meséli, hogyan vitte haza részeg barátnője az éjszaka végeztével mindkettőjük kabátját a szórakozóhelyről, erre véletlenül azt mondja: „mind a két kabátomat”, Lali ahelyett, hogy azt mondaná, összejött az egyik osztálytársával a kiránduláson, így fogalmaz: „Petrát az osztálykiránduláson ismertem meg…”
Megállapítom, mennyivel összeszedettebb lett a buli-jelenet, hogy milyen jól funkcionál a díszlet – a feje tetejére állított háztető jelzi a megbillent viszonyokat, a talajvesztettséget, de az összetett szimbolika mellett játéktérnek is izgalmas. A már látott, ismert jelenetek azután lassan mégis beszippantanak, egyre kevésbé tudom kivonni magam a játék hatása alól. A röhögcsélésből pedig elakadó lélegzetek lesznek, ahogy a címtelen, minden-szombat-esti-partik sorában hirtelen ott van 2011. január 15, a West Balkánban.
„Hirtelen begyorsult a dolog. A biztonsági őrök mondták, hogy csak tegyük le a pénzt az asztalra, és mehetünk is be...” „A szervezők üvöltöttek velük, hogy engedjétek, engedjétek őket...” „...a tömeg elindult lefelé. Valaki eleshetett a lépcsőn, vagy nem tudom, mert pillanatokon belül egymás hegyén-hátán fetrengtünk…” „…a sodródásra emlékszem. A testek sodrására…” „Elkezdtem ordítani, hogy mindenki álljon meg a lépcsőn, mert valaki elesett, de csak azok álltak meg, akik látták, hogy mi van, a mögöttük jövők viszont nem. Rányomták a többieket a lányra. Keresztben feküdt a lépcsőn…”
Az óriási tetőszerkezet pedig feltartóztathatatlanul nyomul előre, közeledik felénk és a tömeggé vált játszók lassan a nézőtérhez szorulnak. Ránk néznek, nekünk mondják, nem tudjuk elkapni a tekintetünket. S ha megoldást nem is kínálhat egy előadás, annyit elérhet, hogy, ha mégis félrenéznénk, talán lesz ott valaki mellettünk, aki majd előre néz.
VÉGE
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése