Jegyinformáció itt.
Karácsonyi elő-ajándék! Vagy ajándék Haydn-bögre, amíg a készlet tart!
Jegyinformáció itt.
Mucsi Zoltán a Civil Rádióban.
http://www.civilradio.hu/musorok.php
VENDÉGJÁTÉK! - Nyikolaj Vasziljevics Gogol: GOGOL. UTÓIRAT.
Néhány kép a vendégjátékról ide kattintva>>>
Szereplők: Bognár Gyöngyvér, Kéner Gabriella, Sára Bernadette, Trokán Nóra, Kertész Kata, Fazakas Géza, Portik Győrffy András, Csémy Balázs, Báhner Péter, Látó Richárd
Rendező: VLAD TROICKIJ m.v.
Színházjegyet karácsonyra! - a Revizor Online akciója
Az akció részletei a képre kattintva olvashatóak:
Az életet élni kell - interjú Mucsi Zoltánnal
A szöveg a hírextra.hu oldalon jelent meg, itt olvasható>>>
Párkák - hirdetmény gyerekeknek!
Sziasztok!
Biztos láttatok már színházat, de azt nem biztos, hogy tudjátok, hogy mit csinál az ügyelő, melyik munkafázisnál kapcsolódik be a kellékes, hogyan próbál egy karmester és hány ütem egy periódus, mi az a ciffer és mi az az emlékpróba, világítópróba, szerelés és első öltözés.
Ha érdekelnek ezek a dolgok, és van kedved őket működés közben látni, gyere el a Bárka Színházba, ahol Szabó Borbála író és Dinyés Dániel zeneszerző PÁRKÁK c. meseoperáját próbáljuk éppen, igazi színházban, igazi színészekkel, zenészekkel, mindennel.
Prológus
fűrelíz
Nemigen volt akkoriban pénzünk. Ez most csak annyiban érdekes, hogy nem választhattunk a hangszerek közül, hanem azt kaptuk a zeneiskolától kölcsönbe, amit hozni-vinni lehetett. És ez a hangszer a hegedű volt.
Gyönyörű hangszer, sorolhatjuk a neveket, akik ezt bizonyítani tudják David Ojsztrahtól Lajkó Félixig. No mindegy, én nem bírtam bizonyítani.
Képzeljük el azt a hétéves, mackónadrágos kisgyereket, aki szántana, szántana…, huzigálja a vonót az egri albérleti szobában, minden egyes húzása felér az elpattanó kréta és a tábla találkozásakor felvisító sikollyal, nemlétező összes szőre égnek áll, libabőrös még a talpa is, szeme sarkából lesi, szülei nézik-e, és nézik, ő meg tovább, négy ökröt hajtana…, ezt nem lehet kibírni, talán a gyanta, de az sem segít. Gyakorolni márpedig kell.
Meg szolfézsra járni. Bár az még csak elmegy, szegény Szabó Bori hogy irigyelte volna a „soltézst”, ha élt volna már akkor. És a hegedűórák Emi nénivel: egy rettentő kövér néni ült, mit ült!, szétfolyt a fotelban, a kisgyerek, haja csattal oldalra préselve, a helyes tartást gyakorolta, álla alá szorította a hangszert, az meredt előre, a semmibe. Az jó volt, hogy nem kellett sivítani a vonóval, csak állni, állni, szorítani. Az viszont rossz volt, hogy Emi nénit elsodorta az áhitat, bele az álomba, és egy idő után, kezeit ölében összekulcsolva békésen szortyogott. Az idő, s benne a kisgyerek, reménytelenül és örökre megállt. Odakint tavasz, a többiek fociznak, a hegedű mered előre, a néni aluszik. Az ötvenes évek örök békéje.
És a kisgyerek békétlenkedett. Zokogni kezdett, hogy miért nem zongora?! És egyáltalán, miért ez az egész, amikor odakint…
Soha nem tanultam meg zenélni. Tökhülye maradtam minden hangszerhez.
Az apám elhatározta, hogy hatvanévesen nyugdíjba megy, és amint nyugdíjba megy, megtanul zongorázni (lásd megint Szabóbori). Apám olyan volt, aki minden elhatározását megvalósította, ha rajta állt. Pianínót vett, minden nap gyakorolt. És eljött a pillanat, amikor tévesztés nélkül felhangzott, immár a leninkörúti bérház nagyszobájában a Für Elise. És onnantól minden nap. Minden nap többször. Anyám kiszivárgott a konyhába. Für Elise és mosogatás, akárhogyan is, boldogság.
Mindjárt hatvan leszek. Nincs sok időm.
Operabérlet
Göttinger Pál mondja
Nálunk a családban mindenki zenél. Anyámnak visszavonhatatlan parancsa volt, hogy nyelvet és zenét tanulni mindannyiunknak muszáj. Négyen vagyunk testvérek, mind a négyen ezt a parancsot kaptuk – ezt azért mondom így, mert volt, amit szerettünk, volt, amit nem. Nagyon szerettünk énekelni, de nem nagyon szerettünk hangszeres órákra járni. Én csellóztam, a bátyám zongorázott, nagyobbik húgom zongorázott, aztán oboázott. Zenetagozatos iskolába jártunk valamennyien, és ott volt ilyen, hogy operabérlet. Úgyhogy a felső tagozat négy éve alatt végig szorgosan jártunk az Operába. Gyerekfejjel az volt a legmeggyőzőbb, hogy milyen hatalmas egy ilyen operai apparátus. Mi is játszottunk hangszeren, de ott megláthattuk, hogy egy-egy hangszer mi mindent tud. És láttunk belőlük egyszerre nyolcvanat… Játszottunk is ilyesmit a bátyámmal otthon, hosszabb részeket énekeltünk el az operákból, én leginkább bábszínházban, magnóval, de például a Háry Jánost, azt élő szereplőkkel, a garázsban. Emlékszem, jöttek hozzánk távoli rokonok, és mi a bátyámmal nagyon megörültünk, mert pont akkora terveztük, hogy az egész Háry Jánost előadjuk. Beültettük őket közönségnek – elég megrázó élmény lehetett nekik. Kíméletlenül végignyomtuk a művet, húzatlanul persze. Ha volt közben hosszan intermezzo, azt végighallgattuk, és aztán játszottuk tovább. Vicces volt.
Otthonosak voltunk az Operaházban, akkor még nem volt ez a mágneskártyás rendszer, mint most, minden ajtó kinyílt, ha az embernek volt bátorsága bemenni. Egy csomó olyan helyen jártunk, ahol a közönség nem. Meg a nagymamámnak is sokat köszönhetünk, mert neki rossz volt a lába, és ezért őt hátulról engedték be, mert a harmadik emeletre szólt a bérletünk, és ő felmehetett lifttel. Mi meg mentünk vele, azaz a liftbe már nem szálltunk be, hanem szaladtunk, fel a lépcsőkön, ő meg nem bukkant fel soha sehol, semelyik emeleten, mert nem nagyon tudta, hogy a lift merre megy. Aztán valahol kiszállt, ott mondjuk csövek futottak a falon, ő azt hitte, legfelül van, de a pincében volt, kavargott fel-alá, ha láttuk volna őt a zenekari árkon átmenni, nem zavartattuk volna magunkat. Szóval, otthonos hely volt nekünk. Gyerekkoromban a zene volt a legjellemzőbb, a legerősebb hatás. Azért volt ez nagyon jó, mert mi nem tartottunk a zenétől, nem féltünk tőle. És nem féltünk a nyilvánosságtól sem. Egy gyerek, ha ki kell állni mások elé, például egy verset elmondani, általában beomlik, még akkor is, ha előtte egész héten harsogva, nevetgélve mondogatta. Rászegeződnek a tekintetek, és neki annyi. Ez nekünk nem volt, és a zenélés miatt nem. Meg a komolyzene nem volt idegen, ahogy az a legtöbb gyereknek az. Neki az egy elrettentő dolog, amihez nincs semmi köze. A gyerekkori zenélés, ez a viszony a zenével egy „stresszmentes” hozzáállást adott a zenéhez, és ez nagyon-nagyon hasznos.
Az jó lenne, ha ennek a meseoperának a végén a gyerekek úgy jönnének ki, hogy a komolyzene, az igazából nem olyan bonyolult dolog. Játszom egy rockzenekarban, és ott a zenészek úgy beszélnek a komolyzenéről, hogy „szomorúzene”. Hogy voltunk egy „szomorúzenei” koncerten. Ezt én nagyon nem így gondolom. Az lenne jó, ha azok a gyerekek, akik itt jártak, megértenék, meghallanák, hogy a dallam az operában személyiséget mutat meg, hogy a jellem, az hallható a dallamból, meg a vita, amiben kitörünk, az is hallható a dallamból, hogy az érzés, ami engem átjár, az visszatér két jelenet múlva, amikor ugyanaz a konfliktus megint megjelenik. Hogy ezeket majd felismerik, és lesz „aha”-élményük. Hogy a zenét meg lehet érteni. Meg nevetni rajta.
Egész kicsi gyerek voltam, Puccini A köpeny című operáját néztük. Egy hajón játszódik a darab, egy uszályon, ami áll kikötve, és jön be, botorkál végig a mólón két öreg. Egy aranyos, idős házaspár, nagyon aranyosak, nagyon mosolyognak, valami szép emléket idéznek föl. És ezen nekem el kellett volna lágyulnom, de én éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Hogy ezek nem őszintén, nem igazán boldogok, és most valami szomorú történik, valami nagy baj lesz, mert a zene olyan volt. Ezt pontosan éreztem. És akkor a sötétben oldalra néztem, és láttam, hogy a bátyám bőg. Na, az egy ilyen aha-élmény volt, hogy lám, igazam volt, ezek az öreg emberek valószínűleg meg fognak halni, miközben arról beszéltek, hogy majd lesz egy szép kicsi házuk, és az eresz alatt fecskék fognak lakni… De öregek, nyomorultak, és a kikötőben csöveznek – és én megértettem, voltam 6 vagy 7 éves, hogy soha nem lesz kis házuk fecskékkel, és itt a kikötőben fognak meghalni. És láttam a bátyámon, hogy ez így lesz, és hogy ő is, én is, érezzük-halljuk ezt.
Dinyés Dániel mondja
Otthon mindig szólt a zene. Édesapám (festőművész, szobrász) legtöbbször Bachot, vagy bécsi klasszikusokat hallgatott. No meg Rolling stones-t és Beatles-t. De a felvételei repertoárjához tartozott a teljesen napra kész „modern” zenei is. Édesanyám mezőgazdász ugyan, de zeneszeretetéhez, és ami számomra mai napig fontos: zeneértéséhez kétség sem fér. Egy, négy és fél évvel idősebb bátyám van és kettőnk közül igazából őbenne született meg először a gondolat, hogy zenész lesz. Annyira bűvöletébe ejtette őt az édesapánk által hallgatott Bach és a barokk zene, hogy mai napig az úgy nevezett „régi” zene területén tevékenykedik. Az én zenei indíttatásomat egyrészt neki köszönhetem, hiszen mindig felnéztem rá, és mint fiatalabb öcshöz illik, amiben csak tudtam utánoztam, így a zenélésben, zeneszerzésben is. Szüleinknek természetes volt, hogy beírattak minket zenét tanulni, nem volt ebben semmi terelgetés, vagy szándék, hogy zenészek legyünk, hiszen előttünk senki sem volt zenész a családban, csupán az alapműveltség egyik alkotóelemét látták ebben. Akárcsak a múzeumba, vagy operába járást, vagy akár az olvasást is. Nálunk a mese egyik formája volt a festők élete, amit apám rendkívül színesen tudott előadni, így hallottam először Michelangelo-ról, Leonardo-ról, és az isteni Raffaelo-ról. Be kell valljam sokkal izgalmasabbnak tartom ma is, ezeket a meséket, mint amikkel később találkoztam „kommersz” mesékkel.
A másik élményem, ami biztosan meghatározta, hogy alkotó művész lettem, az az, hogy minden nap láttam édesapámat festés közben. Láttam, hogy ül, gondolkodik, valamit felrajzol, három métert hátralép, hogy megnézze, aztán vissza, megint ül, megint rajzol, megint hátra – hihetetlenül izgalmas volt. Emiatt lehetett, hogy a bátyám is, én is, a zongoránál ülve nem csak gyakoroltunk, hanem komponáltunk is. Ez oly természetes volt, mint a levegővétel. Apám a vásznat, mi a hangokat tekintettük az alkotói „terepünknek”.
A zeneszerzés kezdetére tisztán emlékszem: a zöld-fekete kockás ágyamon ülök, vagyok hét éves, és a fafurulyámmal a kezemben egy kis C-dúr dalocskát írok, és hihetetlenül élvezem. Lenyűgözött a háromnegyedes lüktetés! A keringő, a menüett, és minden, ami páratlan. A háromnegyed számomra egy olyan megfoghatatlan tisztasággal bír, ami talán legközelebb visz a zenéhez. Hatalmas és tisztán lelki élmény volt a komponálás, óriási energiákkal töltött fel. Mostanra a zene olyan nekem, mint a hívőknek Isten: van, és pont. Egy olyanfajta beszélgetési forma, amit semmi más nem tud megadni. Az az elképzelésem, hogy a zene mindenben ott van, és mindent átjár. Nem egy előállítható, vagy megteremthető valami, hanem benne van a világban mindig és mindenhol, és ha van fülem és tudok annyira koncentrált lenni, akkor meghallom azt és leírhatom. De a zene mindig szól, mindig van, bármikor, bárhol előhívható, nem kell semmiféle „eszköz” hozzá, csak az ember.
Amikor az akadémiát elvégeztem, elmentem zeneiskolába tanítani, és azt láttam, hogy egyre nagyobb a szakadék a zenének nevezhető zene és a gyerekek között. Sokan próbálták nekem elmagyarázni, hogy ez természetes, ezt a korosztályt már nem érdekli semmi. A tapasztalatom szerint: ez hatalmas tévedés. Mi felnőttek, tanárok, szülők nem tálaljuk nekik a dolgot elég érdekesen! A gyerekeket minden érdekli, ha úgy mondok el valamit, hogy közben személyessé teszem. Ha benne vagyok én, a tanár, a szülő, akkor kitágult szemekkel fogja hallgatni azt, amit beszélek. Fontos: a gyerekekkel be lehet magoltatni a részleteket, de egy dolgot nagy többségük nem tud: összefüggéseiben látni az egészet. Ez lenne nekünk felnőtteknek a dolgunk. Hogy az összefüggés rendszert, ezáltal a következményeket feltárjuk előttük az élet minden területén. Magyarán megtanítani nekik, hogy: ha ezt és ezt teszed, akkor ez és ez fog történni. Ezzel mindent megtanítunk nekik, ami csak szükséges az élethez. Ezeken az alapokon tanítottam nekik zenetörténetet és tapasztalataim szerint működött. Fontos volt számomra a véleményalkotásuk, magyarán nem kell, hogy az összes darab tetsszen, amit tanítok és pusztán azért, mert valami kodifikált, márványba öntött zeneszerző művét hallgatjuk, ne mondjuk rá, hogy „remekmű”. Amikor tanítottam Beethoven V. szimfóniáját, csak azt kértem, mondják el, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Ha utálják, és azt is meg tudják fogalmazni, hogy miért, akkor máris sok minden kiderül önmagukról is. Szóval, meghallgattuk a szimfóniát, és kérdeztem, hogy tetszett? Azt mondták: „ez nem tetszett nekik”. Mondtam: „remek! Miért?” Azt felelték: „ez túl erőszakos!”. És akkor hátradőltem, megnyugodtam és arra gondoltam, hogy akkor minden rendben van. Ugyanis: ha este otthon bekapcsolják a tv-t, minimum 10-15 gyilkosságot látnak hattól tízig; azok a „zenék”, amik ma futnak a pop iparban, azok mind hangosabbak decibelben, és erőszakosabbak, mint Beethoven. Ám a reflexük mégis ezt mondatja velük az Ötödik szimfóniára, hogy erőszakos, vagyis úgy működnek, ahogy kell, pontosan azt érzik, amit kell, és amit annak idején érzett a közönség, amikor bemutatták ezt a művet. Minden érdekli a gyerekeket, ha a saját magam története és emberi „fedezete” ott van amögött, amit mondok, vagy teszek.
Soltézs
Szabó Borbála mondja
A szüleim nem szerették a zenét. Azt is mondhatnám: utálták, főleg anyukám. Valahogy kitalálta, hogy neki nagyon rossz a hallása – ezt vagy belesulykolták, vagy tényleg így volt, nem tudom, mindenesetre nálunk tilos volt otthon zenét hallgatni, énekelni meg még inkább. Nem nagyon volt magnónk se, rádiót nem hallgattunk, szóval nem jött be a lakásba sehonnan se a zene. Ha meg énekeltem a kádban, akkor mindenki befogott füllel kiabált, hogy azonnal hagyjam abba, mert hamis. Tényleg hamis volt, ami nem is csoda – sose tanultam zenét. Szerintem például ma se tudom jól, mi az, hogy hangnem, pedig nekifutottam többször, de ezeket a dolgokat felnőtt korban már nehéz bepótolni. Valahogy nem marad meg: lehet, hogy olyan, mint a nyelvtanulás, gyerekkorban kell kezdeni. Elég jól beépült nekem, hogy a zene az egy érthetetlen, szégyellnivaló dolog. Ki se mertem nyitni a szám énekórán, inkább egyest kaptam. Kerültem minden olyan helyzetet, ahol énekelni kellett. Közben meg voltak az osztályban olyan lányok, akik valamilyen „szolfézsra” jártak. Azok voltak a szépek, a hosszúhajúak, illatosak, copfosak, akikbe minden fiú szerelmes volt. Nekem rövid hajam volt, fiúnak néztem ki, hamisan énekeltem, és nem jártam arra a hülye valamire, aminek mindig el is felejtettem a nevét. Nem tudtam, mi lehet az, csak hogy oda nekem járnom kellene. Úgyhogy mondtam otthon anyukámnak, hogy anyu, én szeretnék járni erre az izére, a… soltézsra! Ő persze lebeszélt.
Ja, és az Operában sem voltam soha, azt sem tudtam, hol van, a Zeneakadémia sem létezett nekünk, mi csak színházba jártunk. A könnyűzene valamennyire beszivárgott – na jó, csak annyira, hogy kiraktam néhány Pet Shop Boys-plakátot, mert láttam, hogy a barátnőim is ezt csinálják, de hallgatni nem nagyon hallgattam. Aztán amikor a férjemmel találkoztam, 20-21 éves koromban, akkor vele hirtelen berobbant a zene az életembe. Ő ugyanis több hangszeren játszik, majdnem operaénekes lett, gyönyörű hangja van, ma is énekel. Heten vannak testvérek, van náluk családi kórus, meg családi zenekar, meg minden. Úgyhogy a férjemmel voltam életemben először, 21 évesen az Operában. Emlékszem, a Kékszakállú herceg várát néztük meg, és az teljesen szíven ütött. Hogy együtt a zene, meg a látvány, meg a színház, ez milyen fantasztikus! Attól kezdve nagyon sokat jártunk az Operába, meg állandóan Schubertet hallgattunk, a Halál és a lányka, C-dúr vonósötös – a nagy szerelem hatására gyorstalpalón bepótoltam sok mindent. Azóta tudom, a szerelem meg a zene – hát hogy ezek összefüggnek. Pár éve meg akartam tanulni zongorázni. És el is jutottam addig, hogy már Bach-műveket játszottam, az egyszerűbbeket. Anniyra szerettem, hogy egyre többet gyakoroltam, három-négy órát egy nap, kezdte megenni az időmet. Aztán nyáron nem gyakoroltam, és kiment az egész, úgy, ahogy volt, a szolfézzsal együtt. De ez örök vágyam marad – terveim szerint ezzel töltöm majd a nyugdíjaskoromat.
A gyerekeim szerencsére tanulnak zenét, a lányom zongorázik, a fiam furulyázik, a kicsi meg – 2 és fél éves – mindent csinál, zongorán lejátszik kis dalokat, meg énekel. Ő zenebolond, állandóan szólnia kell otthon valaminek. Mostanában a Don Giovannit szereti hallgatni. Együtt adnak koncerteket hárman, meg az összes unokatestvérük is zenél. Ezek szerint nem ültettem beléjük a szorongásomat. Állandóan énekel, fütyül valaki, öten ötfélét öt hangon, már a szomszédok is ránk szóltak, mert mindig zeng a ház. A gyerekek persze nyavalyognak, főleg a nagyobbik fiam, hogy nem akar gyakorolni, de ez az a dolog, amire azt mondom: muszáj! Nem szoktam őket olyasmire kényszeríteni, amihez nincs kedvük, de ebben következetes vagyok. Persze, szeretik, élvezik, van, hogy átjön a fiam barátja, és akkor együtt zenélnek, két furulya, egy zongora. Az olyan nagy öröm. Nekik is az, látom rajtuk, és büszkék, hogy ilyet is tudnak. Szóval, teljesen zenés család vagyunk, és ez jó. Ennek ellenére egy kicsit még mindig frusztrál engem ez a dolog. Féltem is a Párkáktól, hogy majd nekem kell megmondanom, hol legyen egy négyes, hol legyen kórus, meg recitativo: nekem, aki tök hülye vagyok az egészhez..! De aztán, Dinyés Dani szorongásoldó személyisége elfeledtette ezt a családi betegséget.
Rachmanyinovra elaludni
Katona Gábor mondja
Nekem elválaszthatatlan a zene és a mozgás, a tánc. Már egészen kicsi gyerekkorom óta. Én bármilyen hanghordozóból bármilyen zenét hallottam, azonnal elkezdtem rá mozogni – ha tévéből szólt, ha rádióból, ha bárki feltett otthon valamilyen lemezt. Később aztán már én indukáltam ezeket a helyzeteket. Nagyon sok zenehallgatós, végigtáncolt délutánra emlékszem, még otthonról. És ebben mindenféle zene volt, mert mindenevő vagyok, mindent meghallgatok. Egy idő után az ember persze elkezd szelektálni, hogy mit szeret hallgatni, mi az, ami igazán tetszik. De gyerekkoromban nekem teljesen mindegy volt, mi szól, azonnal mozogni kezdtem rá.
A zenehallgatás csak úgy, önmagáért, az egy későbbi fázisa az életemnek. Kell az is, bár egy kicsit mindenre megmozdulok most is, ha máshogy nem, hát belül. Koreográfusként nagyon sok zenét kell hallgatni, muszáj. A zene rengeteg dolgot elindít az emberben. És ez összefügg a tánccal. És közben még mindig nagyon jó Rachmanyinovra elaludni.
A zenélés, az nekem kimaradt, és ezt iszonyatosan sajnálom. Egyszerűen irigylem, amikor látom valakin a zenélés, a zenélni tudás örömét. Ezt gyerekkoromban persze nem gondoltam így. Most, felnőttként érzem csak, hogy milyen kár. Meg az együttzenélés örömére is nagyon irigykedem, akár amikor nem zenész emberek zenélnek együtt. Amit az arcukon látok, az nem mindennapi.
Nekem a tánc volt. Gyerekkoromban minden időmet, az életemnek szinte minden síkját lefedte a Táncművészeti Főiskola, mert nagyon akartam táncolni. Nem a sport érdekelt, hanem a tánc. Tízéves koromtól ezzel foglalkoztam, nem is volt kétséges, hogy ez lesz a hivatásom.
A zenéléssel kapcsolatos legnagyobb gyerekkori élményem az Örömóda. Énekeltem kórusban. Az meghatározó élményem, hogy megszólal a zene, és én benne vagyok a közepében. Persze iskolai szinten történt mindez, de attól még lúdbőrös érzés volt. Meg van még egy szép emlékképem: valahol vidéken voltunk, egy tanyán, egy olyan tanyán, ahol talán még áram sem volt, és a vendéglátóink azzal ütötték el az időt, hogy elővettek egy citerát, és örömzenélés kerekedett, meg öröm-éneklés. Korán sötétedős, késő-őszi időszak lehetett, nem is tudom, hogy miért voltunk ott, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy a konyhában a családfő elővette a citerát, az emberek körülállták, ropogott a tűz a sparheltban, odakinn sötét volt, szólt a zene.
Amire egész gyerekkoromban vágytam, az a zongora. Gyerekkoromban minden próbateremben volt egy, persze mindig odaültem hozzá, de a kétujjas Szamárindulónál nem jutottam tovább. Lenyűgözött, amikor egy nálam mondjuk egy évvel idősebb srác már futamokat meg akkordokat meg harmóniákat játszott két kézzel.
Ferenczy Györggyel egy iskolába jártam, évekkel idősebb volt nálam. Egyszer végigjárta az osztályokat, zenészeket akart toborozni egy zenekarhoz. Ő játszott egy fúvószenekarban, azt hiszem, kürtös volt. A lelkesedése, az nagyon megfogott. Bejött az énekórára, leállította az órát és elementáris erővel elkezdett a zenéről beszélni. Hogy a zenélés, az egy olyan valami, amiért ennyire lehet lelkesedni, amit ennyire lehet akarni?! Rettentő energia jött ki belőle, nagyon tetszett. Egyébként is lenyűgöző nézni, hogy mire egy zenész eljut egy bizonyos szintre, már micsoda utat jár be. Hogy mennyire kell tudni mindent, a zenében nincs olyan, hogy majdnem jó. Ott pontosság van, nincs majdnem. A tánc tágabb mozgásteret enged az embernek. Talán a klasszikus balett szigorúsága van a legközelebb a zenéhez. Én hat évig voltam a balett-tagozaton, utána mentem át a néptáncra. Elsétáltam a Balettintézetben a folyosón egy próbaterem előtt, benéztem, és ott olyasmit csináltak, ami nekem borzasztóan tetszett, Megkérdeztem, hogy ők kik, mondták, hogy ez a néptánctagozat, én meg azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Ez is. Sokféle zene, sokféle táncstílus. De a barokk zene a kedvencem. És persze Rachmanyinovot is nagyon szeretem.
A mese
1. felvonás
Mesénk egy régi-régi világban, az antik istenek idejében játszódik. Odafönt, az Égben Zeusz Zoli bácsi, a főisten trónol feleségével, Héra Hédikével. De itt laknak a közelben az uralkodó rakoncátlan lányai is, a három Párka, akik az emberi életek fonalát kezelik: Klárika, a „fonó”, Lenke, a „bonyolító” és Andika, az „elháríthatatlan” - vagyis a halál időpontjának felelőse. Szóval ülnek ott hárman fenn az égben, végzik a munkájukat. Néha azonban elkalandozik egy kicsit a figyelmük – és ekkor kezdődnek a bajok...
Andika épp az imént vágta el egy szépséges fiú, Küón életfonalát, és Küön lekerül az Alvilágba.
Ez Hádész Henrik birodalma: sötét van, bűz és pusztulás, kondérban rotyognak a bűnösök, Henrik főzi-párolja-fűszerezi őket nagy élvezettel. Küón nem veszi jó néven, hogy máris véget ért az élete: hisz annyi szép nő van még a világon! Hádész alkut ajánl: egy nap alatt küldjön a másvilágra maga helyett egy szépséges földi lányt, és máris élhet tovább. Segítőül adja mellé Abut, a profi bűnözőt.
Küón visszatér a Földre,
és első útja a kúthoz vezet, hogy lemossa magáról Hádész bűzét. Klárika ebben a pillanatban látja meg föntről. Hát ez a fiú olyan gyönyörű, hogy muszáj rögtön feleséget keríteni neki! És ott az alkalmas menyasszony: az öreg Grüllé, akit Lenke segítségével gyorsan szépséges szőke nővé változtat. Haplusz, Grüllé vén tehenészkollégája nem győz csodálkozni az átváltozáson. Andika bosszúból behívja Zoli bácsit – és figyelmébe ajánlja a szép új lányt. Zoli bácsit elönti a lelkesedés – de mivel istenként nem mutatkozhat, elindul, hogy emberi testet magára öltve szerezze meg magának Grüllét. Jaj, de mit fog szólni ehhez Hédike néni…?
Abu rendkívül aggódik, mert mindjárt letelik az egy nap, a végén még mehetnek vissza mindketten az Alvilágba! Ekkor látják meg a szép Grüllét: Abu úgy dönt, ő lesz az áldozat. Küón nevében udvarolni kezd neki, de közben mások is felfigyelnek a lány szépségére, Lainosz, a boldogtalan szobrászművész modelljének szeretné.
A három Párka aggódva figyeli, mi történik ezek után. A megszépült Grüllé csak gyönyörködik magában, és élvezi az udvarlást is, és teljesen megfeledkezik az öreg és hűséges Hapluszról.
Zoli bácsi akcióba lép
Először Abu testét veszi kölcsön. A Párkák nem hagyják annyiban, Abu életfonalánál fogva még időben kirázzák apukájukat az emberi testből. Zoli bácsi ezek után Lainoszba, majd Küónba költözik át, a Párkák a nyomában – teljes a zűrzavar, amelynek csak az vet véget, hogy Zoli bácsi főisteni villámai kiborulnak, és agyonsújtják Küónt és Abut. Zoli bácsi dühében lerántja a Földre két neveletlen lányát.
Klárika és Andika a Földre, Lainosz, a szobrász az Égbe kerül.
2. felvonás
Küón odalent az Alvilágban meggyőzi Abut: öltözzön nőnek, mintha ő lenne a lány, akit Hádész Henrik rendelt – így időt nyerhetnek. Az ál-lány egy darabig elég ügyesen játssza a szerepét, énekel, táncol, de végül mégis lelepleződik. Hádész fortyog dühében, kondérba dobja a két csalót. Küón ravaszsága megmenti őket, kiszabadulnak – Henrik azonban a nyomukban vágtat.
Lenke és Lainosz az Égben
zavarban vannak, de végül rá kell jönniük, hogy egymásnak szánta őket a Sors. Hiába kiabál a Földről a két lepottyant Párka, Lenke most – életében először – rájuk se hederít.
Küón és Abu hiába menekülnek, Hádész utoléri őket. Legnagyobb meglepetésükre előlép Haplusz, és önként jelentkezik: vigye el őt Hádész Henrik, neki úgysincsen már semmi dolga ebben az életben!
Szegény lepottyant Párkáink, Andika és Klárika közben fáradtan vánszorognak a Földön. Valahogy nem ízlik nekik ez a halandó élet! Andika már kezd végképp nekikeseredni, amikor különös dolog történik: orrába csap valami penetráns bűz... Ezt hívják úgy, szerelem első szaglásra:
Andika és Henrik egymásra találnak.
A káosz tetőpontján bemasírozik Hédike néni és Zoli bácsi. Azért jöttek, hogy rendbe tegyék, ami összekuszálódott: az égieket visszaküldik az Égbe, a földieket a Földre, Hádészt az Alvilágba.
Mindenki a helyére kerül.
A szerelmes párok így elszakadnak egymástól. Küónról kiderül, hogy Zoli bácsi fia, így hát engedélyt kap, hogy életben maradjon. Grüllé bejelenti, hogy Hapluszt szereti, sőt, be is bizonyítja: megkéri Hédike nénit, hogy változtassa vissza öreggé.
A Párkák meg szépen visszaülnek égi helyükre, és folytatják a munkát. Minden megy tovább, ahogy addig.
Vagy mégsem egészen ugyanúgy?
A SZEREPLŐKRŐL
(Istenek)
Meseoperánk égi (és alvilági) szereplőit a görög mitológiából vettük kölcsön. Meghagytuk az eredeti nevüket – de tettünk mellé egy ismerősebben csengő magyar keresztnevet. Csak hogy mindjárt közel érezzük magunkhoz őket.
Zeusz Zoli bácsi
A görög mitológia szerint Zeusz az istenek királya. Ő uralkodik mindenek felett – a régiek úgy tartották: Görögország legmagasabb hegységének, az Olümposznak a tetejéről. Kezében villám, azzal kormányozza a világot.
De nem volt ám ő mindig király, meg kellett küzdenie a hatalomért.
Azokban a régi időkben egy Kronosz nevű titán uralkodott, aki annyira féltette a hatalmát, hogy saját gyermekeit (összesen hatan voltak, köztük a darabunkban szereplő Héra és Hádész) már születésükkor a biztonság kedvéért lenyelte. Felesége, Rhea szíve majd' megszakadt, hogy a kicsik mind elpusztultak, és amikor megint gyermeket várt – éppen a kis Zeuszt –, elmenekült Kréta szigetére, hogy ott hozza világra titokban a babát. Kronosznak pedig egy bepólyált követ adott, amit a szórakozott uralkodó nyomban le is küldött a bendőjébe. Vesztére volt figyelmetlen: mert felnövekedvén ez a Zeusz lett az, aki legyőzte őt, sorban kiköpette vele lenyelt testvéreit, és átvette a hatalmat a világ fölött.
Zeusz jó uralkodó volt – de ő sem tökéletes. Egyébként is igaz az antik mitológiák szereplőire ez a tökéletlenség: nagyon emberiek egytől egyig. Lehet, hogy ezért szeretjük még ma is annyira a róluk szóló történeteket? Zeusz is gyakran volt igazságtalan, hirtelen haragú, és bizony csapodár, mint a mi mesénkben. Mondta is neki az anyukája: kisfiam, ne nősülj meg soha! De Zeusz nem hallgatott rá, feleségül vette húgát, Hérát.
Aztán folytatta az udvarlást. Amelyik nő nem hajlott a szép szóra, azt üldözőbe vette, és addig nem nyugodott, míg mindenki be nem hódolt neki. És nemcsak isteni származású nőket környékezett meg – valóban nagyon szerette a földi szépségeket is, mint amilyen Grüllé (aki persze nem szerepel a mitológiában, csak a mi mesénkben!). De nem volt könnyű dolga ilyenkor – és nemcsak Héra féltékenysége miatt –, hanem mert tudta, hogy a Földön nem mutatkozhat isteni mivoltában soha. Mindenféle más alakban kellett tehát megjelennie: volt már kakukk, mikor Hérának udvarolt, hattyú – így csábított el egy Léda nevű férjes asszonyt –, de bújt emberi testbe is, a meseopera cselekményéhez hasonlóan: egyszer egy Amphitrüón nevű férfivá változott, hogy annak feleségével így enyeleghessen. Ennek a szerelemnek a gyümölcse lett Héraklész, a félisten, akinek kalandjairól sok mese szól.
Zoli bácsi zenéje a meseoperában keveri a fenségeset a teljesen hétköznapival – és ez illik is Zeusz alakjához. A komor, sötét tónusú hangulat jól megfér a nőket istenítő swing stílus mellett.
Héra Hédike néni
Az istenek világában nem szokatlan dolog, hogy valaki a bátyjával házasodik – hiszen Rhea és Kronosz, a két titán is testvérek voltak! –, Hérának eleinte mégsem volt ínyére Zeusz udvarlása. A főisten erre bevett módszerhez folyamodott: megtépázott kis kakukk alakját öltötte magára. Héra megsajnálta, kötényébe vette, babusgatni kezdte – mire Zeusz gyorsan visszaváltozott, de akkor már karjaiban tartotta Hérát.
A főisten erőszakosságának nem lehetett ellenállni, megülték az esküvőt, amit háromszáz évig tartó nászéjszaka követett. Több gyerekük is lett, de házasságuk nem volt túl boldog. Állandó civakodásban éltek: Héra folyton – és persze jogosan – féltékenykedett Zeuszra, megszállottan üldözte férje szerelmeit. Bizony nem volt nagy szerencse egy földi nőnek, ha a főisten kinézte magának: nemcsak Zeusz miatt, hanem mert ezzel egyszerre Héra gyűlöletét is magára vonta. (A meseoperában szegény Grüllé nem is tudja, milyen veszélybe került azzal, hogy megszépült és megfiatalodott!)
A főisten tudta ezt, ezért a kiválasztott nőket megpróbálta elrejteni Héra haragja elől, és – mivel jobb nem jutott eszébe – őket is állattá változtatta: Asztériát fürjjé, Kallisztót és Iót pedig (ők rosszabbul jártak...) medvévé, illetve tehénné. De Iót még tehénként sem hagyta békén: akkor meg bika alakjában környékezte meg. Erre Héra böglyöt küldött szegény lányra, hogy az kergesse-kínozza keresztül az egész földön.
Szemelét, a thébai királylányt pedig alaposan rászedte a féltékeny feleség. Mikor megtudta, hogy a lány Zeusz szeretője, öreg szomszédnéninek öltözött, és azt a tanácsot adta neki: kérje meg szerelmét, mutatkozzon meg már egyszer előtte is teljes isteni díszben! Zeusz így tett, Szemelé pedig abban a szempillantásban porig égett a látványtól.
Héra legmerészebb húzása mégis az volt, amikor összeesküvést szervezett a férje ellen, le akarta taszítani a trónról. Kis híján sikerült is a terv, de végül mégis ő húzta a rövidebbet: Zeusz mérgében fölbilincselte az égre.
Ezzel együtt a főistenné haragjától majdnem annyira félhettek az égi és földi lakók, mint a főistenétől – a most látott történetben néha még jobban is.
Láthatjuk az előadásban, hogy Hédike néni akkor érzi elemében magát, ha kinyilatkoztat és parancsolhat. Így éneke, zenéje is mindig kifogástalanul érthető, mértanian szép és kiszámítható. Kedvenc műfaja a diadalmas induló.
A Párkák (Moirák)
A „Párka” elnevezés igazából nem is a görög mitológiából való, hanem a rómaiból. Azért neveztük mi mégis így a mese címszereplőit, mert talán ez az ismerősebb mindenkinek: a három Párkáról sok más műalkotás is született, Kovács Margit híres szobra például.
A Párkák – görög nevükön pedig: Moirák – az emberek életfonalának felelősei. Fönt ülnek az égben, és onnan mozgatják a földi szálakat – és mi, szegény marionettbabák, úgy rángatózunk, ahogy nekik tetszik. Mivel tényleg rengeteg a dolguk, munkájuk szakaszokra van osztva, mint egy igazi gyárban. Klóthó Párka (nálunk: Klárika) a „fonó” - a neve is ezt jelenti görögül -, ő kezdi el az emberek életét, munkaköre a születés. Klárikát mi ezért ruháztuk fel azzal a tulajdonsággal, hogy mindig „jót akar”: kerek történetet, megnyugtató befejezést, logikus összefüggéseket keres az életben. Csakhogy az emberek és történeteik nem feketék-fehérek (és mellesleg az isteneké sem), a jó és rossz a legmeglepőbb módon keveredik bennünk. Úgyhogy Klárikának van mit tanulnia még.
A középső Moira neve valójában Lakheszisz (Lenke): a „kiosztó”, a „bonyolító”. Ő gazdagítja, szövi tele apró, kedves vagy nem annyira kedves részletekkel az életünket. Itt, az operában határozatlannak ábrázoltuk: ő van középen, két erős jellemű, erőszakos nővére között őrlődik, hol egyikhez, hol másikhoz csapódik – mint egy szegény legkisebb testvér. A mese végére sokat változik.
A harmadik, utolsó Moirát Atroposznak hívták a régi görögök (mi Andikának). A neve azt jelenti: „elháríthatatlan”, vagyis: ő a Halál Moirája. Ő határozza meg halálunk percét – van, akit száz évig hagy élni, másoknak már gyerekkorban elvágja az életfonalát. Hogy miért? Ezt csak ő maga tudja. Vagy ő se. A halál szeszélyes, kiszámíthatatlan, valószínűtlen dolog: ezért lett a történetünkben Andika is ilyen személyiség. Nem lehet tudni, miért, de mindig rosszat akar. Zűrzavart, fájdalmat, betegséget: csak úgy, viccből. Klárika meg ő olyanok, mint a tűz és a víz: állandó ellentétük tartja egyensúlyban a világot. Amikor Andika Hádésszal találkozik, és megismeri a szerelmet, először látja másik oldalról a dolgokat.
A régi görög írók véleménye megoszlott arról, kinek a lányai a Moirák. Mi azt a változatot vettük komolyan, amely szerint Zeusz és Themisz istennő gyermekei: vagyis Héra „nevelt lányai” lennének. Kevesen kedvelték őket, Homérosz is eléggé undorodva beszél róluk eposzaiban:„nehezen elviselhetőek”, írja a Moirákról.
Sokan nem szerették őket az istenek közül sem, gyakran ugratták a Moirákat különféle tiszteletlen tréfákkal. Apollón például egyszer – egy régi görög színdarab szerint – részegre itatta az idősödő hölgyeket, hogy megmentse egyik jóbarátját, Admétoszt a halála napjától. Atroposz máskor is hoppon maradt (mint Hádész, ugye? hogy összeillenek!): egy földi kisfiú születésekor Klóthó nemeslelkűséget, Lakheszisz hősiességet, Atroposz viszont – hogy megint beleköpjön a többiek levesébe – közeli halált jósolt: a baba csak addig él majd, ameddig a fahasáb elég a tűzhelyen, károgta vidáman. Erre a kisbaba okos anyukája kikapta az égő fahasábot a tűzből, ruhájával eloltotta, és úgy eldugta, hogy ez a Meleagros (akiből valóban nagy hős lett) talán még ma is él valahol.
Az operában, mikor együtt énekelnek a Párkák, tökéletesnek tűnik az összhang(zás). De megvan a saját hangja is mindegyiküknek: Klárika tiszta és nagyot akaró dallamai szemben állnak Andika barokkos-romantikus zűrzavarával, míg Lenke bizonytalankodó zenéjével egyensúlyoz kettejük között.
Hádész Henrik
Ha a Földön meghal valaki, a lelke három út előtt áll a görög mitológia szerint: akik jók voltak életükben, azok az Elíziumi Mezőkre jutottak, ahol szüntelen vigasság van. Akik amolyan se jó, se rossz életet éltek, azok az Aszphodélosz Mezőkre kerültek, míg a bűnös lelkek számára a Tartarosz volt a végállomás.
Mikor a hatalmat osztogatták – Kronosz legyőzése után – sorshúzás útján éppen Hádésznak jutott ez utóbbi birodalom. (Mi a mesénkben „Alvilág”-nak vagy „Pokolnak” is hívjuk, bár ez nem teljesen pontos megnevezés.) Elég visszavonult életet él odalent ez a Hádész: a Küónhoz és Abuhoz hasonló bűnös lelkek kínzásával foglalkozik – nála sínylődik a híres Sziszüphosz is –, és csak nagy ritkán pattan fel aranykocsijára, amelyet négy fekete ló húz, hogy körülnézzen a földi halandók birodalmában. Hádésznak van egy kutyája is. Mikor az ember befelé tart a kapun, még barátságosan csóválja a farkát – de kifelé senkit nem enged többé.
Egy alkalommal, mikor a felszínen járt, Hádész beleszeretett egyik testvére, Démétér lányába, Perszephonéba. Annyira gyötörte a vágy, hogy csapdát állított neki: elrabolta, levitte a Tartaroszba és feleségül vette. Perszephoné, bár hűséges felesége volt Hádésznak, sokat bánkódott az édesanyja után. Démétér pedig még az Alvilágot is végigkóborolta a lánya nyomában: úgyhogy Hádész – Zeusz és mások nyomására – végül kénytelen volt „nagylelkűen” hazaengedni szeretett feleségét. Azóta magányos a Tartarosz ura. Sokat bosszankodik szegény az égiek önkényén: mert ha Zeusz „leszól” neki, kénytelen-kelletlen el kell engednie egyes foglyokat. (Így parancsolták vissza tőle Thészeusz királyt.) De mások is törnek borsot az orra alá: Héraklész egyszer levágta az egyik ökrét, Hermész, a tréfás kedvű istenség pedig ellopta féltve őrzött kincsét, a láthatatlanná tévő sisakot.
A mesénkben szereplő eset, amikor Hádész Atroposz (Andika) párkával szerelembe esik – csak a mi fantáziánk műve. Így próbáltuk egy kicsit megvigasztalni az Alvilág morcos királyát.
Hádész zeneileg nem éppen színes egyéniség. Általában azonos dallammal szólal meg – ezt a bemutatkozó zenét aztán átveszik a többiek is, és kórusban harsogják, mikor az Alvilág ura megjelenik.
(Emberek)
A mese földi szereplői egytől egyig kitalált figurák, hiába keresnénk őket a mitológiában. De hogy legyen viccből minden fordítva: az istenek magyar, az emberek pedig – Abu kivételével – görög nevet kaptak.
Abu
Az ő neve kivételesen nem görög (hanem arab), ezzel szerettük volna kifejezni idegenszerűségét: hogy ő – bár embernek született – nem tartozik igazán sem a Földre, sem az Alvilágba. Olyan régóta sínylődik már Hádész birodalmában, hogy szinte odavalósinak tűnik. Hivatásos gonosztevő volt eredetileg, és most esélyt kap rá, hogy újra a felszínen éljen: Küón segítőtársa lesz, együtt kell szép nőt rabolniuk a magányos Hádésznak.
Két ellentétesebb jellemű embert, mint ők ketten, elképzelni is nehéz. Abuba nem sok jóérzés szorult, saját érdekén túl sohasem lát. Úgy tűnik, nem szeret senkit – legfeljebb csak a hatalmat, ahhoz próbál dörgölőzni. Furcsa módon a mese végére valahogy mégis megszeretjük őt.
Zenéje színes, sokféle – mindig az alkalomhoz illő. Szemben Küónnal, aki mindig ugyanolyan, Abu ügyesen idomul az új helyzetekhez: másképp énekel, mikor Küónt reklámozza Grüllének, ha gazdáját szidja, és megint másképp, amikor nőnek öltözve kénytelen illegetnie magát az Alvilágban.
Küón
A görög szó jelentése: ”kutyuska” – nem mintha viselője a kutyahűség megtestesítője lenne, inkább szeleburdisága és kedvessége miatt neveztük el így. Küón csinos nemesifjú, aki tisztában is van saját előnyös külsejével. Gyermeki örömmel tölti el, hogy minden nő, aki csak meglátja, beleszeret. Ő is rajongója a gyengébb nemnek – fényképalbumban tartja számon, hány szívet hódított meg –, de hiúsága ellenére nagyon aranyos, jószándékú ember. Csak gyilkolni nem szeret: és ebből sok problémája származik a darabban.
Királyfihoz méltó szépsége a népdalok egyszerűségével párosul: ettől még ellenállhatatlanabb.
Grüllé
Magyarul: „röfögéske”. A történet kezdetén Grüllé öreg tehenésznő, aki régi jó barátjával, Haplusszal járja mindennapos, megszokott útját. Beszélgetnek, emlékeket idéznek fel – félszavakból is megértik egymást ők ketten. Csak épp a legfontosabbat nem veszi észre Grüllé: azt, hogy Haplusz már régóta többet remél barátságnál. Amikor a Párkák szeszélye fiatallá és gyönyörűvé változtatja, a hirtelen siker a fejébe száll, hiú lesz, és még kevésbé gondolkozik el azon, hogy vajon ki szereti igazán?
Grüllé zenei világa „öreg korában” közös Hapluszéval, de amint megfiatalodik, felgyorsul az élete – és a vérkeringése –, a zenéje is sokkal szenvedélyesebbé, hevesebbé válik.
Haplusz
A név azt jelenti: „egyszerű”. És gazdája valóban az: egy kedves, öreg tehenész. De vajon mióta epekedik már Grüllé után titokban, viszonzatlanul? Hány évtizede követi némán, hűségesen mindenhová? (Elképzelhető, hogy már a fiatalságát is ezzel töltötte...) Épp most, mielőtt bevallhatta volna érzéseit, szerelme érthetetlen módon átváltozott – és ezzel végképp elérhetetlen távolságra kerül tőle.
Haplusz zenéje öregesen lomha, botorkáló – mégsem unalmas. Ő örökké úton van, és tudja is, merre tart: a boldogságot keresi és Grüllét. A hosszú évek alatt csak a mozgása lassult le, de az érzései mélyebbek, szenvedélyesebbek, mint valaha.
Lainosz
Vagyis: 'szikla'. Lainosz nemcsak azért kapta ezt a nevet, mert foglalkozására nézve szobrász – hanem mert a lelke is éppolyan nehéz, súlyos, mozdulatlan, akár egy sziklatömb. Örökké bosszankodó, önmagában kételkedő, sértődékeny alak. Nehéz vele barátkozni – igaz, nem is nagyon töri magát senki, hogy megpróbálja. Élete célja a művészet lenne, ha nem kételkedne annak az értelmében is. Csak akkor változik meg kicsit, amikor megismeri Lenkét és a szerelmet, amitől – tudjuk – még a kő is megpuhul.
Lainosz zenéje is kifejezi a jellemét: ahogy gyötrődik, kételkedik önmagában, harcol a saját magának kiszabott feladatokkal.
A zsenialitás anatómiája - Szabó Helga kritikája a Haydnről
A Harminchárom változat Haydn-koponyára c. előadásunkról született kritikát az olvassbele.hu oldalon lehet elolvasni.
Elmarad a Találkozás/Temetés!
Kedves Nézőink,
sajnálattal adjuk hírül, hogy a november 21-re meghirdetett Találkozás/Temetés előadás elmarad. A jegyeket nyolc munkanapon belül lehet másik előadásra szóló jegyre cserélni, vagy visszaváltani pénztárainkban.
Megértésüket köszönjük.
sajnálattal adjuk hírül, hogy a november 21-re meghirdetett Találkozás/Temetés előadás elmarad. A jegyeket nyolc munkanapon belül lehet másik előadásra szóló jegyre cserélni, vagy visszaváltani pénztárainkban.
Megértésüket köszönjük.
Madách Imre: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
Vendégségben Budapesten – Színházi hungarikumok fóruma
Az Újvidéki Színház vendégjátéka
2010. november 11. csütörtök este 7 óra
Bárka Színház
(Budapest, VIII. kerület, Üllői út 82.)
Madách Imre: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
Adaptáció: Gyarmati Kata és Kokan Mladenović
Aranyrajzszög
Rendkívül nagy megtiszteltetés érte a Bárka grafikai munkáit bégző Enter 98 Stúdiót: a 2010-es évben "Az utóbbi évek kiemelkedő grafikai tevékenységéért" járó díjat vehették át pénteken a Graphifest megnyitóján.
Gratulálunk!
(A bárkás anyagokat is tartalmazó nyertes munkák az ő blogjukon nézhetők meg.)
ELMARAD!!!
Tisztelt Nézőink!
A november 7-i Igazság c. előadás betegség miatt elmarad. A jegyeket 8 napon belül visszaváltjuk, vagy a következő Igazság-előadások egyikére becseréljük. Pénztári nyitvatartási információk itt. Köszönjük megértésüket!
Párkák - JELMEZTERVEZŐI pályázat gyerekeknek!
A VERSENY LEZÁRULT! - A tucatnyi pályázó lány közül az egyetlen fiú, Kühn Péter bizonyult a legjobbnak. A további díjazottak Dörfler Enikő és Héber Eszter lettek. Ők Göttinger Pál rendezőtől és a Párkák című meseopera jelmezeit tervező Kovalcsik Anikótól kapták meg az elismerő oklevelet és a tárgyjutalmakat.
Kedves Gyerekek, leendő Nézőink!
Az alábbiakban JELMEZTERVEZŐI pályázatot írunk ki. Várjuk a Bárka Színház címére rajzaitokat, segítsetek nekünk elképzelni, hogyan nézhetnek ki a PÁRKÁK című most készülő meseopera szereplői!
A beküldött rajzokat az előadás készítői (Dinyés Dániel zeneszerző, Szabó Borbála író, Göttinger Pál rendező és Kovalcsik Anikó jelmeztervező) bírálják el. A legizgalmasabb, legszebb ruharajzokat beküldők meghívást kapnak, hogy megnézzék az előadás előkészítő munkálatait - vendégül látjuk őket a főpróbahéten.
A színház, és benne az operacsinálás a legizgalmasabb elfoglaltságok egyike. Várunk szeretettel, ha van kedved belekóstolni!
Küldhetsz tervet néhány választott (minimum öt) - de akár az összes szereplőre is. Külön jó, ha lerajzolod őket egyedül is, és aztán valamelyik jelenetben is. A szereplők leírását és a történet rövid összefoglalóját itt mellékeljük.
A rajzokat postai úton várjuk a Bárka Színház címére 2010. december 1-ig.
BÁRKA SZÍNHÁZ
1476 Budapest, Pf. 254.
A borítékra írd rá: PÁRKÁK. Kérjük, ne felejtsd el megadni postai címedet/telefonszámodat/emailcímedet, hogy válaszolhassunk.
Várunk!
Kedves Gyerekek, leendő Nézőink!
Az alábbiakban JELMEZTERVEZŐI pályázatot írunk ki. Várjuk a Bárka Színház címére rajzaitokat, segítsetek nekünk elképzelni, hogyan nézhetnek ki a PÁRKÁK című most készülő meseopera szereplői!
A beküldött rajzokat az előadás készítői (Dinyés Dániel zeneszerző, Szabó Borbála író, Göttinger Pál rendező és Kovalcsik Anikó jelmeztervező) bírálják el. A legizgalmasabb, legszebb ruharajzokat beküldők meghívást kapnak, hogy megnézzék az előadás előkészítő munkálatait - vendégül látjuk őket a főpróbahéten.
A színház, és benne az operacsinálás a legizgalmasabb elfoglaltságok egyike. Várunk szeretettel, ha van kedved belekóstolni!
Küldhetsz tervet néhány választott (minimum öt) - de akár az összes szereplőre is. Külön jó, ha lerajzolod őket egyedül is, és aztán valamelyik jelenetben is. A szereplők leírását és a történet rövid összefoglalóját itt mellékeljük.
A rajzokat postai úton várjuk a Bárka Színház címére 2010. december 1-ig.
BÁRKA SZÍNHÁZ
1476 Budapest, Pf. 254.
A borítékra írd rá: PÁRKÁK. Kérjük, ne felejtsd el megadni postai címedet/telefonszámodat/emailcímedet, hogy válaszolhassunk.
Várunk!
a Bárka legénysége
November a Bárkán a közönségtalálkozók hónapja!
Az alábbi előadások után a rendezőkkel és az alkotókkal beszélgethetnek az érdeklődők.
Közönségtalálkozó nemcsak azoknak, akik itt lesznek az előadáson!
- November 9. 18 óra Tengeren - Rendező: Göttinger Pál
- November 13. 18 óra Victory (Győzelem) - Rendező: Tim Carroll
- November 17. 19 óra Nem tudni hogyan - Rendező: Bocsárdi László
- November 23. 19 óra Nehéz - Rendező: Bérczes László, Író: Háy János
- November 25. 19 óra Őszi álom - Rendező: Szabó Máté
Szeretnénk, ha velünk lennének azok is, akik nem a fővárosban élnek, de érdeklődnek a budapesti színházi világ iránt, vagy azok, akik már látták az előadást valamikor, de most nem tudnak eljönni, viszont otthon szívesen figyelemmel kísérik a közönségtalálkozót, és esetleg azok is, akik betegek lettek, de ölükben egy laptoppal rajta tartják a kultúra vérkeringésén az ujjaikat.
Közönségtalálkozó online! Még nem csináltunk ilyet, de most kipróbáljuk, és ha megy, rendszeressé tesszük.
Várjuk a beszélgetőpartnereket a színházba és a monitorok elé!
A részletek az adott közönségtalálkozó napján jelennek majd meg a főoldalon - kövesse figyelemmel! Lehet majd kommentelni (egyébként addig is és utána is) az adott előadás lapján - és egy chatboxot is el fogunk majd helyezni, ahol a közönségtalálkozón jelenlévő kollégánk várja a csevegőket!
Whup! - Firkin lemezbemutató a Bárkán
Belépő: 1200 Ft, Firkin hírleveles tagoknak 800 Ft. A kedvezmény a http://www.firkin.hu oldalon lévő feliratkozásnál használt név/nickname alapján érvényesíthető a bejáratnál.
Az esti „Nehéz” című előadás is kedvezményesen tekinthető meg a Firkin-klubtagok számára.
A nagy fagolyóverseny állása
Az előtérben két üveggömböt helyeztünk el, INKÁBB IGEN és INKÁBB NEM felirattal - a nézők az előadás után bedobhatnak egy fagolyót valamelyikbe - a tartályok elektromos mérlegen állnak, így este meg tudjuk mondani grammra, hogy ment aznap.
Az eddigi eredményeket így foglalhatnók grafikonba.
Az egérrel menjen a grafikon fölé, hogy lássa az egyes előadásokat!
Az eddigi eredményeket így foglalhatnók grafikonba.
Az egérrel menjen a grafikon fölé, hogy lássa az egyes előadásokat!
Jajdejó! Képek a ZeneLadikról!
Hajós András, Fekete-Kovács Kornél és a Modern Art Orchestra a Zeneladikban!
És a szöveg, ami az első alkalommal született:
Az állatok megmentése
1. Egy halloween kastélyba mentem és találtam egy sütőtököt
Ráléptem két lábbal, nem mondtam csütörtököt
Beléptem egy ajtón s megláttam egy ördögöt
2, 4.A ronda szarvas ördög csontos lánccal zörgött nagyon
És a boszorkány szőrös lábbal üdítőt szörcsögött a padon
Teljesen megrémültem, hová kerültem én vajon?
3. Boszorkány az ördöggel focimeccsen mérkőzött
A hülye félfejű tanár az öltözőben őrjöngött
Denevérek röpködtek a
Riadt focisták fölött
És a szöveg, ami az első alkalommal született:
Az állatok megmentése
1. Egy halloween kastélyba mentem és találtam egy sütőtököt
Ráléptem két lábbal, nem mondtam csütörtököt
Beléptem egy ajtón s megláttam egy ördögöt
2, 4.A ronda szarvas ördög csontos lánccal zörgött nagyon
És a boszorkány szőrös lábbal üdítőt szörcsögött a padon
Teljesen megrémültem, hová kerültem én vajon?
3. Boszorkány az ördöggel focimeccsen mérkőzött
A hülye félfejű tanár az öltözőben őrjöngött
Denevérek röpködtek a
Riadt focisták fölött
Dohárszky Béla kiállítása a Bárkán
Újra Nehézkedés!
Kedves Barátaink!
Kicsit korrigáltuk új előadásunk, a Nehéz nézőterét, ellenőrizni szeretnénk, jól működik-e. Tehát ismét teltházra lesz szükségünk! 90 embert várunk a Bárka Színházba november 4-én, csütörtökön pontban 12 órakor, amikor a harangokat húzzák.
Nincs más teendő, csak velünk lenni, és ülni.
Segítsetek nekünk, gyertek nehezéknek a Nehézhez!
Csütörtökön nemcsak a nézőteret lehet kipróbálni, de szívesen körbevezetjük az érdeklődőket a színházban. Így bepillantást nyernek a kulisszák mögé. Továbbá novemberi előadásainkra 15 % kedvezménnyel vásárolhatnak jegyeket jegypénztárunkban.
Aki tud segíteni, kérjük, jelezzen vissza a barkaszinhaz@gmail.com e-mailcímen.
Köszönettel:
A Bárka legénysége
Németh Levente munkái a Design Terminálban
Az ARC plakátkiállítás után Németh Levente egyes grafikai alkotásai hétvégétől a Design Terminálban láthatóak.
Jótékonysági koncert az iszapkárosultak javára
A vörösiszap-katasztrófáról szóló tragikus hírek mindnyájunkat cselekvésre ösztönöznek. Az Eucharist zenekar jótékonysági koncertsorozattal kíván és tud segíteni a rászorultakon. A Vukán György által vezetett jazz trióval közösen szervezett koncertek bevétele, a Katolikus Karitászon (http://www.caritas.org.hu/) keresztül jut el az érintett településekre. A koncertsorozat egyik állomása a Bárka.
Hát akkor itt fogunk élni (Thornton Wilder A mi kis városunk című műve alapján)
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása a Kortárs Drámafesztivál Budapest magyar szemleprogramjában
Az előadás után K.O.
A közönségtalálkozót vezeti: Csáki Judit szerkesztő, kritikus
Az előadás után K.O.
A közönségtalálkozót vezeti: Csáki Judit szerkesztő, kritikus
Cseh Tamás terem
2010. december 1., 18 óra
200 perc, egy szünettel
Magyar nyelven, angol feliratozással
Szereplők: Antal Olga, Barta Éva, Horváth Réka, Jenei Judit, Molnár Mariann, Szalma Noémi, Széles Zita, Avass Attila, Balogh Gábor, Horváth Sebetyén Sándor, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Olt Tamás, Pásztor Pál, Vicei Zsolt
Zenészek: Dudics Péter, Pavliskó Diana.
Zenei vezető: Kazár Pál.
Látványtervező: Füzér Anni.
A látványtervező munkatársa: Dózsa Virág.
Munkatársak: Kovács Katalin, Dankó István.
Rendező: Forgács Péter.
Esterházy Péter kapta az Alföld irodalmi díjat
Gratulálunk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
