Vámosmikola egy észak- magyarországi kis település Szob és Parassapuszta között félúton, a szlovák határ közelében. Háy János jóvoltából olyan legendás nevet nyert, mint mondjuk Lars von Trier Dogville-je. (Bár házai között nem a nyílt brutalitás vert tanyát, hanem inkább a lappangva pusztító önsorsrontás.) Háy szövevényes, nagy történetei, novellákban, regényben, drámákban gyakran innen indulnak el és ide is térnek vissza. Vámosmikola hősei közül sokan - mint Ibsen Peer Gyntje - élet tapasztalatokkal a hátuk mögött érkeznek újra szülőhelyükre, de nem bölcsességgel gazdagodva, hanem illúzióiktól, élet energiáiktól megfosztva és nem várja őket megváltás. Néhányuk sorsa az árokszélen vagy a faluhídról lezuhanva teljesedik be.
Vámosmikola azonban nem egy elátkozott falu, hanem csak egy a sok magyar kistelepülés között. És ez a hely Háy János szülőfaluja. És Háy közérdekű magánmitológiája jóvoltából ismerősként járkálunk Vámosmikola képzeletbeli utcáin, a rozzant kis hídon, meg a lejtős köves úton, ahonnan Rák Jani táltos lovai csak a régi gazdájuk háza elé voltak hajlandók letérni. Ismerős a kocsma és benne Vizike, a falu kurvája, Banda Lajos, Herda Pityu, Krekács Béla triásza, akik hol negyvenes elöregedett munkások a közeli kőfejtőben, hol már csak negyvenes elöregedett munkanélküliek, akik gyakran vehemensen vitáznak egymással a kocsma pultnál vagy a közmunkában kiosztott árokásás szüneteiben a lét végső kérdéseiről, isten mibenlétéről és igazságtalanságairól. És ott van Pityu bácsi, aki szintén hazajött a messzi Budapestről meghalni, mint A gyerek meg a Nehéz főhőse. Meg ott volt a Pityu bácsi fia is, aki szintén ott halt meg, fennakadva egy vasvillán a szénakazalban. S persze ott üldögél némán egy kis ház fekete fehér konyhakövét nézegetve a már legendássá vált autista Gézagyerek. Ők sorban, a „Háy saga” főszereplői, kibővülve a későbbi budapesti részvevőkkel, a különféle Apákkal, Anyákkal, a Férfival meg a Lánnyal, a Férfival meg a Feleséggel, a kisebb és nagyobb gyerekekkel, a különféle szeretőkkel és barátokkal.
Háy írásait egybeolvasva, folyamatos élettörténetek bontakoznak ki bennük, olyan gazdag és hiteles nyelven, olyan meghökkentő valódisággal, hogy a sorsokban, a sorsok mögött kirajzolódik, mint egy hatalmas film tablóban az elmúlt harminc-negyven év tektonikus mozgásokkal teli magyar krónikája, a magyar vidék folyamatos pusztulása és a negyvenes-ötvenesek rendszerváltó nemzedékének kudarcos életútjai Budapesten.
De az írások egyedisége, ereje elsősorban nem is ez. Hanem az a meghökkentő személyesség, amely a sorok közül árad, amellyel az író bátran felvállalja saját önéletrajzát, a gyerekkorán, a kamaszkorán keresztül, a vidékről a városba „szakadás” traumáin át, a szerelmekkel, házassággal, gyerekekkel gazdagodó családtörténetét és mostani életszakaszát, jelenét is. Persze ez a meghökkentően szuggesztív és egyedi személyesség rafinált alkotás. Nem tudjuk, meddig személyes és valódi a mű, mikortól és hol fordul át fikcióba, s hol bonyolódik tovább kitalált elemekkel.
Nádas Péter nyilatkozta egy interjúban, hogy mit jelent nála a személyesség. Ő az ő saját személyességét „elcsúsztatott személyességnek”nevezi: „Nincs olyan motívum, ami mögött ne állna valóságos élmény, de mindent elcsúsztatok.” (Szilágyi Zsófia: Mélységek és nyomjelek, Alföld, 2007/december) A bravúros írás-készségen és gondolati, analitikus erőn túl, talán ez az egyik titka Nádas monumentális mondat építményeinek, s ez az egyik titka Háy varázslatos nyelvének is. Az egyéni, személyes család történetek, egyre inkább általános érvényű nemzedéki és társadalmi többlet jelentésekkel gazdagodnak, s ahogy következnek egymás után a különböző műfajú írások, egyre erősebb ”metafizikai személyességet” is felfedezhetünk a szereplők dialógusaiban; egyszerre szólal meg bennük a szűkös, napi, kisszerű konfliktusokkal való hadakozás és a létezés egészére rákérdező távlatosság.
Két eléggé elkülöníthető korszak tagolja a jelenlegi drámaírói ouvre-t, szoros összefüggésben Háy gyerekkori-fiatalkori életélményeivel, majd a fővárosban megszerzett élet tapasztalataival. Feltűnő a különbség a két szakasz szöveg poétikája, tematikája, írói nézőpontja és előadásmódja között.
Az első korszak főszereplői a vidéki létezés szűk horizontú világában is teljes értékű, gyengédséget, együtt érzést kiváltó emberek, akik minden nyomorúságuk ellenére életszeretőek és egyensúlyban vannak az őket körülvevő világgal. Ezt a légkört tükrözi az író gyerekkorának, kiskamaszkorának élet tapasztalatai, emlékei, A bogyósgyümölcskertész fia című novellás kötet jó néhány írásában. A sorokat beragyogja az otthonosság, a biztonság érzete, a környezet, a természet, no meg az apa, a „fater” védő szeretete, az anya gondoskodása. Ez sugárzik a kiskamasz történetéből A Pityu bácsi fia című írás novella és dráma változatában is. (Bár a történet végi tragikusan értelmetlen gyerek halál már előrevetít valamiféle személyes vagy közösségi baljós jövőt.) Pontosan közli velünk az író a történeti időt is: 1972-ben vagyunk. Ekkor Háy 12 éves volt. Akkor, amikor a gyerek szemszöge kritikátlanul azonosult még a szeretve tisztelt tekintélyek, a felnőttek, jelesül szülei látásmódjával, akik egy rokoni látogatás után ironikus lenézéssel kommentálják a fővárosba települt Pityu bácsi beszűkült létformáját, ízlését: a büszkén mutogatott angyalföldi szűk, panel lakást és az új metró mozgólépcsőjét. A látogatás után, a látottakat értékelve, elégedetten halad a kis család hazafelé, agyonhasznált Zsigulijukkal, feltehetően a valóságos vagy a képzeletbeli Vámosmikolára, amely még ebben az élet-időszakban a városinál magasabb rendű életforma jelképe volt.
Az írások hangvétele és szemszöge azonban fokozatosan megváltozik. A gyermek - s az önéletrajzból köztudott tények szerint -, a kis kamasz Háy felkerül egy pesti kollégiummal rendelkező gimnáziumba, s onnantól kezdve elveszíti az otthon biztonságát, s maga is elveszetté válik a pesti dzsungelben. S szembesül a nagyváros megváltozott viszonyaival, új brutális játékszabályaival. Mint Ottlik Iskola a határon vagy a Musil Törless iskolaéveiben Háy hőse is magányosan bolyong az új útjelzők, törvények, szabályok és társai magabiztos, brutális életfelfogása, szabályai között, és elkezdődnek a felnőtté válás gyötrelmes és kalandos évei.(Ezekről az évekről szól A gyerek című regény, 2007.)
. Ezt az időszakot követően fokozatosan elindul az életműben a személyes önsokszorodás, a Nádas-féle „elcsúsztatások” és a többletjelentések korszaka.
Az írói optika is elmozdul a koncentrált, személyes világoktól és tágabb perspektívákat, nagyobb világ egészt fog át. Ez a kitágult perspektíva szervezi mind három, a 2000-es években született drámáját. Bennük már nem a nosztalgikus gyermeki tekintetet, nézőpont uralja a történetet, a hősöket és a környezetet. (A már klasszikusnak nevezhető A Gézagyerek, majd A Herner Ferike faterja és a távolabbi múltban játszódó A Senák.) És A Pityu bácsi fiával együtt, ez a négy mű tetralógiaként lezárja az első korszak vidéki környezetben játszódó darabjainak és hőseinek sorát.
Ebben a négy drámában rajzolódott ki Háy János új típusú dialógus technikája, módszere. Az élőbeszéd szuper hiteles hangján, teljesen a saját, egyedi gondolkodásmódjuk szerint beszélnek szereplői:Banda Lajos, Herda Pityú, Krekács Béla és a többiek. A mondatok remekül közvetítik ezt a különleges agyjárást, ezeket az „emeletes” dialógusokat. Sokszor tökéletes mellérendelésben, be nem fejezett téma felvetésekben, a múlt és a jelen keveredésében, a beszéd síkok váltogatásában szólalnak meg ezek a hosszan tekergő vagy éppen ellenkezőleg egyszerű kijelentő mondatok úgy, hogy szavaikban a leghétköznapibb közlések váltakoznak a létezés legvégső kérdésfelvetéseivel, lét-paradoxonoknak is beillő fogalmazásokkal, kontra, rekontra állításokkal. S mindez úgy, hogy ezek az elvont, filozófiai szintű gondolatok teljesen életszerűen szólalnak meg, nem kiszakadva a figurák természetes agyjárásából, a szélesebb környezeti kontextusokból, a mindennapok gondolkodásának közegéből. S az bennük a bravúros, hogy „rákérdeznek a létezésre”, a lét-evidenciákra. S e két szélső gondolati pólus szervesen kapcsolódik össze egy mondaton belül: a mikro–és a makro-világ, a fontos és a nem fontos, a hétköznapi a metafizikai szinttel.
Ahogy Herda Pityu töpreng a létevidenciák kérdésein, paradoxonain: „Csak gondol az ember arra, hogy most akkor is minden volt, amikor még mi nem voltunk. De ha meghalunk, akkor már nekünk semmi nem lesz. De csak nekünk nem lesz semmi, mert különben minden van, csak mi nem vagyunk Hogy is van ez, nem értem. Most minek is élünk akkor? Hú, bazmeg, szétmegy a fejem, amikor erre gondolok, egyszerűen szétmegy..”
Vagy ahogy Krekács Béla tűnődik, hogy mi is az, hogy jövő, meg eleve elrendelés: „Szóval, hogy benne van a dolgokban az, ami majd lesz. Mint a fűnyírásban, hogy visszanő. Hogy ha mi nem látjuk, meg nem is vesszük észre, akkor is benne van, csak nem látjuk. És Pityu nem látja, pedig itt van. Banda: Itt van, ami lesz? Krekács: Itt, vagy már régebben is itt volt. Herda: Akkor úgyis az lesz, ami már megvan előre. Krekács: Az. Ahogy a Herner Ferikénél is.”(A Herner Ferike faterja) És ráadásként ezek a végső kérdéseken töprengő kőfejtők, ároktisztítók, Pityu bácsik, gézagyerekek a gyengéd, esendő humor, a szeretetteljes együttérzés, a szívszorító poézis Hrabal-i világát, hangulatát hívják elő. Ahogy Háy maga nyilatkozta: „az író szolidáris szereplőivel (…) „mellettük áll és nem felettük.” (Forrás!)
A második drámaírói korszakban a fővárosban játszódó, nyers, keserű „polgári komédiák” következnek, az eltűnő fiatalságából a felnőttségbe belépő férfi hősökkel, akik már lakással rendelkeznek, családot alapítottak és teljes jogú városi lakosok lettek. (Házasságon innen és túl és a Vasárnapi ebéd. Mindkettő az azonos című novelláskötet rövid prózái alapján készült)
A Házasságon innen és túl mintha előjátéka lenne a Vasárnapi ebéd érzelmi sivatagban játszódó történetének. Strindberg, Lars Noren és a filmes Antonioni világára emlékeztet a darab atmoszférája.(Csak nagynevű kollégáinak egysíkú komorságával szemben nála ez a téma gazdagabb regisztereken szólal meg, belejátszik az ironikus, gonosz , mondhatjuk, a speciális pesti humor hangja.) Háy a férfi, nő kapcsolatát, az ellehetetlenülést a végállapotig feszíti ki. Nála minden kapcsolat reménytelen, minden új kísérlet megismétli az előző kudarcát, és nem csak az jut zsákutcába, aki változtatni próbál, hanem az is, aki kényelemből vagy gyávaságból nem rúgja fel az egykoron kötött szövetséget, s inkább egy életen át gyűlölködik. És a gyerekek se segítenek, inkább csak növelik a világban halmozódó kudarcos életek sorát. A Házasságon innen és túl egy lazább szerkezetű, jelenetsorokból álló állapotrajz, a Vasárnapi ebéd szigorúbban szerkesztett, ökonomikusan összefogott történet egy asszonyról és folytonosan széthulló családjáról. S a darab körkörös szerkezetében ott látjuk őt, ügyeletes házastársait és gyerekeit a rituálészerűen ismétlődő vasárnapi ebédeken a szülői házban, ahogy egymást mardosó apja és anyja jelenlétében egyre jobban pocsékba megy az élete. Szeretettelen világ, szeretettelen, állandóan rosszkedvű, szemrehányó, önző, mindent hárító szereplőkkel, az író szavaival, „a sok szétcseszett élettel”. Az állandósult negatív légkör mintha leképezné a mai magyar társadalom közérzetét, hangulatát, egyfajta jelenkori magyar mentalitást.
A Vasárnapi ebéd erőssége, érdekessége az író színpadi nyelvének radikális változása. Előző dramatikus korszakának, a tetralógia darabjainak nyelvi tónusáról beszélt a Györe Gabriellának adott interjúban: „.. ez a nyelv számomra körbeért, minden titkos kapuját kinyitotta, immáron felfedezett világ,(…) nincs már lelke. Már nem tudok mögé életet tenni. (…) Amikor egy nyelv elveszti mögöttesét, a valós életet (…), akkor nem érdemes folytatni.”/ A gondolkodás életszerűsége, litera.hu, 2007.06.06/. Az új szövegek nyelvezetében „nincs nyelvi dizájn”- ezek szintén az író szavai. Tömör, szikár, kegyetlen, minden érzelmi, indulati tónus és részletezés nélkül és szinte csak egyszerű, kijelentő mondatokból áll.
A még bemutatásra váró „polgári színjáték” veszélyes csapdája, ha a színpadon csak a dialógusok első rétege szólal meg, mert akkor közhelyszerűvé válhatnak a kijelentések, a replikák, a figurák és a helyzetek. „A mondatokat meg kell nyitni”, mögéjük vagy alájuk oda kell tenni sok csehovi, pontosabban fogalmazva, budapesti „szövegalattit”,vagyis a jó színpadi dialógusok szituációtól függő többletjelentését.
Háy szerencsésnek mondható színpadi pályafutása A Gézagyerek méltán feltűnést keltő debreceni bemutatójával kezdődött, Pinczés István rendezésében. A darab azóta jelentős színpadi karriert futott be itthon és külföldön is. A legutóbbi előadást –amely az egyik legérzékenyebb és legmélyebb interpretációja a műnek - Bérczes László jegyezte a Szabadkai Népszínház társulatával. Ebben az életre keltésben a szöveg mélyén rejlő becketti reminisztenciák is megszólaltak. Ugyanő a Beregszászi Illyés Gyula Színház színészeivel vitte színre emlékezetesen A Pityu bácsi fiá-t. Ezek a szövegek megtalálták értő rendezőjüket. A Vasárnapi ebéd még rendezőjére vár.(Tervezett bemutató a Nemzeti Színházban)
És a legújabb drámaként, szinte a kezdet és a vég összekötő kapcsaként megszületik a két életforma és életszakasz szintézise, a Nehéz. A gyerek című regény motívumaiból és a Nehéz című rövid novella alapján készült. A „Háy-saga” körbeért. A gyerek, szülei és a vidéki kis közösség reménysége elindult a világot meghódítani, de könnyűnek és kevésnek találtatott az új, a városi életközegben. Önéletrajzi motívumok és fikciós elemek kompozíciójából alkotott súlyos szavú írás. A magyar irodalomban erős a hagyománya a vidékről felkerült első generációs értelmiségiek, művészek gyakran derékba tört sorsa, nem egyszer kegyetlen önpusztítása, tragikus halála. Máig élő emlék: a színész, Soós Imre, az író, Sarkadi Imre öngyilkossága és a kevéssé ismert Szabó István nagyon erős tehetségű novellista önpusztító élete és halála. S érdekes egybeesés: Térey János nemrég bemutatott új verses drámája, a Jeremiás avagy isten hidege, amely egy Debrecenből származó, Budapesten politikai karriert befutott értelmiségi hazatéréséről, múltjával való szembesülésről és öngyilkosságáról szól. Háy merész dramaturgiájú darabja egy hatalmas monológból és az azt követő jelenetekből áll, amelyek kibontják, jelen idejűvé teszik a monológból már ismert meghatározó élet-fordulatokat. A monológ tulajdonképpen egy, az istennek, a sorsnak, a szövegáradatot némán végighallgató anyának szól; egy grandiózus tetemrehívás az egész elrontott életért, a totális kudarc sorozatért.
A színpadi szöveg tónusa megint változott. Háy ismét bravúrosan lekottázta az élőbeszédet, akár egyes szám első személyben, akár dialógusok formájában. A Vasárnapi ebéd pengeéles, szikár, céltudatos, érzelmeket alig eláruló mondatai helyett itt ismét sokkal érzelemtelibb a szöveg. Csak nem költészettel, szelíd iróniával, mint a tetralógiában, hanem nyersebb, végletesebb, sötétebb hangvétellel. Lekopott róla a bravúros Háy-féle „nyelvi dizájn”. De mégis megmaradt a „mondatok megnyitása” a metafizika felé, és megmaradt az összetett mondatok mélyről szóló zeneisége, utánozhatatlan belső ritmusa. A darab nyelvi konstrukciója tulajdonképpen a két drámaírói, nyelvi korszak szintézise.
A Nehéz nagymonológja Háy egyik legszemélyesebbre szimulált, súlyos szavú, nyomasztó erejű szövege, egy gátlástalan önvallomás, egy végállapotban elhangzó önleszámolás. A monológ feszültsége annál telítettebben szólal meg a színpadon, minél szuggesztívebb, felfokozottabb az önleleplezés, a gátlástalan kitárulkozás szemérmetlen személyessége és a vallomásos jelen idő.„Hogy oka van, hogy milyen lesz az ember, s nekem ez volt az oka, ami velem történt. Velem nem történhetett más, csak ami történt.”- mondja a Nehéz hőse egy szimbolikussá növekedett vámosmikolai konyhaasztalnál, szembeülve az anyjával. És az asztal körül elfér az egész világ, a múlt, a jelen, a hétköznapi meg az univerzális, a fiatalság, meg a halál és minden más, ami egy ember életébe belefér.
Radnóti Zsuzsa
