Szpisják Attila képei az Igazság-előbemutatóról

A Palotanegyed Fesztivál képei

IGAZSÁG - fotók

Garamvári Gábor képei.

Tájékoztatás a múzeumkerti előadásokra való bejutásról

Az Igazság múzeumkerti előadásai (augusztus 27., 28., 29. 20:30h) ingyenesek, ám az előadás jellege miatt a nézők számát korlátoznunk kell. Ezért ezekre az előadásokra érkezési sorrendben átvehető karszalagot bocsátunk ki, amelyet az adott napokon, az előadás előtt egy órával (tehát valamivel 19:30 után) kezdünk el osztani a Múzemkert Kálvin tér felé eső bejáratánál. 

Várjuk önöket szeretettel!

Palotanegyed Fesztivál - augusztus!

• A Palotanegyed Fesztivál programjai helyszín szerinti bontásban alább olvashatóak.
• A Bárka valamennyi programja, köztük a Palotanegyed Fesztivál eseményei mindig benne vannak a napi bontásban.
• Az egyes programok részletesebb leírásaiért kattintson a Palotanegyed Fesztivállal kapcsolatos hírek gyűjtőoldalára - ide.
  
  
  

FORGALOMKORLÁTOZÁSOK HÉTVÉGÉN, A PALOTANEGYED FESZTIVÁL IDEJÉN

Augusztus 26-án 20 órától, augusztus 30-ig, reggel 7 óráig lezárják a VIII. kerületi Mikszáth teret, valamint a Szentkirályi utca Reviczky és Múzeum utca közötti szakaszát.

A Pollack Mihály téren az esti nagykoncertek idején a koncert tér mellett kordonok lesznek elhelyezve, forgalomkorlátozás nem lép érvénybe. Kérjük, vezessenek és közlekedjenek körültekintően!

A Kossuth Rádió az Ördögkatlanról

 Harmadik alkalommal köt ki a Bárka Színház a baranyai helyszíneken: Nagyharsányban, Kisharsányban, Palkonyán, valamint a Nagyharsány és Villány között lévő Szoborparkban.

Az Ördögkatlan Fesztivál öt napja koncerteket, színházi előadásokat, interaktív kiállításokat, irodalmi esteket, gyermekprogramokat kínál, ezek közül több a katlanlátogatók és katlanlakók bevonásával készül.

A hely nemcsak arra vállalkozik, hogy kísérje ezeket a folyamatokat, hanem arra is, hogy bemutassa, milyen a településeken a köztes világ, azaz az élet az év maradék háromszázhatvan napján.

A fesztivál fővédnöke Törőcsik Mari és Cseh Tamás, rajtuk kívül Bérczes László és Kiss Mónika szervezők, valamint többek között Háy János, Kiss Tibor, Kapa és Pepe sorozatunk főszereplője.

 A sorozat első részét hallgassa meg!

„Az ördög a szépségért felszántá a hegyet…” – a sorozat első részében több alkalommal elevenedik meg a Szársomlyó-hegy ölében fekvő Nagyharsány legendája.

Helyi lakosok segítségével idézzük fel a múltat, bekapcsolódunk a Kiss Tibor vezetésével zajló épületinstallációs happeningbe, és részleteket hallhatnak a buszszínház előadásaiból. Az egyik első járaton utazott Kapa és Pepe, azaz Mucsi Zoltán és Scherer Péter, valamint Göttinger Pál rendező, aki ezúttal egy megafonon keresztül szórakoztatta az utasokat.

 Hallgassa meg a sorozat második részét

2010. augusztus 7. 17 óra 4 perc. Halálának első évfordulóján az Ördögkatlan Fesztivál több településén is Cseh Tamásért szólnak a harangok. A Hely riporterei Nagyharsányban, Kisharsányban és Palkonyán követik az eseményeket. A barátok és a katlanlakók mellett Cseh Tamás dalai is megszólalnak többek között a harmadéves kaposvári színészhallgatók előadásában.

A Fesztivál egyik díszvendége idén az ötvenéves Háy János, akit a Dob+Basszus alkalmi kiadásában köszöntöttek. Találkozások, félelmek és rockandroll sorozatunk második részében.

Egy hét múlva Kisharsányból jelentkezünk. 

 Hallgassa meg a sorozat harmadik részét

A harmadik részben ismét utazunk a busz-színházzal, s hosszabb időre ezúttal Kisharsányban állunk meg. Lakatos Tivadar polgármester és felesége fogadta stábunkat az önkormányzat udvarán. Itt volt egyébként 10 napig a MEDIAWAVE Passport Control tábora, mely több művészeti ágban okította az érdeklődő ifjakat.

Bemutatjuk a fotós szekció két győztes versenyzőjét, majd helyszíni közvetítést adunk az Ördögkatlan All Stars és a Kisharsány FC között lezajlott barátságos focimeccsről. A katlanosok revansot vettek tavalyi súlyos vereségükért, s győzelmet arattak a helyi erők fölött.

Megismerkedhetnek a nagyharsányi infosátorban dolgozó örökifjú Kati nénivel, aki önkéntesként dolgozott a vendégekért, s az is kiderül, hogyan járnak kán-kánt a helyi nyugdíjas klub hölgytagjai. 

 Hallgassa meg a sorozat negyedik részét

Az utolsó rész keretjátéka ismét a Pepe-Kapa-Göttinger Pál-féle helyzetkomikumban bővelkedő buszszínház utazása, amely Nagyharsánytól indult és adásunkban Palkonyán fejeződik be. A hallgatók a túrázókkal együtt részt vehetnek a Szoborpark környékét fölfedező kiránduláson, megismerhetik az itt álló Gyimóthy-villa történetét is.

A Kárpátaljáról érkezett Técsői banda különleges színfoltja volt a fesztiválnak és műsorunknak. Az Amerikában élő Lois Viktor hangszobrász bemutatója igazi akusztikai csemege, s legvégül egy diákok által előadott Mrozek Mulatság előadás kulisszatitkaiba pillanthatnak be.

Ördögkatlan - Szpisják Attila képei

Az Ördögkatlanról a Ma reggel c. műsorban

Kattintás után videórészlet a Ma reggel c. műsorból.

Ördögkatlan - Nappali c. műsor

Kattintás után TV-riport az Ördögkatlan első napjairól. Benne: Háy János, Bérczes László.

Ki ő?

Az Ördögkatlanban, a nagyharsányi tornaterem mellett volt a bogrács körül a Bárka bázisa, az előadások közötti ejtőzés egyetlen állandó fellépője pedig ő: Bandiferkó!

Éljen!

Ördögkatlanról, fotósokról az MR1 Kossuth Esti séta c. műsorában

A műsort a Rádió honlapjáról lehet meghallgatni.

Új bemutató! - IGAZSÁG

Palotanegyed Fesztivál - spot

Prológus - Bérczes László

NEHÉZ

Nehéz évad előtt állunk. Hogy mást ne mondjak, a Színházi Törvény által sújtott színházként éves költségvetésünk több, mint negyedével csökken támogatásunk. De mást is mondok, mert az említett pénzhiány a mi bajunk, nekünk kell vele megküzdenünk, a lehetséges nézőnek pont elég saját pénzhiánya, merthogy azzal meg neki kell megküzdenie, főleg, ha színházra is félre akar tenni.

Más nehézséget mondok hát, olyat, amiből csak jó származhat. Merthogy nehézségeink abból is fakadnak, hogy nem engedünk az igényes, elmélyült, komoly munkából. A világ szívét célzó, megrendülést-megtisztulást vágyó, temérdek akarásból. „Nincs költészet”, mondta annak idején az akkor még friss direktor, Seress, és hangsúlyozta, joggal, meló van és realitás. Mert csak ezekből születhet költészet. Születhet – de nincs arra garancia, hogy születik is. És akkor még nem beszéltünk a sikerről…

Merő kockázat az évad, középpontjában továbbra is a kortárs művekkel, másként fogalmazva: kortárs gondolatokkal. „Mivan, mivan, mivan?! – kérdezzük folyvást egykori társunkkal, barátunkkal, de mi mást is kérdezhetne a jelennek kiszolgáltatott színház például a Cseh Tamás Teremben estéről-estére… „Szarból épít várat” Kokan Mladenovic, belgrádi rendező, aki Arisztophanész komédiáját átírva ganajtúróval repül a felhők fölé; majd a párkákat hozza le a felhők közül Szabó Bori és Dinyés Dani új meseoperája (!), amit ki más, Göttinger Pali állít színpadra Haydn után szabadon; Anger Zsolt Bradbury-vel kérdezi, ez már a könyvégetés ideje vagy az még csak holnap következik; álmokat hoz a földre és földhözragadt gondolatokat emel az égbe a nagy színházi látomások mestere az ukrán Vlad Troickij, amikor E.T.A. Hoffmann szövegeiből csinál színházat… Az olcsó sikerek térnyerése idején merő kockázat az egész. És akkor e sorok írója még nem említette, hogy ő maga szó szerint a Nehéz előtt áll. Ez a címe ugyanis Háy János vadonatúj drámájának, melyről egyet már biztosan tudhatunk: a próbákon leggyakrabban elhangzó szó ez lesz: nehéz.

Bérczes László

Bárka Színház 2010-2011

Új bemutatók:

Kokan Mladenovic-Gyarmati Kata: Igazság - R.: Kokan Mladenovic

Háy János: Nehéz - ősbemutató - Rendező: Bérczes László

Szabó-Dinyés: Párkák - ősbemutató - Rendező: Göttinger Pál

Bradbury-Truffaut: Fahrenheit 451 - Rendező: Anger Zsolt

E.T.A. Hoffmann: Hoffmann-mesék (munkacím) – Rendező: Vladiszlav Troickij

Műsoron marad: Piaf Piaf, Dogville, Victory, Harminchárom változat Haydn-koponyára, Mulatság, Tengeren, Iskola a határon, Istentelen ifjúság, De Sade pennája, Találkozás/Temetés, Nem tudni, hogyan, Őszi álom, Meseladik – gyerek-szín-tér

A Bárka alkotó-csapatához Göttinger Pál és Dinyés Dániel csatlakozott.

Kedves Barátaink!

A 3. Ördögkatlan Fesztivál véget ért.
Biztosan történtek hibák, biztosan vannak, akik szomorúan távoztak – de azt reméljük, sőt, bevalljuk, úgy tapasztaltuk, nagyon sokan nagyon jól érezték magukat.
Az történt, amit reméltünk:

- gyönyörű idő volt, és nem maradt el egyetlen program sem;
- nagyszerű zenék, képek, előadások… születtek;
- és mert mindannyian vágytuk és akartuk: szépek voltunk öt napig, ti is, mi is.


Köszönjük, hogy eljöttetek. Köszönjük az összes velünk dolgozónak, hogy mindezt írhatjuk.
Fotókat bárkitől szívesen fogadunk, hogy azokat felrakhassuk a képgalériánkra.

Sziasztok!
Kiss Móni és Bérczes Laci

Pécsi Est

A nemzetközi új jazzműhely zárókoncertje felé lépkedek, de nem érem, mert az olaszok, akikkel a hazai srácok a héten workshopoztak, elmenekültek, avagy elutaztak (több verzió kering körbe-körbe). De a Singas Project legény és leány a talpán, úgyhogy nem maradunk koncert nélkül. Szétszóródva kitöltjük a rendelkezésre álló teret a délutánban, két négyzetméter per fővel. Dalma és a fiúk jó kedvűek, örömzenélés van készülőben. Újdonság számomra, hogy zenéjükbe egy új elem, egy új test került: slam poetry: rap-költemények kerülnek a hangok közé, ami izgalmas kontrasztot teremt, és új irányokba hajlítja a Singas útját. De megtalálom az ismerős borzongást is. Minimum forró lehelet a bőrfelületen, lassú remegés. Karcos hang. Billentyűk. Húrok. Szaxofon. Pupillatágulás. Egy emblematikus kép jut eszembe a Ponyvaregényből: mikor a fecskendőbe lassan szívódik fel a vér, és lökődik vissza az anyaggal együtt a testbe. Mintha vörösborban léteznék: azon keresztül úszik hozzám Dalma hangja, amitől a vörös vértestek alakja karikából amorfba rendeződik és úgy áramlik tovább. A Singas tagjai viszont úgy döntenek, unalmas a repertoár, amit kitaláltak, úgyhogy inkább eljátszanak egy most készülő számot. Előtte rövid megbeszélés, hogy is van a refrén, aztán meg, mit hogy kellett volna: előttünk készül a zene. Dalma kedvence később jön, Kori előbb elénekli a válság-dalát: Merry crisis and happy new fear. Konnektorba nyúlnál, de már az áramot is kikapcsolták. Ha nem félsz, talán nem készülsz ki. De van itt romantikus szám is: hattyúk izélnek a Balatonban a szerelmes fiú mellett. Aztán megemelkedik a vízfelszín, disszonánsabb, szexibb hullámok sikítanak. Meglepően sokszínű az este. "Úgyis workshop lett volna" – mondja Dalma, aki Takáts Eszterként kíván visszatérni a színpadra egy óra múlva.

Aztán mégis az igazi Takáts Eszti szökken fel a deszkákra. A Lábtyűhercegnő. Ma is mókás, ahogy a tarka csíkos ötujjas zokniban elénk toppan, de ma este új felállással: bátor lovagok sorakoznak hegedűvel, nagybőgővel, basszusgitárral, dobokkal, cojannal a hercegnő gitárja mögött. Mese(had)sereg. Mindenki belerajzolja-belezenéli a saját színes vonalait a közös rajzba, belekötögeti a saját csíkját a hercegnő zoknijába. Takáts Eszter dallamairól és szövegeiről mindig Róth Anikó rajzai jutnak eszembe – nem tehetek róla, sem ellene. Városi mese, tarka világ kunkori vonalakkal, repülő cvikkeres halakkal, légben úszó hajú, velocipéden röppenő lánnyal, akinek szívében lábnyom-tangó, és aki mostantól mindenkire azt hiszi, hogy igazi. A lovagok és a királylány egymást nézik: mosollyal, kuncogással, nevetéssel, heherészéssel, kacsintással kommunikálnak. Ragályos. A nézőtér is lassan megtelik mosollyal. És úgy marad egy ideig. Csak úgy, önmagáért.

Szemerédi Fanni

Merülés

A tornateremből kifelé jövet arról beszélgetünk Zsolttal, mennyire más a román és a magyar színjátszás: a játékstílus, a rendezői megoldások, a világok. Ami nekem teátrális, az neki visszafogott. Én azt mondom, elemelt. Ő azt mondja, se nem sok, se nem kevés, ennyi éppen kell, de éppen csak ennyi, ez volt a legszükségesebb. Én kicsit meg vagyok zavarodva, tele kérdésekkel a játékmódot, a szándékokat illetően. Ő előadás közben magában azt kérdezte néha: szükség volt-e feltétlenül erre vagy arra, és aztán mindannyiszor azt kellett válaszolja magában: igen, ez még éppen szükséges volt. Ezt náluk Kolozsváron sokkal nagyobb csinnadrattával, sokkal erőteljesebb gesztusokkal, sokkal hangosabban, sokkal "nagyobba" csinálták volna meg. Én a másik oldalt látom: roppant izgalmas figyelni a Bárka színészeinek munkáját, akik ismét kísérleteznek, s egy számukra új játékstílusban próbálják ki magukat. Keresik magukat benne, felismerik magukban valami másnak a lehetőségét. Ez megfeszített figyelmet, intenzív koncentrációt kíván, főleg azoktól a szereplőktől, akik szinte egész végig színen vannak. Nincs megúszás, kikapcsolás, pihenés, az idegenség folyamatos éber jelenlétet követel: nem lehet belekényelmesedni, birkózni kell, mozgósítani az erőforrásokat, és megküzdeni az anyaggal: saját magukkal. Ezt teszik a Bárka színészei Bocsárdi László Pirandello-rendezésében.

Ez bennünket, nézőket is megdolgoztat: erőfeszítést kíván a dekódolás. Ahogyan Pirandello szövege is nehéz. A darab témájául szolgáló kérdés mázsás súlyként nehezedik az elmére. Miért kell felelősséget vállalnunk? Hol a határ a között, ami bűnnek számít, és büntetésért kiált, és a között, ami véletlenül történt, nem tudni, hogyan, egyszer csak megtettük? Ha egy férfi gyerekkorában hirtelen felindulásból, szinte öntudatlan állapotban megöli egy pajtását? Ha egy férfi és egy nő egy megmagyarázhatatlan pillanatban egymásnak esnek, maguk, sem tudják, miért, holott a nő férje a férfi barátja? Ha egy nő álmában férje barátjával szeretkezik? Nincs ok, nincs szándék, nem tudatosan elkövetett tett. Felelniük kell ezekért az ártatlan bűnökért? Vagy felmenthetik magukat azzal, hogy nem voltak tudatuknál? És ha igen, akkor hol a határ? Semmi nem bűn, mert minden emberi? Mit kezdünk akkor a lelkiismeretünkkel? Nem egyszerű kérdések. Nem egyszerű a szöveg. A színészi játék tartja fogva a nézők figyelmét. Spolarics Andrea hisztérikus Ginevrájának minden mondata egy robbanás – tíz ujja közé szorítja fejét, nehogy szétpattanjon. De késő, mert kibuggyant, kiszökött, amit gondosan elrejtett bőre alá, koponyája mögé. Szorcsik Kriszta szoborszerűen merev pózai bizonytalanságot, félelmet lepleznek, hirtelen éles váltásai, kétségbeesett, tanácstalan tekintete, nyelvnyújtogatása tehetetlen dühöt ereszt ki a szelepen. Mucsi Zoltán higgadtsága félelmetes, mikor múltjának bűnét írja le érzékletes részletességgel. Felszabadultsága vészjósló, mikor gyerekesen pancsol a vízben, megtisztulni akarva bűneitől. Hiszen sejti: a megtisztulást itt csak a halál hozhatja el. Mindegyikükből merev vibrálás áramlik felénk.

Tekintetünket a térhasználat is vezeti, megdolgoztatja: a négyzet alakú nézőtér két sarkán és a szemközti oldalán található három bejárat nem is ajtó: a szereplők mintha szekrényekből lépnének elő, mintha mindannyian egymás szekrényében rejtegetett csontvázak lennének. A tér központi eleme egy óriási asztal, nehéz gyertyatartókkal, elegáns étkezőkészlettel. A terítő beteríti szinte az egész színpadot, anyaga és színe – ahogyan a ruháké is – erősen hat érzékeinkre: az ember szinte a bőrén érzi a szereplők vergődését, ahogy menekülni akarnak a babarózsaszín, krém-, és barackvirágszínekből, le akarják tépni magukról a fojtogatóan nehéz, szúrós, meleg, sikamlós anyagokat. De nincs menekvés. Sem a gondolataik elől, sem a helyzetből, sem a térből. Be vannak zárva. Négy oldalról vesszük körbe őket. Sosem láthatunk egyszerre mindenkit. A tekinteteteket majdnem szemből látjuk, de nem tudjuk, hová futnak. Nem tudhatunk mindent és ez felőröl. Nem feloldás a víz elemének megjelenése sem – mikor lekerül a terítő, és egy medence áll a tér közepén – inkább felerősíti a fullasztó érzést. Ahogyan az előadás végén a lakoma is: az életben maradtaknak be kell tömniük a szájukat, nehogy kiszökjön rajta egy sikoly: az igazság kiáltása.

Szemerédi Fanni

Összecsengés

Furán indult a nap. Bár a reggeli „pizsamás thai-chi erőgyűjtés” után vígan ugrándoztam a tusolóba, „tamtidammtidamm” a számon, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem is oly rózsásujjú a hajnal – a derűs készülődésben elnéztem az órám, úgyhogy a palkonyai busz rég itt hagyott. Következésképp lekéstem a Furfangos királykisasszonyt a Mesekertben, amire pedig igazán szerettem volna belesni. Nem hagyom a délelőttöt, gondolom elszántan, és felszállok a következőre. Csakazértis. Ha nem egy királykisasszony, akkor két dalos madárka. Bemegyek a templomba, ami persze dugig. Húsz perc technikai szünettel kezdünk. De ez valahogy senkit nem zavar. Addig meghallgatjuk a templom és az alpinista lelkületű helyi pap esetét. Amikor aztán rendben a hangosítás, Sebestyén Márta arról mesél, hogy a barokk zene és a népzene nem is áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk, elég nagy az átjárási felület. Andrejszki Judit leül a csemballó elé, bólint. Egy középkori Szent István dicséretet hallunk, ugyanannak a dallamnak két verzióját két szólamban, Andrejszki Judit latinul, sok díszítéssel, Sebestény Márta magyarul énekel egy lekerekítettebb, puritánabb változatot. A két szólam indaként tekeredik egymás köré, hol összetalálkozik, hol elválik egymástól, egészen más utakat keresve. Valami bűvös egészet adnak. A szokásos közhely villan be: két stílus, két világ találkozása. De erről van szó: másfajta hangzásvilág, két énekesnő másfajta hangképzéssel egy izgalmas egészbe fonódik: a következő reneszánsz dalban, ami népdalként is fennmaradt, mintha egy magyar parasztlány tévedne a francia király udvarába, és a pompás palotában lépkedne „meztélláb”, magával hozva a rétek friss illatát. Csemballó és furulya. Előbbiről az elegáns Andrejszki Márta elmeséli, hogy pengetős hangszer, és aki a zongorához szokott, az elején egészen összezavarodik tőle, de ha van kedvünk, koncert után magunk is kipróbálhatjuk. Sajnos a párás levegő miatt elhangolódott, de hát ezért a mondás: egy csemballista fél életét hangolással tölti, a másik felében pedig hamisan játszik. Megjegyzem, ebből hozzám semmi nem jut el. Annál inkább az angol, olasz és francia reneszánsz szerelmes dalok. Ha egy angol szerelmes, akkor azt mondja: ha nem szeretsz, meghalok. Ha egy olasz énekli ugyanezt, az már így hangzik: ha nem szeretsz, meghalsz – tudom meg. Balassi Bálint végekről szóló énekébe egy kis-ázsiai török dallambetét kerül, aminek ritmusa aztán egybefonódik a vitéz dalával, egészen különleges ízt adva annak. Majd egy gyimesi csángó nóta kerül elő. A kánai menyegzőről szóló mű- és népdal strófái felelgetnek egymásnak. Nem nagyon akarjuk engedni a hölgyeket, újabb és újabb dalokat követelünk tőlük, nehogy elinduljanak ebédelni. Úgy tűnik, nem bánják, azt mondják, három napig is folytatják akár. Ülnék én ott három nap, három éjjel, hallgatnám a néhai valójú Mátyás király emlékdalát, lengyel éneket és áldását. Sebestyén Márta angyalhangúnak nevezi dalos párját, most már én is látom: egy angyalka és egy pacsirta dalolnak. Mesés élményt kaptam mese helyett.

Szemerédi Fanni

Csak idén van vége

Egy hajnalig tartó beszélgetés után szusszantunk egy-két órát, hogy nyolctól szerkesztőnk, Kinga thai-chi edzésével induljon el a nap. Persze, a várt huszonegykét emberből mindössze hét bátor jelentkező akadt e – fesztiválviszonylatokat tekintve – korai órán, s eme igencsak megcsappant létszámhoz csatlakozott egy-két elvetemült néző is (jómagam s egy fotóskollega személyében). Hangulatnak mindenképpen egyedülálló, ahogyan az alig alvó fiatalok egy ilyen programnak előbb ugranak neki, mint egy nagy krigli kávénak. Néhány sátorbontót kivéve észre sem lehet venni, hogy már az utolsó napon járunk. De ez csak a látszat. Valójában ott van minden percben, hogy sorra érnek véget azok a programok, amikért itt vagyunk; melyek mindannyiunk szíve csücskei, s melyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy nagyon klassz fesztivál kerekedjen ki a dologból. Túl vagyunk több száz kérdőíven: felmértük az igényeket, szabad véleményezést biztosítva helyieknek és fesztivállátogatóknak, szervezőknek és koncerten tombolóknak, sátrazóknak és a Pécsről mindennap leautózóknak is. Kíváncsiak voltunk kíváncsiságuk eredőjére. Nemegyszer többet beszélgettünk velük, mint egymással. Utána együtt énekeltünk a koncerteken, segítettük az információáramlást, CD-t írtunk, fordítottunk, fényképeztünk, ha kérték.

Ez persze így már nem csak huszonnégy óra hangulatjelentése; az utolsó nap egyfajta összegzést is elbír, azt hiszem. Vasárnap van, a sajtóbuszban is több már a tömött hátizsák, mint a monitorral szemező buzgó fesztiválblogger, noha szerencsére maradnak, akik semmi pénzért nem hagynák ki az esti Firewater koncertet, és mindenképp szeretnének Kisharsányban is ropni még egy utolsót a helyiekkel. A Romungró Fiúk ötödik napja fáradhatatlanul játszanak, csak a hangjukon hallani, hogy ők sem ma kezdték.

Móniék ugyanúgy a telefonon lógnak, mint eddig és az Infopultos helyi kollegák is a megszokott hangulatban kürtölik világgá (de minimum faluvá), ha busz indul Palkonyára. Szóval zajlik az élet. Végehangulat csak hajnalban lesz, mikor egy új napra kelvén nemcsak egy-két ember bontja sátrát, hanem megannyi szomorú helyezi vissza székhelyét valami saját mókuskerékbe eme aprócska helyről, mely öt napig a világ közepét jelentette számára. Számunkra. De folytatása következik.

Szabó Julcsi

„Az igazat mondd, ne csak a valódit”

Utolsó este az Ördögkatlanban. A vasárnapra való tekintettel már csak diákok, tanárok, színházi emberek, szabadfoglalkozásúak és fanatikus örökifjak maradtak a fesztiválon – egyre fáradtabban, de mit sem csökkenő lelkesedéssel. A babakocsit toló Mácsai Pál már a puszta jelenlétével bearanyozza a délutánomat, hát még mikor leül és mesél, mesél az életről, arról, hogy hogyan és miért érdemes. Mert kellenek példák, apró hitek, bevallott vargabetűk, szeplős aranyemberek, akiket körbeülhetünk „mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, kérve, hogy „ne menj el, mesélj”.

S ahogy József Attila Thomas Mannt, Mácsai Pál Örkény Istvánt kínálja hellyel, hogy szóra bírja. Szerencséje van vele: az írók még holtuk után is mesélnek, ha nyitott szívvel kérdezik őket. Mácsai Bereményi Gézával karöltve naplókból, feljegyzésekből, egypercesekből, levelekből ollózta össze a felhőkön láblógázó író diktálta átfogó történetet, mely a megszokott humorral szól sikerről és kudarcról, megalkuvásról és kitaszítottságról, hivatásról, szerelemről, testi bajokról – az alantas és gyönyörű emberi élet fájdalmáról, öröméről. És közben természetesen és elfogulatlanul egy egész korról 1912-től 1979-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia itt ragadt gavallérjairól, a század eleji boldog békeidőkről, feszélyező gazdagságról és fojtogató szegénységről, világháborúról, szocializmusról, perekről és enyhülésről. A megszületés első és egyetlen felhőtlen sikeréről, a pesti bérházak illatáról, a budapesti piaristákról, akik tizennégy halálos áldozatot adtak a második világháborúnak, a korai nemi élet és a hatalmas ádámcsutka összefüggéseiről és egy bukásról magyar irodalomból („ritka gusztusos folt ez egy író életrajzában”). A Szép Szóról és József Attiláról, aki az uraknak nem volt költő, mert sosem kért pénzt. Gyógyszerészetről és a természettudományokról, humán megközelítésben magasztalva a minden rendszer alatt, tegnap és holnap egyaránt senkivel sem kivételezvő, könyörtelenül és törvényesen munkálkodó természetet. Legjobb barát és feleség egymásra találásáról, többszörös megcsalatásról és a pisztoly helyett előrántott medvesajt tragikumáról. Besorozásról, munkaszolgálatról, Don kanyarról, és az igazi, az elmondhatatlan semmiről, a végtelen hómezőkön nevüket felejtő emberekről. Az életet jelentő rögtönzött színházról, és négy év után az első, pontosabban a nőről a barakkban: a rézdrót hajzuhatagos, gézruhás, kiugró ádámcsutkás Júliáról. Hazatérésről, felrobbantott Lánchídról, a „bármit, csak írni” lelkesedéséről. A „nem lehet, hogy annyi embert ártatlanul” látni nem akarása utáni megvilágosító erejű Rajk-perről, 56-ról, silentiumról, gyógyszerismertetők kevéssé felemelő írói kihívásáról, és a fióknak szánt, odakapart egyperces művekben meglelt sajátos hangvételről. Enyhülésről és egy majdnem átadott Kossuth-díjról. Zsuzsáról, a bölcsészhallgatóról, az utolsó szerelemről és az öregedésről. És egy cseppnyi szemérmes hitről a szégyentelen világban.

Kár, hogy a karosszékben üldögélő Mácsait nem foghatjuk ténylegesen közre – feleslegesen ragad odakint, akinek nem jutott sorszám. Mert máskülönben minden olyan, mintha a nagymama mesélné, ha egyszer rászánnánk az időt, hogy meghallgassuk. Most is fáradtak vagyunk, a borostás, el-elgondolkozó Mácsai nyilván nemkülönben – mégis megszületik a pillanat. Micsoda pazarlás, hogy csak ilyen ritkán válik egy-egy irodalmi alak személyes ismerősünkké, míg a többiek tizenkét-tizenhat év állami oktatás után is homályban maradnak elmondatlan, át nem adott történetükkel – történelmünkkel.

Ady Mária

Táncpedagógia

A fesztiválvégi hangulat tagadhatatlanul érződik a levegőben, miközben a tornaterem előtt gyülekezünk a PR-Evolution vasárnap esti előadására. Kortárs táncelőadásból idén hármat láthattunk; s talán nem tévedek sokat, amikor azt állítom, hogy kevés olyan művészeti ág akad, ami annyira távol áll e tájék lakóitól, mint a kortárs tánc. Hiszen maga a műfaj hazai viszonylatban is csak egy viszonylag szűk réteget érdekel.

Nem mindegy tehát, milyen előadást vagy alkotókat hoz le vidékre a fesztivál, hiszen amellett, hogy illeszkednie kell a programsorozat arculatába (egy Experidance-t például nehezen tudnék itt elképzelni, az megint más kérdés, hogy nem tekintem őket kortárs táncegyüttesnek), de fellépnek bizonyos „pedagógiai szempontok” is. A nézők többségét – a fiatal korosztályból kikerülő – fesztiválozók teszik ki, nem lehet figyelmen kívül hagyni a helyi lakosok és környékbeliek részvételét sem, akik meg nyilván nem látnak minden héten kortárs táncelőadást. Ebből a szempontból tehát mindenképp jó választásnak tartom Nemes Zsófia koreográfiáját: a Blue Man ugyanis rövid, könnyen fogyasztható előadás, populáris zenével és képzett, szép mozgású táncosokkal.

Láthatóan akadnak is páran a közönség soraiban, akik most először találkoznak a műfajjal (vagy esetleg látták az előtte lévő Gergye-koreográfiát) – egy idős néni kettővel előttem például sűrűn forgolódik és zavartan néz körbe, amikor két férfitest egyetlen kapucnis pulóverbe bújik, és a konkrét testi kontaktusok megszületnek. Az előadásban persze semmi nem utal homoerotikus szerelemre.

Ami viszont jól megfigyelhető az avatottabb szemek számára, azok a Frenák-koreográfiákra történő utalások. A kékes fény, az arcot eltakaró maszkok, a táncosabb jeleneteket követő kizökkentő, könnyedebb, pop-zenés jelenetek sorban eszembe juttatják a – Mennono, Instinct, Frisson, InTime – Frenák-opuszokat. Mióta Gergye Krisztián szólót komponált Virág Melinda hátára a Testben, azóta rohamosan megnőtt a táncosok hátára készített koreográfiák száma – itt is akad egy. Mindezek ellenére a Blue Man az utóbbi évek egyik legjobb Nemes-koreográfiája: artisztikus előadás, mely elsősorban a mozgás szépségével hat, de nem csordul túl líraiságában.

Barta Edit

Pletykadélután

Palkonyai körutat tervezek szombat délutánra, hogy végre megcsodáljam a különleges szépségű palkonyai templomot, s a falu szintén műemlékké nyilvánított, híres pincesorát. Az elmúlt három nap alatt nem sikerült ebbe, a Nagyharsánytól viszonylag távol eső faluba eljutnom: részben programbeosztásom, részben az errefelé csupán óránként járó Katlan-buszok miatt. Ahhoz, hogy az ember lásson is valamit a faluból, minimum három óra szükséges.

Felkészültségem ellenére a Katlanos buszmenetrend így is keresztülhúzza terveimet: Makai Ildikó könyvbemutatójának már csak a végét csípem el. A pincesor közvetlen szomszédságában található helyszínre csalogatnak a hűvös, árnyékos pincedombok, ezért úgy döntök, engedélyezek magamnak egy félórás relaxációt, mielőtt belevetném magam a tervezett falutúrába. Előbb még egy kis pötyögés a laptopba az előző napi előadásokról, aztán jöhet egy jól megérdemelt rosé.

Kezdem megszokni, hogy ahová lépek a Katlanban, ott a Técsői banda tagjai előbb-utóbb felbukkannak – ötpercnyi fűben heverészés után ide is megérkeznek a zenészek. Közel egyórás fellépést rögtönöznek, – mint megtudom – „saját szabadidejükből áldoznak”, hogy játszhassanak Palkonya lakóinak. Rutinos utcazenészek, mindig akad náluk egy kalap. Csak úgy repkednek a palkonyai forintok.

A zenés-heverészős pihenő után irány a Katlanirodalom, ahol ezúttal Grecsó Krisztiánnal beszélget Háy János. Hosszú sorokban kígyóznak a Faluház előtt az emberek, de szerencsére mindenki befér a terembe – ellentétben az előző programmal. Rátóti Zoltán Házasságon innen és túl című előadásáról sokan helyhiány miatt lemaradnak – s nem ok nélkül bosszankodnak.

A Katlanirodalom forgatókönyve a következőképpen néz ki: Háy kérdez egy kurtát – Grecsóból pedig ömlik a szó. Ez egyáltalán nem zavaró tényező – lévén irodalmi beszélgetésről van szó. Bár az irodalmiság mintha egy idő után hiányozna. Az első negyedórában még a szegedi deKON-csoportról, a posztmodern és a történetmesélés, cselekmény és karakterábrázolás viszonyáról folyik a párbeszéd, de szép fokozatosan perifériára kerülnek a konkrét irodalmi kérdések. Háy kulisszatitkokat feszeget: miért került a bíróságra Grecsó az első regényével, hogyan zajlik egy Fókusz-forgatás, milyen a szerkesztőségi munka a Nők lapjában?

Grecsó őszinte, lelkes és beszédes, Háy többnyire cinikus és rezignált. Érdekes és dinamikus ellentétpárt alkotnak. Egyfajta baráti köntösbe bújtatott meccsezgetés megy, villámgyorsan adogatják egymásnak a labdát. Bár kétségkívül szórakoztató párost alkotnak, egy idő múltán mégis kínosan érzem magam. Nem, nem az zavar, hogy Marie Claire magazinfotózásról folyik két szépíró társalgása.

Barta Edit

Mellékhatások

Már-már felelőtlenség, hogy a szervezőség a Katlant követő elvonási tünetekre nem hívja fel a figyelmünket. Spontán mononukleózisom (becenevén Pfeiffer-féle mirigyláz) okán megcsúsztam az utolsó napi írásokkal – hamu a fejemre.

Az utolsó napi írás kötelessége a búcsúzás lenne? Kimondatlanul is végeszag lengte be a vasárnapot, hagy’ ne tragedizáljam túl. Miközben sorban álltam a reggeli tejeskávémért, a boltos hölgyek lemondón ingatták a fejüket egy csokira vágyó kisfiúnak: nincs már nekünk semmink… Hamar foghíjasodott a kemping is – a hajnali szökevényekről csak a hátrahagyott, sátorsúlytól lelapult, megsárgult fű ad tudósítást. Balgák a hirtelen távozók, hiszen utolsó nap Nagyharsányt még az (úttest szélén segítségért óbégató, vak) angyalok is meglátogatták – a fotóból kiindulva Palkonyát pedig az ördögök. Dér Zsolt átváltozóvirtuóz.

A rétes zamata zárásig kitartott, így váratlanul betoppanó szüleimnek se beszéltem lyukat a hasába. Benéztek egy laza Danse Macabre-ra, egy tál (ropogós, rottyanós, robbanós – nem emlékszem) pecsenyére. Hamis a látogatás öröme – betolakodónak látok mindenkit, aki nem a nulladik perctől tapossa a baranyai fesztiválgyepet. Másik szemszög: 280 kilométernyi utazás 3 óráért – ez valamit csak-csak igazol. Mindenestre az utolsó esti hullócsillag-futamnál én erre használtam el egy kívánságot.

Szemessy Kinga

A Tenkes kapitánya - vendégjáték az Orczy-kertben

ELMARAD!!!


Kedves Nézőink,


sorozatos technikai és egyeztetési nehézségek miatt a Tenkes kapitánya című előadás vendégjátéka a Bárka mögötti Orczy-kertben legnagyobb sajnálatunkra elmarad. Reméljük, lesz módunk megtartani a most elmaradó előadásokat - amennyiben ez sikerül, úgy a jó hírről ezen az oldalon adunk majd tájékoztatást.


Megértésüket köszönjük: a Bárka

Palkonyáról

Olyan hajnali kettő-három felé járt az idő, mikor megszólalt a telefonom, hogy holnap reggel Palkonyán fogadjam Érdi Tamás zongoraművészt. Nem mintha nagyon kellene ott tenni, csinálni valamit, de gesztusnak szép és fontos. Mire másnap átértem, kiderült, hogy az egész napot ott fogom tölteni, intézni ezt-azt. Mozgalmasságra számítottam és örültem volna, ha van időm előtte reggelizni, tusolni – ekkor merült le a telefonom, amin Bérczes Laci megadta volna cselekvésem irányait.

Magamra maradtam egy teljesen ismeretlen vidéken! Nem ismertem a helyi szokásokat, a társadalmi berendezkedést, nem tudtam, kik gyakorolják a végrehajtó hatalmat! Egy fáradt, de energikus fiatal srác tűnt fel, kiderült, hogy Szabó Gábor, a Bárka színésze és a palkonyai technika főnöke. Célravezetően és figyelmesen felvázolta, hogy délelőtt a templomnál leszek és két koncertre fogok felügyelni. Érdi Tamásék tíz körül érkeztek meg, tettek egy negyven kilométeres kerülőt. WC-hez kulcsot keríteni, majd ásványvízszerzés közben feltűntek a palkonyai önkéntesek is. Megkínálnak buktával. Aranyszínű, omlós, lekváros Csillapodik az éhségem. Érdi Tamás anyukájának segítek CD-t árulni; a teltházas, felemelő, sikeres koncert után sokan visznek emlékbe belőle. Pár perc és már Dinnyés Danitól kérdezem, hogy tudnék-e segíteni. Csak ha tudsz zongorázni, hangzik a válasz, de mivel a boci-boci tarka eljátszásával nem aratnék osztatlant sikert a vájt fülű közönségük előtt, inkább nem erőltetem. Kolonits Klára hangja leírhatatlan, Dinnyés Danival remek összhangban szólaltatják meg Chopin, Liszt, Robert és Clara Schumann, Félix és Fanny Mendelssohn dalait. Közben felvillantják a női zeneszerzőség problémáját is. Az egyik megénekelt versben bogárrá változik a lírai én – bizsergeti a lapockám a repülés, lüktet bennem a szerelem.

Kettőre megyünk a faluházhoz az önkéntesekkel, Rátóti Zoltán Háy János: Házasságon innen és túl című novelláiból készített előadására. Újabb önkéntesekkel ismerkedem össze, ők pécsiek. Az érdeklődés hatalmas, nem fér be mindenki, az ajtók záródnak. Az esti előadáson már nem így a módi, lehet az ajtóból is hallgatni. A két előadás között megjelenik a szerző, moderátori minőségben. Eddigre már sikerült kölcsöntelefonok segítségével elérni Bérczes Lacit, így Grecsó Krisztiánhoz telefonon mégis tud intézni pár kedves köszöntő szót. Aztán elkezdődik a beszélgetés. Grecsó és Háy régi ismerősként őszinte mondatokat mondanak egymásnak, egyáltalán nem tét nélküli a helyzet. Nem ússzák meg. Ismerik egymást, így összekacsintva el lehetne beszélni a fontos kérdések mellett, de nem, Háy keményen bekérdez a Nők lapjás szerkesztői állásról, meg Grecsó populista mivoltáról.

Ebéddel Szabó Gáborék kínálnak meg. Gábor rengeteg energiát mozgósít a fesztiválért. Előző nap két előadásban játszott, egész éjszaka díszletett épített, pár órányi alvás után újra talpon van, kettő helyett eszik – persze éhe nem csillapodik, hisz három ember helyett dolgozik. Munkatársai, cimborái sincsenek ezzel máshogy.

Lassan végéhez közeledik a nap, az esti Magyar-monoszkóp előadás frissen bekerült program, nincs rá beosztva önkéntes, de Nóra, a palkonyai főszervező pillanatok alatt kerít embert. Finom borral a kezében, szemében fáradt elégedettséggel hallgatja a Téka zenekart, akik remek zenét játszanak. A munka nagy része elvégezetett. Kiteszem a kezem, a negyedik autó felvesz, Váncsa Gábor vezeti, a kaposvári harmadéves színészosztályból – irány a Szoborpark, Cseh Tamás emlékest. Én fröccsel a kezemben a múltba nézek; ő osztálytársaival lép fel, két dallal, amit frissen, energikusan, líraiságát megtartva értelmezetek át. A múlt jelenben él, ahogy a dalokban, úgy Palkonyán is, hála a rengeteg jó embernek, akik nem hagyják, hogy elvesszen az, amit olyan nehéz meglátni, akárcsak egy pillanatra is.

Hodászi Ádám

Busz-színházi előadás

Végre elkaptam egy busz-színházi előadást Palkonya fele. A stewardessek illedelmes karakánsággal köszöntöttek és felsegítették a poggyászainkat.

Ezután elszabadult a pokol – mégiscsak Ördögkatlanban vagyunk. Scherer Péter egy quaddal üldözni kezdte a buszt és különböző vicces grimaszokkal próbálta megállítani a buszt, hogy fölszálljon rá. Végül célját érte.

Pepe missziójának tartja a szapora utódnemzést, így a buszon párokat alkotott az utasokkal és különböző vágykeltő szereket, például száraz ropit, kókuszgolyót, nyalókát és –minősítésre se érdemes ízű – elmebódító bort kínálgatott.

Ezek után bekapcsolt a színészautomata – a páratlanok unaloműzésére produkálták magukat a színészek. Bea megtaposott keresztes pók koreográfiája külön mondatot érdemel, ahogy arról is fontos tudósítani, miszerint Mucsi Zoltán-erekyle-árverés is szelete a programnak. Száztíz forint és egy puszi Kapa félig megcsócsált háztartási kekszéért – dedikált példány, személyesen Scherer által.

Szőke Zsolt

Két félkoncert

Megúszom. Úton a második koncertre már tudom, hogy ez lesz, hogy most csak ez lehet a cím. Persze, kimagyarázhatnám, miért nem sikerült odaérni, ha egyszer erről kell írni, s miközben megannyi kérdőíven osztályoztatunk, mennyire is vagyunk elégedettek a fesztivál infrastruktúrájával, a falvak közötti közlekedéssel, magamat is meg kellene interjúvolnom, hogy is állunk. Persze, nem csak ez lehet az oka a félkoncertnek. Lehet a számos egyéb program; egy fesztiválozó sokszor hajlik inkább a nézzünk-bele-mindenbe-egy-kicsit elgondolásra. Mivel Cseh Tamásról szól e nap, végiglátogatom a rá emlékező programokat, így maradok le a palkonyai Téka koncertről és a nagyharsányi Ghymes elejéről is. Félkoncertet azonban nyilvánvalóan nem kellene minősíteni, azért sem, mert fesztiválok utolsó napjaiban gyakran érzem, másképp állok már a programokhoz, mint az elején.

De nem is csak erről lenne szó. Gyakran elmélkedek mostanában az ismeretlen megismerésén, sokszor gondolkodom saját, talán nem helyes hozzáállásomon, én nem vagyok-e képes egy olyan mértékű simulékonyságra, mint annak előtte. Fontosabb-e a biztonsággal vegyített nosztalgia érzése, elnyomhatja-e a vágyat az új megismeréséről. Fáj belátni, de: el. Folytonos ébrentartása a kíváncsiságnak nagyon nehéz. Főleg, ha az első napokban éreztem csúcsán a fesztivált, megéltem életem legjobb koncertjét, szerettem volna nem belegabalyodni egy, a fesztivállal kapcsolatos mély érzelmi viszonyba, itt is meg lehetett volna úszni, de minek. Ha belekavarodunk, legalább sokáig nem tudjuk elfelejteni. De benne van a pakliban, hogy a rossz dolgokra is emlékezni fogunk. Szeretném kimagyarázni, hogy nem mindig olyan dolgokról kell írnunk, melyeket mi választottunk magunknak, szeretnék biztos lenni abban, hogy nem voltam egyedül azzal, hogy a Téka koncert monotonnak tűnt, miközben reménykedem abban, hogy voltak, akik élvezték.

A kérdőívek kitöltése során többször beszélgettem afféle ismeretlen ismerősökkel, többször kellett rádöbbennem, mennyire fontos az, hogy nem ugyanazt szeretjük. Hogy tudunk másképp rangsorolni. Hogy tudunk választani jó és jó között, és hogyha valaki nem a Braindogs koncertet részesíti előnyben a népzenével szemben, attól még klasszul választott.

Így van ez a Tékával is. „Sok jó ember kis helyen is elfér” alapon a Zenekert füvén sok család piknikezik – helyiek és fesztivállátogatók, Téka rajongók és újként rájuk csodálkozók. Ez utóbbi csoportba tartozom én is. Ghymesről vagy jót, vagy semmit, ez az alapállításom. Sokszor okoztak már sok örömet nékem, így inkább csak megköszönöm, hogy ide is eljöttek.

Szabó Julcsi

Háy meg az Isten

Annak idején megmondták, hogy templomban nem szabad fütyülni, tapsolni, bukfencet hányni, a szószékre felmenni. Háy János erre fölmegy, majd egy szűk órán keresztül szól onnan föntről. De nem ez az egyetlen furcsaság. Mi köze például ennek a prédikáció köntösbe belerángatott (vagy inkább ebből kirángatott) felolvasásnak az ortodox liturgikus zenéhez? Mit keres az Istenbe vetett kétségbeesés az Istenbe vetett hit épületében, a szakrális erővel bíró zene az istenséget erőteljesen profanizáló kortárs líra közelében? A felolvasással egybekötött koncert eklektikus környezete kényelmetlen helyzetbe hozza a hallgatóságot. Minden ki van facsarva: abnormálisan kicsire méretezett padok, ahonnan nyűg feltekinteni – fáj a nyaknak. Egy oszlop mögé bújt férfikórus, meg a ház urának nem túl kedélyes intése, hogy a falhoz nem szabad hozzányúlni. Érinthetetlenség, távolságtartás. Tökéletes környezet a zavaros, kétségbeesett istenkeresés megnyilatkozásának. Nem volt szép, nem volt felemelő. Ha az lett volna, akkor az, ami elhangzott, szemfényvesztés, igaztalan és érdektelen. Háy és Isten ebben a felháborító kapcsolatban, ebben az összegabalyodott, kifordított, állandó összeütközésben és ellentmondásban, botladozásban és verekedésben létezik („szeretem, bár se szép, se jó, de Isten.”). És mégsem: „Egyedül vagyok a kezeim között. Olyan kár, hogy nincsen Isten.”

Adorjáni Panna

Ördögi déja vu

Ha az ember időnként kiszabadul egy kicsit a város ipari lüktetéséből, gyerekes örömmel tud rácsodálkozni, hogy több mint tizenkét csillag van az Isten szabad egén, hogy allergiagyógyszerrel kísérve fantasztikus illata van a vágott fűnek, szénának, vadalmának. Ilyenkor még a lócitrom is üdítő nosztalgiagyümölcs. Vonatra száll, légkondis buszon senyved, s ahogy közeledik a fesztiválfalvakhoz, idén is szentül elhatározza, hogy két koncert között feltétlenül elmegy kirándulni, még ha utoljára a gimnazista osztálykiránduláson mászott is hegyet. Megérkezvén beszerez egy programfüzetet, és – kissé azért tétova mozdulattal – bekarikázza a minden reggel tízre kiírt „Ördögtúrát”. Otthon hatkor is simán felkel, ha kell, itt meg még csak nem is kell, különben is, a sátor nyolckor, de legkésőbb kilenckor kiveti magából. Ezt követné a zuhanyzás, ám az elég lesz a természetjárás végeztével, - bár megizzadni nem tervezek egy laza kis dombmászáson – hátha megnyalja a lábam egy sikló vagy egy gyík (fúj!). Szóval még négyszer végigmegyek tollammal a tíz órai időpontot ölelő kis ellipszisen, és megnyugszom.

Az évek óta ismétlődő túratervezési szeánszban idén – némi főszerkesztői nyomásra – váratlan fordulat állt be: felkeltem és tízperces késéssel tényleg meg is érkeztem a festői Szoborparkba. Mikor kiderült, hogy a rövidebb séta is fél kettőre ér vissza, felmerült bennem, hogy lecsalom a távot és inkább csak elképzelem a tájhoz a résztvevőket, de nem úgy van az, olyan természetvédelmi terület ez, ahol nem csámborgunk csak úgy egyedül, ahova nem viszünk és ahonnan nem hozunk el semmit, sőt, óvatosan taposunk. Mert a környezet néhány éve ismét kezd autentikus lenni, hála a természetvédőknek, akik hagyják, hadd alakuljon a kiválasztódás. Ezt elősegítendő csak a fekete diót, az akácot és az ecetfát irtják, mert hát azokkal nemcsak a természet törvényei, még az ember se bír. Manapság a tájidegen akác az úr, ezért az erdő már sosem lesz ugyanaz, mint ősapáink idején, mikor még nem szivárgott be gyökeret verni az a gaz növény, ami mindent túlél (még azt a bizonyos mérgezett tűkkel kivert „törzsörvet” is). Kénytelen-kelletlen kifizettem a túravezető idejéért és szakértelméért kijáró 350 forintos diákjegyet, majd, gyakorlott túrázó lévén minden víz nélkül, de sietve összevadászott vadalmákkal a zsebemben, nagy sóhajtással csatlakoztam a többi bevállalóshoz. Meglepetésemre kb. egy osztálynyian gyűltünk össze e kora hajnali időpontra – kicsit mindig úgy képzeltem, hogy ezek a túrák üresjáratban zajlanak... Vadalmákból egyébként mindig a kukacosat kell választani, mert az már édes annyira, hogy ne vásson el tőle a városi fog.

Miután tehát megvolt a sóhaj (a többiek nem sóhajtoztak, inkább vidáman iszogatták gigantikus kulacsaikat), fél tizenegy körül nekivágtunk a háromórásra tervezett útnak. Mintegy két percig mentünk az első állomásig, ahol aztán molyhos tölgyek, húsos somok, virágos tövisek, mezei aszatok, magyar pikkelypáfrányok és homoki gyomok állták utunkat, és a túravezető belekezdett csodaszép szerelmesei bemutatásába – „tulajdonképpen, egyértelműen...”. Ha voltunk gimnazisták, és minél régebben, annál inkább: nosztalgiánk támadt. Vadidegen emberekkel összevigyorogni, ismételgetni a „tanár úr” kedvenc szava járását, egyet érteni egy program megítélésében – mindez közösséget kovácsol. Így az ötperces menetelések gyönyöre még a legkisebb pöttyöket sem csigázta el. Számolták a látott és felismert állatokat, és a megfigyelés érdekében ők valóban lelkesen konstatáltak minden „dumát”, amikor lehet pihenni, csúszni-mászni, bogarászni. Hallottunk gyurgyalagról, sármányról, hollóról, gólyáról, fecskéről és még mi mindenről – tulajdonképpen, egyértelműen mindenről. Így hirtelenjében mégis csak a sápadt imádkozó sáskára emlékszem, ami integetve pózolt a fényképezőgép optikájának (esetleg inkább le akarta bokszolni), a lábam elől sustorogva menekülő apró gyíkokra, meg arra az óriási, a napsütötte leveleken meditációba merevedett, zöld példányra, a támadási lendületbe kövült élettelen szarvasbogárvázra és a ritmusszekcióként húzó ciriprovarra – istenem, csak emlékeznék a nevére. Velük akkor találkoztam, amikor néhányan úgy döntöttünk, a csúcson kell abbahagyni. Akkor ugyanis lopva hátat fordítottunk a tanár úrnak, és elsunnyogtunk visszafelé, remélve, hogy a hegygerincen kőről kőre ugrálva végül is nem téveszthetjük el az utat.

Bennem ugyan leomlott az örökké tervezgetett túrázás dédelgetett ideálképe, de a kegyetlen valóság már csak ilyen – mostantól öt ellipszissel kevesebb tinta fogy fesztiválonként. Tanulságként megjegyzendő, hogy időtartam és térbeli távolság csak a túravezető lelkesedésének változójával kiegészülve alkot megoldható egyenletet. Mégis, mire visszaértünk a sztoikus nyugalmukból kizökkenthetetlen szobrok közé, szokatlanul könnyű volt a szívünk. Pont mint mikor annak idején ellógtuk a tesi órát.

Ady Mária

Pacibili

Szerintem nincs olyan Katlan-látogató, aki ne találkozott volna Ági nénivel, Kati nénivel, Brigivel és Ferivel. Csak esetleg nem tud róla. A három hölgy reggel 8-tól este 10-ig áll mindenki rendelkezésére a legapró-cseprőbb és óriási horderejű dolgok megoldásában egyaránt. Székhelyük a nagyharsányi központi infósátor, Feri pedig mindenkinek leengedi a sárga szalagot, hogy ki-bejárást biztosítson a fesztiválközpontot jelentő placcra. A "csajok" sátrában egész nap buli van. Tíz másodpercenként valaki segítséget kér, rögtön tudni akar valamit, ám ők olyan jól elszórakoztatják magukat, hogy öröm nézni és hallgatni a viháncolásukat.

Ági néni és Kati néni nyugdíjasok, emellett nagyon jó barátnők – ahova Kata megy, oda vonszolja Ágit is. Most épp önkénteskednek az Ördögkatlannak. Már harmadik éve. Fáradhatatlanul. Ági néni 40 évig ápolónő volt; annak is azért ment, mert tetszett neki, hogy minden házba bemehet, és rengeteg emberrel beszélgethet. (Már megint segít, most épp Háy Jánosnak keres egy szöveget, amit a Bérczes hagyott itt neki.) Mostanában a Magyar Kikerics Nyugdíjas Klub Egyesület elnöke, ők csinálják minden szerdán az Olvasó mama programot, ahol nehezen olvasó gyerekeknek segítenek, énekelnek az énekkarban, és a templom előtti parkot is ők gondozzák. Mellesleg persze szupernagyi. A férjét motorozás közben fogta, azt mondja, ha nem intette volna le Harkányban, talán még most is ott körözne. Most meg mindent elintéz: helyismereti kérdések, községi kiadványok eladása, programajánlás, tippet ad, hol lehet zsíros kenyeret venni, és hol finom a bor. Meg persze ilyenek: "nem tom, hol lesz, de van az a előadás...". Fogas kérdés. Kulcsok, talált tárgyak, tegnap valaki leesett a kölcsönzött bicikliről, letört egy darab a kulcscsontjáról, most műtötték, tudom meg tőle. Munkamegosztás is van: Kati néni a szépség és az ész, Ági néni pedig ügyes. Ők persze szinte semmilyen programot nem tudnak megnézni. Egyébként ehhez a munkához lazának kell lenni, kell hozzá egy kis humor – állítják. De azt mondják, általában nagyon kedvesek a fesztiválozók. Persze egyik nap megszívatták egyes vicces kedvű egyének: egy srác bemondatta a hangos bemondón (mert azt is a hölgyek csinálják), hogy a haverja tartozik neki 20.000 forinttal, és várják az infópultnál, hogy adja vissza. Ági néni visszavágott: "Elnézést, a fiatalembert megsütötte a nap" – hangzott mindenhol a központban. Egyébként a sajtóbuszosok legkedvesebb munka közbeni szórakozása (egymás pszkálásán, helyesírási hibákon való sopánkodáson, valamint kávéért rimánkodáson kívül) a hangosbemondó hallgatása. Brigi a kedvencünk: "nyugodtan gyertek hírekkel, szeretjük a hangunkat...a sajtóbusz meg cenzúrázva lesz". Vannak itt más problémák is: ma megrótták Ági nénit, mert a lovas rendezvény alkalmából be találta mondani a hangosba, hogy lóf*sz, Ígéri, hogy fegyelmezi magát és mostantól csak "pacibilit" fog mondani.

Ki ne maradjon Feri bácsi, aki előzékenyen leengedi a szalagot, de mondom neki, hogy most nem akarom átlépni a határvonalat, csak hozzá jöttem, megkérdezni, hogy van. Kicsit fáradt, de jól. Végül is csak 53 éves. És egyedülálló! Vajon hányszor emelgeti egy nap a sárga szalagot föl s le állhatatosan? A flörtölés egy újabb fajtáját látjuk?!

Szemerédi Fanni

Ahol

A nap – ígéret szerint – brokátokkal és mozgásmeditációval indult. Meghitt hat főnyi okítás, közben 150 ránk meredő, lusta szempár. Legközelebb egyhetesre tervezzük a programot. Oltári belegondolni ebbe a „legközelebbe”. Előre naptárba vésni a dátumot, mikor újra „begerézhetünk” (mértéktelen fogyasztás a Gere Pincészet műremekeiből) a Szoborpark lankáin, várva, hogy (az őt megidéző barátok) koccinthassunk Cseh Tamással.

Bevallom, gyomorgócosan íródnak e sorok, ugyanis a nap folyamán bezsebelt témáim gyűjtőfecnije lábra kelt, sőt, rovátkoló társaim is némi elmaradásban vannak. Ugyanakkor tudom, hogy ez egyfajta „nem haragszom” vidék. Ahol Kati néniék szeretik hallani a saját mikrofon-torz hangjukat, ahol zakómentes fogathajtás folyik, ahol – az ördögtúrázó, megviselt Ady Mari szerint – mindenre Mari a válasz, ahol ádáz harcot vívok a legyekkel a – Palkonyára száműzött kolléga számára – félretett főzelék felett. Ahol azzal bókolnak, hogy Trafó- vagy Tűzraktér-arc vagyok. Ahol eszembe jut, milyen jó lenne egy fotókiállítást néző emberekről készült sorozat alapján fotókiállítást rendezni. Ahol „nem tudni hogyan fognak bejutni a Nem tudni fogjákra”-szerű gyatra szóviccek születnek. Ahol rájövök, a kalap-kultusz részese akarok lenni. Ahol egytől-egyig matróz-csíkos pólóba bújt, Bérczes-fan családok barangolnak. Ahol a fotósok „giga-csiga tours” nyakába ülve elintegethetsz Bólyig. Ahol nem szúrnak le az elburjánzó, „ahol” kezdetű mondatokért. Ahol a hirtelen befejezésért se.

Szemessy Kinga

A poklon át vezet az út a mennyekig

/A fesztiválozás teljes embert kíván. Sátorozni annyi, mint hajnalban fázni, betévedt szúnyogot hajkurászni és valamivel a hajnal reggelbe fordulása után izzadtan ébredni. Bedagadt szemekkel támolyogni a vizes blokk előtt kígyózó zuhany- és vécésorba, erősebb idegzetűeknek várakozás nélkül irány a Toi-toi, higiéniára kényes városi leányzókat várja a meseszép táj lágy öle. Reggelire mehet a virsli vagy a pácsó, de kávé mindenképp, fanatikusoknak cigarettafüsttel, fröccsel vegyítve – kinek hogy. Ha esik, az bosszantó, ha nem esik, az izzasztó, stoppolni jó, de ha oda akarsz érni a kedvenc programodra, nem érdemes a kényelmes, otthoni utolsó pillanatos tervezés, jobb, ha ráhagysz egy kicsit. Valami varázslat mégiscsak működik a dologban, a megszokott mogorva metróarcok helyett itt karikás szemű, lesült, szeplős, maszatos vigyorokat, joviális hunyorgásokat, harsány vidámságba torzult ábrázatokat találsz. Mesére vágyó gyermeki ének találkoznak itt, ebben a legenda szántotta, nagy mesélőkkel és sosem öregedő művészlelkekkel telt, ördögi katlanban.

Ha egyszer a sátán szemet vet egy szép szűzre, annak a fele sem tréfa. Földi halandóknak alig-alig van esélye a luciferi csábítással szemben. Ehhez minimum a szeretet kell, de azért az sem árt, ha a zsenge hajadont egy boszorka hírében álló anyabanya védelmezi. Az éjfélkor felvert kakas kukorékolására a leánykérés próbáján elbukó, ravaszul csőbe húzott ördög dühében úgy földhöz vágja ekéjét, hogy szerterepül mind a hat, eléfogott sátáni macska, míg földet érvén egy-egy cicahátú dombba nem merevednek. Hogy a legendának mi a tanulsága, s hogy a gonosz erői miért fordulnak egymás ellen az akarásban és a féltésben, azt már mindenki a saját szájíze szerint magyarázza – a mese akkor jó, ha jókor van vége, hogy aztán ki-ki kerekítse saját fantáziája szerint.

Szabad asszociációikba ezúttal Cseh Andris, ef. Zámbó István, Kiss Tibi és Háy János vezetik be az érdeklődőket – a nagyharsányi faluközpont Helytörténeti Múzeumában kortárs kiállítást avatnak. Írnám, hogy állandó kortárst, hiszen a művek nem holmi eladható vásznakon, hanem egyenesen a falakon teremtenek meseszerű enteriőrt, de persze elkerülöm az efféle paradoxonokat. Hagyományteremtés ez inkább, afféle hosszú távon ható képzőművészeti happening.

Ki kételkedne benne, hogy ezek a művészek az ördöggel is lepaktálnak, hogy bepillantást nyerjenek a mennyek kapujának kulcslyukán? Ef. Zámbó festészetének felismerhető karakterjegyén, előremutató, démonian vörös körmű női ujjon zöld ufósátánka ül kinyújtott nyelvvel, fényesre simogatott rézgombban végződő kígyózó farokkal. Fölötte kék pöttyös labda a glóbusz, de ki törődik azzal, ha egyszer a világosság a villanykörtében végződő kábelfarok végén parancsol, s a sorompó lassanként felfelé nyílik... Cseh Andris két csirkéje kedélyesen figyeli a beteljesülésért folyó reménytelen küzdelmet, mert akár szűzi hajadon, akár féltő boszorka, azért mégis a nő irányítja az eseményeket, s ha ördög is ül mutatóujján, ellenállásról szó sem lehet. Cseh Andris tolmácsolásában ef. Zámbó fehér paripán hozza nekik a pöttyös földgolyót, s zsebében nyilván az összes csillagot. Kiss Tibi megafonjával kiáltja világgá szívtelenségük fölötti vigasztalan bánatát, míg Andris feje fölött egyensúlyozza a meghódításukra szánt létrát – természetesen reménytelenül. Eközben a csirkékké absztrahált két keramikusnő (Simon Edina és Surman Edit) madarai, inka maszkja és a vörös reflektor fényét visszaverő földöntúli virágmezői egykedvű ridegséggel fogadják a hódolatot. Ha a nő a világ motorja, akkor Kiss Tibi szerint a nő a sátán maga, a mindenség csikorgó fogaskerekét hajtó vicsorgó bajkeverő, kinek törött szárnycsonkja emlékeztet csupán égi eredetére. Mert valamikor Lucifer – ellentmondván az Úrnak – mozgásba hozta a világot – és azóta bizony a poklon át vezet az út a mennyekig.

Eképpen kell kitartásodról tanúbizonyságot adnod Kiss Kálmán, (nyugalmazott tanár, ma főállásban Kiss Tibi apukája) rögtönzött magyaróráján, hogy azután a kavargó rímekkel, verstöredékekkel csordultig telt fantáziával, felkészülten léphess be azon a bizonyos ajtón, abba a bizonyos terembe, aminek falára a poklokból visszatértek vetítették a kulcslyukon át meglesetteket.

Ady Mária

Nem gonoszak, csak nyomorultak

A hitleri Németország szürke kisembere, egy középiskolai tanár kritizálni meri diákját egy négerekre vonatkozó pejoratív megnyilatkozásáért – ezzel a tragédiák egész lavináját zúdítja magára. A tipizáltra karikírozott, köpködősen pattogtatott beszédű német übermanch apuka felháborodására a tanár a bibliai egyenlőségre hivatkozva válaszol – jutalma egy gúnyos mosoly és egy foghegyről odavetett „maga talán elhiszi, hogy Ádám és Éva...”. Hitetlenek farkastörvényei között felnövő ifjúság története egy jóindulatú, bizonytalan, gyarló felnőtt kálváriáján keresztül elmesélve.

A darab mégsem a fasizmusról szól. Ez inkább tágan értelmezett tekintélyuralmi erőszakrendszer. Magára hagyott fiatalok kegyetlensége a Legyek urából, az Aranysárkányból vagy az Iskola a határonból. Az osztály egy emberként fordul jóindulatú, régimódi osztályfőnöke ellen – a gyerekekre jellemző hátborzongató éleslátással ismerik fel benne a gyengébbik felet. A nézők közrefogta szűk, folyosószerű játéktér egyik oldalán embertelen méretűre nagyított íróasztal tornyosul, míg szemközt fémhordókból emelt pulpitus magasodik. Utóbbi tetején egy bíborvörös függönnyel elválasztott, ferdén belógatott tükrökkel sokszorozott pódiumra vezető pallóval. A helyszín kezdetben a tanterem, majd a katonai kiképzőtábor, ahová mintegy összeszoktatásul vezérli az igazgató a felelőtlenül moralizáló tanár urat és az őt – paradox módon – kiközösítő osztályt. A tanár úr nem tud diákjai fölé kerülni – az első jelenettel végleg lecsúszik a gigantikus íróasztalról, hogy egy szintre kerülve osztályával, ellenük és értük megvívja a maga harcát. Nem éppen hősies alkatának hagyományos erkölcsei, tartása kezdetben ugyan biztosít némi fölényt, azonban gyorsan megtörik a korszellem ellenállásán. Megalázottsága lassanként gyerekes sértődöttségbe és világnézeti krízisbe torkoll, önmarcangolásában megfeledkezni látszik magasabb szempontjairól. Infantilis énközpontúságában elköveti az éretlen személyiségű felnőttek nagy baklövését: elfelejti tisztelni a gyerekben az embert. Miután kapkodva, szégyenkezve elolvassa Z titkos naplóját, elválaszthatatlanul részesévé válik az értékvesztett közösségben kibontakozó rémtörténetnek.

A lélektani és morális hangvételű drámába valódi krimi ágyazódik, mely gyilkossággal, majd a tettes öngyilkosságával végződik. A gyerekszínészek lehengerlő lendülettel tálalják az izgalmas sztorit – különösen a második felvonásban pörög a játék. A nézőnek sem unatkozni, sem elmélkedni nemigen marad ideje, élvezettel sodródik a történettel. Egészen a bírósági tárgyalásig, ahol viszont annyira illene végiggondolni, mi köze is van a tanár úr személyén keresztül vázolt pszichikai sivárságnak a katonai kiképzőtáborban elszabadult pokolhoz, hogy a vallomások szinte didaktikusan mutatnak rá az egyes figurákban végbement jellemfejlődésre. Az értelmezést kissé nehezíti, a felvetett gondolatok továbbgondolását talán ösztönzi a többszörös keretbe ágyazott színdarab összetettsége. A fasizmus értékválsága, a tekintélyuralmi rendszerek egyént elnyomó erőszakpolitikája, a magára hagyott fiatalok farkastörvényei vagy az elmérgesedő tanár-diák viszony tragédiája mind tartalmas alaptéma – együtt talán sok is. Ugyanakkor a gyerekszínészek intellektuális alapokra épített játéka a felvázolt gondolatköröket a lehetőségeken belül maximálisan elmélyíti, a különböző szituációkat színes megoldásokkal választja el egymástól, miközben mit sem veszít kezdeti dinamizmusából.

A mintegy két és fél órás előadás vége felé Dinyés Dániel hangulatkeltő effektjeit lassanként a nem is olyan távoli mennydörgés és a nagyharsányi tornateremre szakadó eső váltja fel. A szétszéledő fiatalok feltehetőleg hamar túlteszik magukat a sötét gondolatokon a Budapest Bár zenéjét hallgatva, de ezért nem érdemes haragudni rájuk. Nem gonoszak, csak időnként nyomorultak. Ha meg nem, akkor meg szemtelenül nem azok.

Ady Mária

Transzban

Csatakosan, csapzottan, tánctól, zenétől felajzottan hagyom ott a Szoborparkot. Zuhog az eső. Péntek éjszaka van.

Nem, nem koncerten voltam. Én egyébként sem tudok táncolni. Bora Gábor, Katona Gábor, Zsuráfszki (a fiatalabb) az tud. (Az apja is tud.)

Nem, nem én zenéltem. Én nem tudok zenélni. A Dresch Misi az tud. Ezt a nevet üvölti valaki a közönségből.

Meg a srácok! A Hock Ernő, meg a Bakay Márton.

Ezt már én üvöltöm. Nem itt, hanem a valóságban. Tegnap éjszaka, szintén a közönségből.

De mégis mi történt? Semmi, ami szavakkal leírható. (Elgyengülök, muszáj valamit írnom. Tudnotok kell róla, hogy mi történt ott!)

Megnéztük a Szoborparkban Kovács Gerzson Péter re-DNS-ét. Felpakolták az egész koreográfiát a hegy tetejére, a szobrok mögé.

Van egy hatalmas sziklafal a Szoborpark fölött, oda vetült a srácok árnyéka. Óriások voltak, barlang-alakok. Az igaziak, a húsvérek, a nem-árnyképek, ők előttem táncoltak. Beleüvöltöttek a képünkbe, amikor már mi is üvöltöttünk. Mi? Mi, a közönség. Ordibáltunk, ordítottunk, bekiabáltunk. Tudom, hogy ez nem szokás. Kis híján táncoltunk is.

De mégis mitől volt ez ennyire jó? Már láttam korábban az előadást – szerettem is. Vagy inkább azt mondanám: kedveltem. Most kifejezetten szerelmes vagyok belé. Talán a helyszín érdeme. Pluszban az időjárás is dobott rajta. Mindenfelé villámlott mindenfelé, dörgött. Dramaturgiailag mindig pont a megfelelő helyen.

Végig azon imádkoztam, hogy ne legyen égszakadás. Hogy valahogy bírja már ki. Az előadás közepén persze el kezdett szemerkélni. Igazából esett rendesen, de nem tűnt fel. A végén, a csúcsjelenetben már szakadt rendesen. A három zenész csak húzta, pengette, ütötte, fújta a táncosoknak. Azok meg ugrottak, vicsorogtak, feszítettek, újralendültek. Transzban voltak, akárcsak mi.

Barta Edit

Harmadnapi holtpontugrás

A fele már oda – de jó, de kár. Mérlegelésem kétségtelenül a „megérte” kategória felé húz: három nap alatt kiderült, hogy be tudom kapcsolni magamon a pálinkafunkciót (egy feles lehajtásával azonos, spontán tünetegyüttes), hogy egyedi rím-technikával barkobázok a fesztiválbuszban (hodály – Kodály, kertel – Erkel stb.), hogy kibírok negyven percet fél jobb lábujjon, amennyiben Ian Siegal maga a motiváció. Szintén újdonsült – grízes tésztázás közben beszerzett – tudás, hogy a pipe Erdélyben csibét jelent. Szinte kókadozik a fejem a rengeteg friss ismeret alatt – szervezetem megérdemel egy röpke tai-chit. Aki úgy érzi, holnap reggel 8-kor csatlakozzon stábunkhoz a sportpályán. Öltözék: pizsama. Szint: szigorúan kezdő, álkezdő – zen mesterek kíméljenek, ez az én 15 perc hírnevem!

Elkezdtük gyűjteni a tompultságunk okozta aranyköpéseket – a ranglista élén járok. „Olyan jól érzem magam ezen a fesztiválon, hogy az már giccses”. Körbekucorog minket egy „mindenhol pont téged vártak” érzés, hiszen az Ördögkatlantól idegen a tömegnyomor. Olvasztótégely vagyunk: itt a család, itt a „hajnalig kihúzom a korsó mellett” kópé, itt a három bálteremmel felszerelt sátras látogató, a csikósok, a határozottan 49-es Gézagyerek „apukája”, illetve az egyedül barangoló, 64 éves bácsika is Budapestről. Nincs pajzs, ami megvédene a velük való koccanástól. Már ha lenne efféle ön-óvó szándék.

Lépten-nyomon játék terem – „közhasznú Ki-Látás” játék zokni-szín-felismerő kütyüvel, látássérüléseket imitáló rohamszemüvegekkel, braille-i névtábla fabrikálással. Élvezi kicsi és nagy. Az ilyen komoly mókák sora kikerülhetetlen – áthajítanak a hőség, az álmatlanság, a gyomorkorgás okozta holtpontjaimon. Igen, jótékonyan átvetnek maguk az élmények, avagy a részemről lekésett élmények beszámolóinak korrektúrázása. Fotóalbum az írásgyűjteményünk, tele jóllakott óvodásmosollyal – és persze mohaágyon, vagy fényfestett fal mentén virgonckodó, csupasz lábfejekkel.

Szemessy Kinga