Szabó Borbála mondja
A szüleim nem szerették a zenét. Azt is mondhatnám: utálták, főleg anyukám. Valahogy kitalálta, hogy neki nagyon rossz a hallása – ezt vagy belesulykolták, vagy tényleg így volt, nem tudom, mindenesetre nálunk tilos volt otthon zenét hallgatni, énekelni meg még inkább. Nem nagyon volt magnónk se, rádiót nem hallgattunk, szóval nem jött be a lakásba sehonnan se a zene. Ha meg énekeltem a kádban, akkor mindenki befogott füllel kiabált, hogy azonnal hagyjam abba, mert hamis. Tényleg hamis volt, ami nem is csoda – sose tanultam zenét. Szerintem például ma se tudom jól, mi az, hogy hangnem, pedig nekifutottam többször, de ezeket a dolgokat felnőtt korban már nehéz bepótolni. Valahogy nem marad meg: lehet, hogy olyan, mint a nyelvtanulás, gyerekkorban kell kezdeni. Elég jól beépült nekem, hogy a zene az egy érthetetlen, szégyellnivaló dolog. Ki se mertem nyitni a szám énekórán, inkább egyest kaptam. Kerültem minden olyan helyzetet, ahol énekelni kellett. Közben meg voltak az osztályban olyan lányok, akik valamilyen „szolfézsra” jártak. Azok voltak a szépek, a hosszúhajúak, illatosak, copfosak, akikbe minden fiú szerelmes volt. Nekem rövid hajam volt, fiúnak néztem ki, hamisan énekeltem, és nem jártam arra a hülye valamire, aminek mindig el is felejtettem a nevét. Nem tudtam, mi lehet az, csak hogy oda nekem járnom kellene. Úgyhogy mondtam otthon anyukámnak, hogy anyu, én szeretnék járni erre az izére, a… soltézsra! Ő persze lebeszélt.
Ja, és az Operában sem voltam soha, azt sem tudtam, hol van, a Zeneakadémia sem létezett nekünk, mi csak színházba jártunk. A könnyűzene valamennyire beszivárgott – na jó, csak annyira, hogy kiraktam néhány Pet Shop Boys-plakátot, mert láttam, hogy a barátnőim is ezt csinálják, de hallgatni nem nagyon hallgattam. Aztán amikor a férjemmel találkoztam, 20-21 éves koromban, akkor vele hirtelen berobbant a zene az életembe. Ő ugyanis több hangszeren játszik, majdnem operaénekes lett, gyönyörű hangja van, ma is énekel. Heten vannak testvérek, van náluk családi kórus, meg családi zenekar, meg minden. Úgyhogy a férjemmel voltam életemben először, 21 évesen az Operában. Emlékszem, a Kékszakállú herceg várát néztük meg, és az teljesen szíven ütött. Hogy együtt a zene, meg a látvány, meg a színház, ez milyen fantasztikus! Attól kezdve nagyon sokat jártunk az Operába, meg állandóan Schubertet hallgattunk, a Halál és a lányka, C-dúr vonósötös – a nagy szerelem hatására gyorstalpalón bepótoltam sok mindent. Azóta tudom, a szerelem meg a zene – hát hogy ezek összefüggnek. Pár éve meg akartam tanulni zongorázni. És el is jutottam addig, hogy már Bach-műveket játszottam, az egyszerűbbeket. Anniyra szerettem, hogy egyre többet gyakoroltam, három-négy órát egy nap, kezdte megenni az időmet. Aztán nyáron nem gyakoroltam, és kiment az egész, úgy, ahogy volt, a szolfézzsal együtt. De ez örök vágyam marad – terveim szerint ezzel töltöm majd a nyugdíjaskoromat.
A gyerekeim szerencsére tanulnak zenét, a lányom zongorázik, a fiam furulyázik, a kicsi meg – 2 és fél éves – mindent csinál, zongorán lejátszik kis dalokat, meg énekel. Ő zenebolond, állandóan szólnia kell otthon valaminek. Mostanában a Don Giovannit szereti hallgatni. Együtt adnak koncerteket hárman, meg az összes unokatestvérük is zenél. Ezek szerint nem ültettem beléjük a szorongásomat. Állandóan énekel, fütyül valaki, öten ötfélét öt hangon, már a szomszédok is ránk szóltak, mert mindig zeng a ház. A gyerekek persze nyavalyognak, főleg a nagyobbik fiam, hogy nem akar gyakorolni, de ez az a dolog, amire azt mondom: muszáj! Nem szoktam őket olyasmire kényszeríteni, amihez nincs kedvük, de ebben következetes vagyok. Persze, szeretik, élvezik, van, hogy átjön a fiam barátja, és akkor együtt zenélnek, két furulya, egy zongora. Az olyan nagy öröm. Nekik is az, látom rajtuk, és büszkék, hogy ilyet is tudnak. Szóval, teljesen zenés család vagyunk, és ez jó. Ennek ellenére egy kicsit még mindig frusztrál engem ez a dolog. Féltem is a Párkáktól, hogy majd nekem kell megmondanom, hol legyen egy négyes, hol legyen kórus, meg recitativo: nekem, aki tök hülye vagyok az egészhez..! De aztán, Dinyés Dani szorongásoldó személyisége elfeledtette ezt a családi betegséget.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése