Katona Gábor mondja
Nekem elválaszthatatlan a zene és a mozgás, a tánc. Már egészen kicsi gyerekkorom óta. Én bármilyen hanghordozóból bármilyen zenét hallottam, azonnal elkezdtem rá mozogni – ha tévéből szólt, ha rádióból, ha bárki feltett otthon valamilyen lemezt. Később aztán már én indukáltam ezeket a helyzeteket. Nagyon sok zenehallgatós, végigtáncolt délutánra emlékszem, még otthonról. És ebben mindenféle zene volt, mert mindenevő vagyok, mindent meghallgatok. Egy idő után az ember persze elkezd szelektálni, hogy mit szeret hallgatni, mi az, ami igazán tetszik. De gyerekkoromban nekem teljesen mindegy volt, mi szól, azonnal mozogni kezdtem rá.
A zenehallgatás csak úgy, önmagáért, az egy későbbi fázisa az életemnek. Kell az is, bár egy kicsit mindenre megmozdulok most is, ha máshogy nem, hát belül. Koreográfusként nagyon sok zenét kell hallgatni, muszáj. A zene rengeteg dolgot elindít az emberben. És ez összefügg a tánccal. És közben még mindig nagyon jó Rachmanyinovra elaludni.
A zenélés, az nekem kimaradt, és ezt iszonyatosan sajnálom. Egyszerűen irigylem, amikor látom valakin a zenélés, a zenélni tudás örömét. Ezt gyerekkoromban persze nem gondoltam így. Most, felnőttként érzem csak, hogy milyen kár. Meg az együttzenélés örömére is nagyon irigykedem, akár amikor nem zenész emberek zenélnek együtt. Amit az arcukon látok, az nem mindennapi.
Nekem a tánc volt. Gyerekkoromban minden időmet, az életemnek szinte minden síkját lefedte a Táncművészeti Főiskola, mert nagyon akartam táncolni. Nem a sport érdekelt, hanem a tánc. Tízéves koromtól ezzel foglalkoztam, nem is volt kétséges, hogy ez lesz a hivatásom.
A zenéléssel kapcsolatos legnagyobb gyerekkori élményem az Örömóda. Énekeltem kórusban. Az meghatározó élményem, hogy megszólal a zene, és én benne vagyok a közepében. Persze iskolai szinten történt mindez, de attól még lúdbőrös érzés volt. Meg van még egy szép emlékképem: valahol vidéken voltunk, egy tanyán, egy olyan tanyán, ahol talán még áram sem volt, és a vendéglátóink azzal ütötték el az időt, hogy elővettek egy citerát, és örömzenélés kerekedett, meg öröm-éneklés. Korán sötétedős, késő-őszi időszak lehetett, nem is tudom, hogy miért voltunk ott, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy a konyhában a családfő elővette a citerát, az emberek körülállták, ropogott a tűz a sparheltban, odakinn sötét volt, szólt a zene.
Amire egész gyerekkoromban vágytam, az a zongora. Gyerekkoromban minden próbateremben volt egy, persze mindig odaültem hozzá, de a kétujjas Szamárindulónál nem jutottam tovább. Lenyűgözött, amikor egy nálam mondjuk egy évvel idősebb srác már futamokat meg akkordokat meg harmóniákat játszott két kézzel.
Ferenczy Györggyel egy iskolába jártam, évekkel idősebb volt nálam. Egyszer végigjárta az osztályokat, zenészeket akart toborozni egy zenekarhoz. Ő játszott egy fúvószenekarban, azt hiszem, kürtös volt. A lelkesedése, az nagyon megfogott. Bejött az énekórára, leállította az órát és elementáris erővel elkezdett a zenéről beszélni. Hogy a zenélés, az egy olyan valami, amiért ennyire lehet lelkesedni, amit ennyire lehet akarni?! Rettentő energia jött ki belőle, nagyon tetszett. Egyébként is lenyűgöző nézni, hogy mire egy zenész eljut egy bizonyos szintre, már micsoda utat jár be. Hogy mennyire kell tudni mindent, a zenében nincs olyan, hogy majdnem jó. Ott pontosság van, nincs majdnem. A tánc tágabb mozgásteret enged az embernek. Talán a klasszikus balett szigorúsága van a legközelebb a zenéhez. Én hat évig voltam a balett-tagozaton, utána mentem át a néptáncra. Elsétáltam a Balettintézetben a folyosón egy próbaterem előtt, benéztem, és ott olyasmit csináltak, ami nekem borzasztóan tetszett, Megkérdeztem, hogy ők kik, mondták, hogy ez a néptánctagozat, én meg azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Ez is. Sokféle zene, sokféle táncstílus. De a barokk zene a kedvencem. És persze Rachmanyinovot is nagyon szeretem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése