fűrelíz
Nemigen volt akkoriban pénzünk. Ez most csak annyiban érdekes, hogy nem választhattunk a hangszerek közül, hanem azt kaptuk a zeneiskolától kölcsönbe, amit hozni-vinni lehetett. És ez a hangszer a hegedű volt.
Gyönyörű hangszer, sorolhatjuk a neveket, akik ezt bizonyítani tudják David Ojsztrahtól Lajkó Félixig. No mindegy, én nem bírtam bizonyítani.
Képzeljük el azt a hétéves, mackónadrágos kisgyereket, aki szántana, szántana…, huzigálja a vonót az egri albérleti szobában, minden egyes húzása felér az elpattanó kréta és a tábla találkozásakor felvisító sikollyal, nemlétező összes szőre égnek áll, libabőrös még a talpa is, szeme sarkából lesi, szülei nézik-e, és nézik, ő meg tovább, négy ökröt hajtana…, ezt nem lehet kibírni, talán a gyanta, de az sem segít. Gyakorolni márpedig kell.
Meg szolfézsra járni. Bár az még csak elmegy, szegény Szabó Bori hogy irigyelte volna a „soltézst”, ha élt volna már akkor. És a hegedűórák Emi nénivel: egy rettentő kövér néni ült, mit ült!, szétfolyt a fotelban, a kisgyerek, haja csattal oldalra préselve, a helyes tartást gyakorolta, álla alá szorította a hangszert, az meredt előre, a semmibe. Az jó volt, hogy nem kellett sivítani a vonóval, csak állni, állni, szorítani. Az viszont rossz volt, hogy Emi nénit elsodorta az áhitat, bele az álomba, és egy idő után, kezeit ölében összekulcsolva békésen szortyogott. Az idő, s benne a kisgyerek, reménytelenül és örökre megállt. Odakint tavasz, a többiek fociznak, a hegedű mered előre, a néni aluszik. Az ötvenes évek örök békéje.
És a kisgyerek békétlenkedett. Zokogni kezdett, hogy miért nem zongora?! És egyáltalán, miért ez az egész, amikor odakint…
Soha nem tanultam meg zenélni. Tökhülye maradtam minden hangszerhez.
Az apám elhatározta, hogy hatvanévesen nyugdíjba megy, és amint nyugdíjba megy, megtanul zongorázni (lásd megint Szabóbori). Apám olyan volt, aki minden elhatározását megvalósította, ha rajta állt. Pianínót vett, minden nap gyakorolt. És eljött a pillanat, amikor tévesztés nélkül felhangzott, immár a leninkörúti bérház nagyszobájában a Für Elise. És onnantól minden nap. Minden nap többször. Anyám kiszivárgott a konyhába. Für Elise és mosogatás, akárhogyan is, boldogság.
Mindjárt hatvan leszek. Nincs sok időm.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése