Göttinger Pál mondja
Nálunk a családban mindenki zenél. Anyámnak visszavonhatatlan parancsa volt, hogy nyelvet és zenét tanulni mindannyiunknak muszáj. Négyen vagyunk testvérek, mind a négyen ezt a parancsot kaptuk – ezt azért mondom így, mert volt, amit szerettünk, volt, amit nem. Nagyon szerettünk énekelni, de nem nagyon szerettünk hangszeres órákra járni. Én csellóztam, a bátyám zongorázott, nagyobbik húgom zongorázott, aztán oboázott. Zenetagozatos iskolába jártunk valamennyien, és ott volt ilyen, hogy operabérlet. Úgyhogy a felső tagozat négy éve alatt végig szorgosan jártunk az Operába. Gyerekfejjel az volt a legmeggyőzőbb, hogy milyen hatalmas egy ilyen operai apparátus. Mi is játszottunk hangszeren, de ott megláthattuk, hogy egy-egy hangszer mi mindent tud. És láttunk belőlük egyszerre nyolcvanat… Játszottunk is ilyesmit a bátyámmal otthon, hosszabb részeket énekeltünk el az operákból, én leginkább bábszínházban, magnóval, de például a Háry Jánost, azt élő szereplőkkel, a garázsban. Emlékszem, jöttek hozzánk távoli rokonok, és mi a bátyámmal nagyon megörültünk, mert pont akkora terveztük, hogy az egész Háry Jánost előadjuk. Beültettük őket közönségnek – elég megrázó élmény lehetett nekik. Kíméletlenül végignyomtuk a művet, húzatlanul persze. Ha volt közben hosszan intermezzo, azt végighallgattuk, és aztán játszottuk tovább. Vicces volt.
Otthonosak voltunk az Operaházban, akkor még nem volt ez a mágneskártyás rendszer, mint most, minden ajtó kinyílt, ha az embernek volt bátorsága bemenni. Egy csomó olyan helyen jártunk, ahol a közönség nem. Meg a nagymamámnak is sokat köszönhetünk, mert neki rossz volt a lába, és ezért őt hátulról engedték be, mert a harmadik emeletre szólt a bérletünk, és ő felmehetett lifttel. Mi meg mentünk vele, azaz a liftbe már nem szálltunk be, hanem szaladtunk, fel a lépcsőkön, ő meg nem bukkant fel soha sehol, semelyik emeleten, mert nem nagyon tudta, hogy a lift merre megy. Aztán valahol kiszállt, ott mondjuk csövek futottak a falon, ő azt hitte, legfelül van, de a pincében volt, kavargott fel-alá, ha láttuk volna őt a zenekari árkon átmenni, nem zavartattuk volna magunkat. Szóval, otthonos hely volt nekünk. Gyerekkoromban a zene volt a legjellemzőbb, a legerősebb hatás. Azért volt ez nagyon jó, mert mi nem tartottunk a zenétől, nem féltünk tőle. És nem féltünk a nyilvánosságtól sem. Egy gyerek, ha ki kell állni mások elé, például egy verset elmondani, általában beomlik, még akkor is, ha előtte egész héten harsogva, nevetgélve mondogatta. Rászegeződnek a tekintetek, és neki annyi. Ez nekünk nem volt, és a zenélés miatt nem. Meg a komolyzene nem volt idegen, ahogy az a legtöbb gyereknek az. Neki az egy elrettentő dolog, amihez nincs semmi köze. A gyerekkori zenélés, ez a viszony a zenével egy „stresszmentes” hozzáállást adott a zenéhez, és ez nagyon-nagyon hasznos.
Az jó lenne, ha ennek a meseoperának a végén a gyerekek úgy jönnének ki, hogy a komolyzene, az igazából nem olyan bonyolult dolog. Játszom egy rockzenekarban, és ott a zenészek úgy beszélnek a komolyzenéről, hogy „szomorúzene”. Hogy voltunk egy „szomorúzenei” koncerten. Ezt én nagyon nem így gondolom. Az lenne jó, ha azok a gyerekek, akik itt jártak, megértenék, meghallanák, hogy a dallam az operában személyiséget mutat meg, hogy a jellem, az hallható a dallamból, meg a vita, amiben kitörünk, az is hallható a dallamból, hogy az érzés, ami engem átjár, az visszatér két jelenet múlva, amikor ugyanaz a konfliktus megint megjelenik. Hogy ezeket majd felismerik, és lesz „aha”-élményük. Hogy a zenét meg lehet érteni. Meg nevetni rajta.
Egész kicsi gyerek voltam, Puccini A köpeny című operáját néztük. Egy hajón játszódik a darab, egy uszályon, ami áll kikötve, és jön be, botorkál végig a mólón két öreg. Egy aranyos, idős házaspár, nagyon aranyosak, nagyon mosolyognak, valami szép emléket idéznek föl. És ezen nekem el kellett volna lágyulnom, de én éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Hogy ezek nem őszintén, nem igazán boldogok, és most valami szomorú történik, valami nagy baj lesz, mert a zene olyan volt. Ezt pontosan éreztem. És akkor a sötétben oldalra néztem, és láttam, hogy a bátyám bőg. Na, az egy ilyen aha-élmény volt, hogy lám, igazam volt, ezek az öreg emberek valószínűleg meg fognak halni, miközben arról beszéltek, hogy majd lesz egy szép kicsi házuk, és az eresz alatt fecskék fognak lakni… De öregek, nyomorultak, és a kikötőben csöveznek – és én megértettem, voltam 6 vagy 7 éves, hogy soha nem lesz kis házuk fecskékkel, és itt a kikötőben fognak meghalni. És láttam a bátyámon, hogy ez így lesz, és hogy ő is, én is, érezzük-halljuk ezt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése