Otthon mindig szólt a zene. Édesapám (festőművész, szobrász) legtöbbször Bachot, vagy bécsi klasszikusokat hallgatott. No meg Rolling stones-t és Beatles-t. De a felvételei repertoárjához tartozott a teljesen napra kész „modern” zenei is. Édesanyám mezőgazdász ugyan, de zeneszeretetéhez, és ami számomra mai napig fontos: zeneértéséhez kétség sem fér. Egy, négy és fél évvel idősebb bátyám van és kettőnk közül igazából őbenne született meg először a gondolat, hogy zenész lesz. Annyira bűvöletébe ejtette őt az édesapánk által hallgatott Bach és a barokk zene, hogy mai napig az úgy nevezett „régi” zene területén tevékenykedik. Az én zenei indíttatásomat egyrészt neki köszönhetem, hiszen mindig felnéztem rá, és mint fiatalabb öcshöz illik, amiben csak tudtam utánoztam, így a zenélésben, zeneszerzésben is. Szüleinknek természetes volt, hogy beírattak minket zenét tanulni, nem volt ebben semmi terelgetés, vagy szándék, hogy zenészek legyünk, hiszen előttünk senki sem volt zenész a családban, csupán az alapműveltség egyik alkotóelemét látták ebben. Akárcsak a múzeumba, vagy operába járást, vagy akár az olvasást is. Nálunk a mese egyik formája volt a festők élete, amit apám rendkívül színesen tudott előadni, így hallottam először Michelangelo-ról, Leonardo-ról, és az isteni Raffaelo-ról. Be kell valljam sokkal izgalmasabbnak tartom ma is, ezeket a meséket, mint amikkel később találkoztam „kommersz” mesékkel.
A másik élményem, ami biztosan meghatározta, hogy alkotó művész lettem, az az, hogy minden nap láttam édesapámat festés közben. Láttam, hogy ül, gondolkodik, valamit felrajzol, három métert hátralép, hogy megnézze, aztán vissza, megint ül, megint rajzol, megint hátra – hihetetlenül izgalmas volt. Emiatt lehetett, hogy a bátyám is, én is, a zongoránál ülve nem csak gyakoroltunk, hanem komponáltunk is. Ez oly természetes volt, mint a levegővétel. Apám a vásznat, mi a hangokat tekintettük az alkotói „terepünknek”.
A zeneszerzés kezdetére tisztán emlékszem: a zöld-fekete kockás ágyamon ülök, vagyok hét éves, és a fafurulyámmal a kezemben egy kis C-dúr dalocskát írok, és hihetetlenül élvezem. Lenyűgözött a háromnegyedes lüktetés! A keringő, a menüett, és minden, ami páratlan. A háromnegyed számomra egy olyan megfoghatatlan tisztasággal bír, ami talán legközelebb visz a zenéhez. Hatalmas és tisztán lelki élmény volt a komponálás, óriási energiákkal töltött fel. Mostanra a zene olyan nekem, mint a hívőknek Isten: van, és pont. Egy olyanfajta beszélgetési forma, amit semmi más nem tud megadni. Az az elképzelésem, hogy a zene mindenben ott van, és mindent átjár. Nem egy előállítható, vagy megteremthető valami, hanem benne van a világban mindig és mindenhol, és ha van fülem és tudok annyira koncentrált lenni, akkor meghallom azt és leírhatom. De a zene mindig szól, mindig van, bármikor, bárhol előhívható, nem kell semmiféle „eszköz” hozzá, csak az ember.
Amikor az akadémiát elvégeztem, elmentem zeneiskolába tanítani, és azt láttam, hogy egyre nagyobb a szakadék a zenének nevezhető zene és a gyerekek között. Sokan próbálták nekem elmagyarázni, hogy ez természetes, ezt a korosztályt már nem érdekli semmi. A tapasztalatom szerint: ez hatalmas tévedés. Mi felnőttek, tanárok, szülők nem tálaljuk nekik a dolgot elég érdekesen! A gyerekeket minden érdekli, ha úgy mondok el valamit, hogy közben személyessé teszem. Ha benne vagyok én, a tanár, a szülő, akkor kitágult szemekkel fogja hallgatni azt, amit beszélek. Fontos: a gyerekekkel be lehet magoltatni a részleteket, de egy dolgot nagy többségük nem tud: összefüggéseiben látni az egészet. Ez lenne nekünk felnőtteknek a dolgunk. Hogy az összefüggés rendszert, ezáltal a következményeket feltárjuk előttük az élet minden területén. Magyarán megtanítani nekik, hogy: ha ezt és ezt teszed, akkor ez és ez fog történni. Ezzel mindent megtanítunk nekik, ami csak szükséges az élethez. Ezeken az alapokon tanítottam nekik zenetörténetet és tapasztalataim szerint működött. Fontos volt számomra a véleményalkotásuk, magyarán nem kell, hogy az összes darab tetsszen, amit tanítok és pusztán azért, mert valami kodifikált, márványba öntött zeneszerző művét hallgatjuk, ne mondjuk rá, hogy „remekmű”. Amikor tanítottam Beethoven V. szimfóniáját, csak azt kértem, mondják el, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Ha utálják, és azt is meg tudják fogalmazni, hogy miért, akkor máris sok minden kiderül önmagukról is. Szóval, meghallgattuk a szimfóniát, és kérdeztem, hogy tetszett? Azt mondták: „ez nem tetszett nekik”. Mondtam: „remek! Miért?” Azt felelték: „ez túl erőszakos!”. És akkor hátradőltem, megnyugodtam és arra gondoltam, hogy akkor minden rendben van. Ugyanis: ha este otthon bekapcsolják a tv-t, minimum 10-15 gyilkosságot látnak hattól tízig; azok a „zenék”, amik ma futnak a pop iparban, azok mind hangosabbak decibelben, és erőszakosabbak, mint Beethoven. Ám a reflexük mégis ezt mondatja velük az Ötödik szimfóniára, hogy erőszakos, vagyis úgy működnek, ahogy kell, pontosan azt érzik, amit kell, és amit annak idején érzett a közönség, amikor bemutatták ezt a művet. Minden érdekli a gyerekeket, ha a saját magam története és emberi „fedezete” ott van amögött, amit mondok, vagy teszek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése