Nehéz - prológus

lap a pakliban

… hogy hogyan is kéne élni. Élnünk. Ezt kérdezi Háy. Kérdezi. Nem mondja. Mert nem tudja. Mi sem tudjuk, mi is csak kérdezzük. Hogy hol basszuk el. Ha egyáltalán. Mert hiszen csak élünk. És abba ugye bele szoktunk halni. Mások legalábbis. Ezidáig mások. Mi is megyünk persze arrafelé, merthogy nekünk is benne van ez a pakliban. De még nem ez a lap következik. És hogy ne ez következzék, mentjük át magunkat a holnapba, a holnapokba. Szerelemmel, melóval, alkohollal, apró hazugságokkal, öncsalásokkal. Mindannyian így. Felbukkantunk, szépek és ártatlanok voltunk, és mondták rólunk: ebből a gyerekből lesz valami. Aztán lett, meg nem lett. De mi is az a valami? És mi a nem valami? Már nem vagyunk olyan szépek és ártatlanok, de megyünk előre. Ami merre is van. Például a híd felé, hogy a korlátján átfordulva miénk legyen a zuhanás. A zuhanás káprázata a faleveleken megcsillanó fényfoltokkal, és a megérkezés a hideg kövekre, a földre. A vége. A pakliból a mi lapunk.

Bukás ez vagy csak a sorsunk, hogy nem lehetett másként? Mert ez volt a mi utunk. Az enyém, a tiéd, a Gabi nevű főhősé, akit Kapa fog játszani. A Nehezet írva, rendezve, játszva, nézve, megy ki-ki a maga útján. Kepeszt kifulladásig. Van, aki tovább bírja, van, akinek, azt mondjuk, sikerül, van, mint például a mi hősünk, ki a Gabi nevet kapta, akinek, azt mondjuk, nem sikerül. Az úton sikerek, mint például egy jó előadás, és bukások, mint például egy rossz előadás… Kockakövek az úton. A sors szívdobbanásai. Az út van és van rajta a menés és van a megérkezés.

Ez maga az egész – de ez nem elbaszás, ez nem bukás. Ez maga az élet, ami nehéz. „Nehéz volt. Neki is nehéz volt, hogy visszakerült oda, ahová visszakerülni nem akart. De most már könnyű.” Ezt mondja majd Valaki, aki áll a hídon, és nézi a testet a földön. Lehetett volna másként? Annak ott, a földön, a földben, nem lehetett. Ez volt az ő útja. A lap a pakliban.

Bérczes László

---