Esterházy-napló
Posztmodern kelgyó
Tizennyolc évesen mindent elolvastam Esterházytól. Nagyon akartam érteni: stréber módra felgöngyölítettem az idézet-hálózatokat, nyomoztam, mint egy detektív. A Kis Magyar Pornográfián mondatonként rágtam át magam, apukámat, anyukámat kérdeztem, hogy mi van már? Mi van itt a sorok között?? Röhögcséltek, legyintgettek: á, ezt nem lehet elmagyarázni, ebben élni kellett!
Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, mikor olyan hülye felnőtt jött hozzánk vendégségbe, akinél sose lehetett tudni, mikor beszél komolyan és mikor viccel. Csak a szülők kuncogásából sejthettük.
Aztán rájöttem, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Tök felületes! Csak jópofáskodik állandóan, bele az olvasó képébe, egy egész életművön át. Ennek semmi se szent, nem hisz semmiben. Mármint olyan dolgokban, amik tizennyolc éves korban teljesen világosak. Hogy létezik valami nagy Rend, vagy Egység (ő meg mindig csak szilánkokról beszélt), meg Igazság (az meg megismerhetetlen szerinte), de mikor majd én, aki író leszek, megírom az Emberiség számára ezeket az Igazi Fontos Dolgokat: na, akkor fog majd kidurranni végre a nagy Esterházy-lufi! - Méghogy „Bevezetés a szépirodalomba” – haha, talán inkább kivezetés! Dobtam a kukába az egész piros textilkötésű sorozatot, amit nemrég vettem. Kész, ennyi volt a posztmodern.
Most harmincegy éves vagyok. Munkaköri kötelességből megint Esterházyt kell olvasnom. Nem nagy kedvvel veszem a kezembe újra, először – melyiket? – mondjuk a Hrabal könyvét.
És: úristen! Kiderül, hogy – én ezt értem!! Hogy ez iszonyú jó! Hogy ezt még a metrón is olvasom, meg főzéskor is, meg délután az óvodában, amíg a lányom öltözik, meg a vécén, meg a kádban, meg este az ágyban.
Ennyire megöregedtem?! És a Nagy Dolgok, az Egység, az Emberiség, meg minden...?
Á, különben mindegy. Lehet, hogy jók inkább nekem is ezek a szilánkok, bármilyen kicsik – persze, ha garantált, hogy az Igazságból vannak.
Mint Esterházynál.
A spirálfüzet
Göttinger Pali azt mondta telefonon: beszélni akar velem egy dologról.
Dolog, dolog! Hát ez így elég fenyegetően hangzott.
- Egy Esterházy-darab Haydn-ról. – jelentette ki már személyesen, és nézett a szemüvege fölött.
- Úristen! – kiáltottam.
- Most írja! – ijesztgetett tovább Pali. – Azt mondta, nincs oda a hagyományos dramaturgiáért, a rendes karakterekért és a szokványos történetért. Segítesz?
Segítettem, persze. Az ember nem hagyja cserben a barátját ilyen helyzetben!
A darab tényleg nem volt még kész – de ami mégis, azt se lehetett egyszerűen olvasni – hallgatni kellett. Mert Esterházy Péter ma is kézzel írja a műveit, spirálfüzetbe, amit a hóna alatt hoz-visz, abba ugyan senki bele nem nézhet, csak aki írja: olyasmi, mint az osztálynapló. Így aztán több ülésben felolvasta kíváncsi színházas munkatársainak a készülőben lévő szöveget. Én egy ilyen alkalmon voltam jelen, a Bárka Színház büféjében. Dinyés Dani zeneszerző, a rendező, az író meg én, ültünk: nagy zavarban mindenki. Esterházy, aki – gondoltam én – önmaga élő szobra, biztos most azt várja, hogy rajongjunk, megnyaljuk a tíz ujjunkat, harsányan röhögjünk. Ezek után akkor se röhögtem harsányan, mikor kellett, gondoltam, az túl udvariasan hangzik. Így viszont, mikor befejezte a felolvasást, a kialakult nyomott hangulat legjobban egy szülészeti konzíliuméhoz hasonlított. Göttinger Pali meg én szerintem olyan gondterhelten sóhajtoztunk, mintha az lenne a véleményünk, beszorult a gyerek feje. Pedig nem ez volt a véleményünk – nem is volt semmilyen véleményünk természetesen. De legalább Dinyés Dani nagyokat hahotázott (mert ő tud, ilyen körülmények között is!), és ez azért javított a sóhajtozós némaságon.
Engem személyesen egy kis mozzanat szabadított fel végül. Már olvasás közben is észrevettem, hogy az író egy helyen megáll, tétovázik, ingatja a fejét. Mormol az orra alatt, aztán továbblapoz. Mi ez? Hirtelen nem találta elég jónak azt a részt, és nem olvasta föl..?
- Ezt kihagytam – magyarázta utána -, hát: lényegében gyávaságból.
Nem is nézegettem tovább a cipőm orrát. Jé, ez nem is szobor! Él.
Úgyhogy utána egy jót nevetgéltünk – nem minden dramaturgiai eredmény nélkül.
Az Esterházy-kastélyban
Nyár végén, mikor kész volt már a darab, legépelve, elküldve, Göttinger Pali meglátogatott minket a szigligeti alkotóházban. Itt, ezen az autentikus helyen (az Esterházy grófoké volt!), szóval itt folytattuk a konzíliumot, a könyvtárban ülve. Az a kérdés nyugtalanított minket, amit később Bérczes László is feltett egyszer: vajon lehet-e hitelesebb előadása ennek az Esterházy-műnek, mint mikor maga a szerző olvassa fel? Mert az úgy olyan sugárzó, olyan nagyszerű!
És ez sajnos igaz is. Csak akkor a mi helyzetünk nem nagyszerű. Mert mikor ő maga olvassa, akkor rendben van, hogy – lelkileg is, nyelvileg is – minden szereplő ő maga, sőt, még a szerzői utasítások is, kár, hogy azok nem hallatszanak. Na de mit csináljunk mi, a színházban, hogy ne egy csapat Esterházy társalogjon egy másik csapat Esterházyval esterházyul a színen? Mit mondunk majd a színészeknek, ha kapaszkodót keresnek a szerepükhöz? Mikor majd azt kérdezni: na de miről szól a darab? Vagy esetleg: tulajdonképpen miért nem Haydn-ről írt? Mert életrajzi adatot viszonylag keveset használ. És miért nem szól igazából a Haydn fejét lenyisszantó frenológusokról se? (Mondja is a darabban az Angyal a legkrimisebb részekről: „hát ez effektíve kár, hogy nincs benne a darabban”.)
Akkor viszont meg miért, kinek, miről...? Próbáltunk vezérfonalakat kirángatni belőle; Haydn élete? – meghúztuk, kijött. Húzzuk a másikat: anya-gyerek-kapcsolat (A szív segédigéi mint a mankó esetleg??) – sutty, ez a kezünkben maradt. A harmadik is, a negyedik is. Na tessék, szétbomlott az egész! Akkor újra.
Ekkor szerencsére ebédre kolompoltak. Ez a jó különben Szigligeten: a fantasztikus a koszt. Kolompszóra itt minden hiábavaló gondolatmenet véget ér.
És végül is nem volt félnivalónk. Mégiscsak Esterházy-kastélyban vagyunk!
Olvasás
Az olvasópróbáig sokat alakult a darab, hosszabb lett, rövidebb lett, gyúrt rajta az író is meg mi is. Úgyhogy már eléggé a magunkénak éreztük Palival: kíváncsian vártuk, hogy fogadják a többiek.
A Haydn-t játszó Benedek Miklós (mint vendég) olyan jelentőségteljesen ült le az asztal mellé, ahogy egy benedekmiklósnak (főleg mint vendégnek!) le kell ülni. Ha megszólalt, az esemény volt: rögtön felnéztünk, nevettünk. Erre elégedetten jártatta körül tekintetét gyermekkorunk Mr. Teufel-e: igen, így gondolta ő is. „Én olvastam, jó lesz ez, jó lesz!” – mondogatta kollegiálisan a mellette ülőknek.
Különben mindenki más is jókedvvel állt a dologhoz. Ebben az alap-jóhangulatban már a szerző nevének felolvasása is szimpátianevetést keltett, hát még a cím: „Változat”, meg „koponya”! Durrantak a poénok, szúrtak a célzások. Lázár Kati végig álmélkodó-elismerő fejcsóválással ült: ez mekkora!! Vicces résznél mélyből felröhögött, szomorúnál bánatosan búgott.
Szóval jól indult minden.
Magyarázunk
Eddig is sokat gondolkodtunk a darabról, de igazán az első héten, az elemző próbák alatt kellett tisztázni, mit akarunk tőle. Mert az olvasó- és a visszaolvasó próbák vidámsága után most kezdődött a nehéz munka a színészeknek: fogást találni a szerepükön.
Először Ilyés Robit vettük elő (vett elő minket?).
- Na de miről fog szólni az előadás? – kezdte. – Mi a történet?
Mi, akik már túl voltunk az ilyen naiv kérdéseken, megpróbáltuk elmagyarázni, miről van szó – miközben elismerük, hogy mi is látjuk a problémát.
- Az a tény, amit Esterházytól tudunk, hogy a történet meghalt, az általában nem egy rossz hír. Csak nekünk, színházzal foglalkozóknak. – vígasztalta Pali.
Mint komor bikáé, eléggé olyan volt az ülése eközben Ilyés Robinak. Ilyen nyomás alatt Pali egyébként nagyon szép elemzéseket rögtönzött: hogy ez az Angyal kívül is van, belül is van, fönn is meg lenn is. Se az emberekhez, se az égiekhez nem tartozik. Nagy energiákat fordít rá, hogy felépítsen egy-egy jelenetet – aztán ugyanakkorát, hogy szétcsapja azt. Nincs feldobva a világ folyásától, mégis folyton röhögtet, fejen áll meg szaltózik. Na, szóval – mondjuk ki nyíltan – egy kicsit Esterházy Péter vagy!
Gondolom, sokat segítettem.
- Én csak attól félek – aggodalmaskodott Haydn-ünk is -, hogy ez az előadás csak az Esterházy-gourmand-oknak szól majd!
- A mi kis csapatunk igazán nem áll Esterházy-gourmand-okból, mégis elég jókat kacarásztunk az olvasópróbán. – mondta Pali – Vajon miért? Ezt kéne megfejteni!
Furcsa különben, hogy ők ketten aggódtak a legjobban, pedig éppen rajtuk látszott szerintem már az első pillanatban, milyen jók lesznek. Benedek, már ahogy ült, Haydn volt. Ilyés Robi meg, a maga nehézkes és könnyed módján, nekem rögtön az első pillanatban Angyal.
Zene jön alá
Míg az Angyalt azzal nyugtattuk meg, hogy egy kicsit Esterházy Péter, a Hercegnek – Kálid Artúrnak, meg egyszerűen azt mondtuk: olyan, mint Isten. Minden az övé, ameddig a szem ellát. Nincs szüksége senkire, ahogy mondja: ez a Mindenható magányossága. Minden az övé, bármit megtehet - viszont zenét, azt például nem tud szerezni. Ehhez kell neki Haydn.
Az egyik szerzői utasítás szerint: „A zenére vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket meghozza, illetőleg legyen.” Nálunk szerencsére van ember. És tényleg elég szabad kezet kapott Dinyés Dani – már csak azon az alapon is, hogy a zene mindent megold. Segít például az elég kiismerhetetlen természetű Rosenbaum-házaspárnak is, hogy tudatalattijukat kivetítsék egy ars poetica-szerű kánonba (akár írhatta volna Esterházy is...?). Így dalolnak meghitt, osztrák otthonukban:
„Geh, sag mir nur was ist die Welt, was ist's, was ist's? O lieber Freund die Welt ist jetzt ä Dreck. Ja, ja die Welt ist jetzt ä Dreck. Die Welt ist jetzt ä Dreck, gar ä stinkender Dreck, gar ä garstiger Dreck, gar a drekkiger Dreck. Ja, ja so ist mein Kind, ja, ja, ja.”1
Baka
Már az első hét végén voltak ének- és táncpróbák. Baka (Katona Gábor koreográfus) egy csomó konkrétummal segített a színészeknek a figurák kitalálásában. A próbaéneklésre összegyűlt stúdióslányoknak - és a Luigia Polzellit játszó Réti Adrinak – rendes operaénekesnő-kiképzést adott. Világossá vált, amit kevesen tudnak, hogy ezek az énekesnők sokkal inkább versenylovak vagy élsportolók, mintsem könnyed, csacsogó fruskák. Az öltözőben, meghallgatásra várva kőkeményen bemelegítenek: sárkánygyíkoznak, például. Ezzel a gyakorlattal tíz-húsz centivel szélesebbre tudja nyitni az ember a bordáit, mint ahogy azok egyébként állnának. Ehhez pedig állítólag a legjobb mozdulatsor, ha sárkánygyíkként, kitárt karokkal fújtatnak. Ezeket a gyíkokat felvételizteti aztán Haydn mester.
Mozart, aki egyetlen jelenetben szerepel, jellemfestésül igazi akrobataszámot kapott. A próbáról készült feljegyzés így határozza meg Telekes Péter feladatait, sorrendben: 1. cigánykerék; 2. fóka; 3. pókember; 4. bukfenc; 5. meghal; 6. kutyalihegés.
Na, ilyenkor például örülök, hogy dramaturg vagyok. (És olyankor például nem, mikor Kovalcsik Anikó megmutatja a ruhaterveket.)
A darab első jelenetében Haydnt látjuk a színen: csak ül, ül ott, és fázik. Ez Benedeknek nem igazán tetszett. Csak úgy ül bent? Be se jön?
Megkörnyékezte ezügyben az illetékest, Bakát:
- Te, nem lehetne nekem valami hatásosabb bevonulást? Jön az öreg Haydn, reszketegen, bottal – minimum egy hatásos besántikálást?
De, persze. Teljesen igaza volt.
Mr. Stokes és Jack Bauer
A „Nem értem, hogy ha az előbb szomorú voltam, most miért lettem hirtelen vidám?”, illetve „Miért pont szlovákul szólalok meg a jelenet közepén?”-típusú (persze nem egészen alaptalan) kérdések és aggodalmak ellenére szépen, sőt koherensen alakultak a figurák a próbákon.
Pedig például a Herceg és szolgája, Bernhard közötti jelenet nem könnyű feladvány. Mert miről beszélgetnek tulajdonképpen? Kell ez egyáltalán? (Nehéz ám húzni az ilyen darabot, nem kérdezhetem magamtól jól beváltan: viszi ez a jelenet előre a cselekményt? Mert tulajdonképp bármit kihúzhatok, a darab látványosan nem vérzik el attól. Legfeljebb szép csendben kimúlik, belső vérzésben.)
Szóval Bernhardról, ahogy próbáltuk, mégiscsak ezer dolog derült ki. Hogy egy mindentudó, cinikus alkalmazott: egy Mr. Stokes. Megvan a véleménye. De nem mondja. De az se kizárt – sőt, valószínű –, hogy közben szupertitkos ügynök, egy Jack Bauer. Aztán váratlan fordulattal a világ morális helyzetét átkozó Thomas Bernhard.
Hát ilyenek derültek ki a próbán. Nagyon jó lett ez a jelenet.
Vigyázz, lézer!
- Robi, mérj meg mindent, magadat is, a Nórit is és az ablakot is: legyen végre REND! – intette a rendező Herr Rosenbaumot. Kardos Robi őrületes szerszámokkal állt elő, és mért, mért mindent. A végén még a levegőt is elkezdte mérőszalagozni, a rend kedvéért. Később piros fonalat feszített ki, pókhálószerűen beszőve a kis laboratóriumot.
- Vigyázz, lézer! – kiáltott a rendező, és ettől kezdve úgy kellett kerülgetnie a fonalakat, mint egy akciófilmben a banktrezor előterét behálózó lézersugarakat.
Parti Nóri, (Therese), a felesége az egyik próbán kétségbeesésében már a saját testére kezdte felírni a számsorokat (Fibonacci!), függvényeket: azt remélte, ha ügyes irányban ír és jól vezeti a tekintetet, akkor ebből még alakulhat valami...
Fej a padlóból
Épp a Rosenbaum-házaspár jelenetét próbáltuk, amikor felvetettem valamit:
- Mi lenne, ha a Miklós feje, amikor a földön van levágva, a padlóból lógna ki? Akkor meg is tudna szólalni!
Jó ötletnek tűnt. Amíg Miklós rám nem nézett éjsötéten, arisztokratikusan, és azt nem mondta:
- Az én fejem..? A padlóból..?
Na jó. Nem lesz több ötletem.
Polzelli és Polzelli
Antonio Polzellinek egy jelenet jutott a darabban (az életben se sokkal több, úgy tudjuk): amikor felvételizik Haydn zenekarába. A tehetségről – hogy áramlik vagy nem áramlik – mondott monológja szerintem az egyik legjobb szöveg a darabban. Kerestük a megfejtést ehhez a figurához: adódott a nevetséges kisember, de az talán túl könnyű megúszás lett volna, főleg Gados Bélának, aki ezt bármikor kirázza a kisujjából. Pali úgy döntött, legyen inkább magabiztos. Egy maffiózó, akinek megavnnak a kapcsolatai, le van zsírozva az állás – ha valami nem tetszik, lehet reklamálni! Ebből aztán izgalmasabb a váratlan őszinteség:
„- Igaza van. A kezem pedig fából belőle van. Holz, gyújtósnak való holz.”
Kellékek, elidegenedés
Már vagy három hete folytak a próbák, mikor lassan megjelentek a kellékek. Először a két pattogtatásra alkalmas gumikoponya (Parti Nóra szomorkodott: „Ezt fogom én fogdosni karácsonykor?”), meg a másik „fej”, a hatalmas lufi. Döbbenetes látvány: reszket, mint a kocsonya, és elég, ha az ember megpöcögteti, már elkezd rugózni, és mindjárt fenn is van a plafonon. (Szomorú dolog volt, hogy hamar abba kellett hagyni a labdázást, csak azért, mert egyszer valaki - a zeneszerző volt! - felelőtlenül rápattintotta Pali laptopjára.) Mindenki találgatta, vajon rá lesz-e festve Benedek Miklós arca?
A tüll érkezett még meg, ami alatt az énekesnők vonulnak be. Ennek a darab szerint az a funkciója, hogy Haydn ne a külső, csak a hang alapján ítélhesse meg a jelentkezőket. A lányok izegnek-mozognak ez alatt az elasztikus anyag alatt, mindenki megpróbálja mégis felhívni magára a figyelmet. Ez az izgés-mozgás persze koreografált, elég nehéz feladat. Baka nincs mindig megelégedve:
- Lányok, ha nem tartjátok be a tüll alatti KRESZ-t, mindenki el fog esni!
Csak viccből mondogattuk, milyen jó lenne, ha az Angyal giccs-áriájánál egyszercsak belépne Kolonits Klára operénekesnő, átvenné Ilyés Robitól a szót, és áriázna hirtelen ott egy igazi nagy éjkirálynőset. És kész, le is vonulna a színről. Aztán kiderült, hogy ez nem is olyan nagy hülyeség: Klári elvállalta ezt a hálás epizódszepet.
- Szegény Ilyés Robi – mondta Pali –, már nem győz hogy elidegenedni a darabban. Most elérte a csúcspontot: egy idegen besétál és elveszi az áriáját!
Ma
Ma, december 9-én, Bérczes László szigorúan rámüzent, hogy legyen végre kész a próbanapló. Úgyhogy be kell fejezni. Pedig pont most kezdődnek az izgalmak: délelőtt volt az első összpróba. Először látták egymást a különböző jelenetek szereplői, akik mindig külön próbáltak. Volt nagy csodálkozás.
- Most jövök rá, mi olyan kis bábszínház vagyunk ott a laboratóriumunkban, nem, Robi? Semmiről se tudunk! – szembesült hirtelen a szélesebb távlatokkal Parti Nóri.
Lázár Kati bámulatos volt – most láttuk igazából először lendületben. Minden megszólalása külön műsorszám. Meséltem neki a büfében, mit mondott róla Esterházy. Szegény halálra rémült:
- A rohadt életbe, ezt kár, hogy mondod! Akkor baromi jónak kell lenni!!
Na. Ezt is meglátjuk kilenc nap múlva.
Szabó Borbála
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése