Pedig tanultuk!

Történelmi lecke a Victoryhoz

Hogy miként kerülhettem szerzőként ezekre az oldalakra (jé, a színészek írnak is?!), annak oka az, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt úgy volt: történész leszek, de legalábbis töritanár. Jóakaróim szerint mindenkinek jobb lett volna így, de Bérczes Laci megvédett, mondván: szándékosan nem akarhatunk ennyi rosszat annak a sok ártatlan, jobb sorsra érdemes nebulónak (köszönöm, Laci…)[1]. Így hát maradt az amatőr történészség.

A Victory próbáin a színpadi helyzetek elemzése közben egyre több szó esett a történelmi háttérről. Jómagam is lelkesen magyarázgattam érdeklődő színésztársaimnak mindazt, ami felsejlett régmúlt tanulmányaimból. Ezt látva Tim egyszer azt találta mondani: „írhatsz is te a napló erről, ha gondolsz; Laci tud már”[2], ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy az előadás jobb megértése végett a közönséggel is osszam meg a próbák során összegyűjtött gondolatokat. És már ott is álltam a Hajónapló szigorú[3] főszerkesztője asztalánál, aki kiosztott[4] rám maximum 15 000 karaktert (szóközökkel!)

A kedves olvasó-néző ne várjon magasröptű históriai eszmefuttatásokat, pusztán arról van szó, hogy az angol történelemben sok minden mást jelent, mint ahogyan azt mi „jó kis hazai történelmünkben” megszoktuk – érdemes hát tisztázni bizonyos alapfogalmakat, történéseket. Vezérfonálként a színdarab eseményei és a szereplők által feltett kérdések szolgálnak, az a bizonyos hiábavaló kutakodás szertefoszlott emlékeinkben: „hú, hogy is volt ez, pedig tanultuk?!”. A darab a XVII. században, az angol polgári forradalom utáni restauráció éveiben játszódik, és azzal indul, hogy a franciahonból visszatért király* hűséges gavallérjai, egy a forradalomban jelentős tisztséget betöltő – azóta magától jobblétre szenderült – puritán atyafi eldugott helyre temetett holttestét kiásatják. A következő jelenetben ezen úr szintúgy puritán feleségét „meglátogatják” a királyi küldöttek.

Itt meg is állhatunk: forradalom, restauráció, gavallér, puritán.

Puritánok

A puritánok angliai helyzetének pontosabb megértéséhez először meg kell ismernünk az Anglikán egyházat (Church of England) magát, amelynek születése nem mindennapinak mondható. Történetünk előtt mintegy 130 évvel VIII. Henrik engedélyt kért a pápától, hogy feleségétől Aragóniai Katalintól elválhasson, mert annak nem sikerült trónörököst szülnie: „mindössze” egy kisleánnyal, Máriával ajándékozta meg férjét. A pápa, akinek erejét és figyelmét lekötötte a kontinensen egyre terjedő kálvinizmus, évekig halogatta a választ. A király közben megtudta, hogy szeretője, Boleyn Anna gyermeket vár tőle – és nem habozott: 1534-ben kiadott Egyházfői Rendelete kimondta, hogy az "angliai egyház kizárólagos feje "a mindenkori angol király. Ezután könyörületesen megengedte (mint egyházfő sajátmagának, mint királynak), hogy elváljon. Ez természetesen kiátkozást és egyházszakadást jelentett. A hűség kedvéért tegyük gyorsan hozzá: az a gyermek is leány lett, bizonyos Erzsébet… Akárhogyan is, a Rómát egyre kevésbé kedvelő angolok (John Wycliff nagyhatású előreformátor XIV. századi hazai ténykedésének köszönhetően is) elérkezettnek látták az időt az új vallási eszmék szigetbéli befogadására és az egyház valós megreformálására. Ám miután az egyház feje (maga a király) a szerzetesrendeket és a kolostorokat feloszlatta, s javaikat eladományozta vagy kiárusította, nem akart további változást, hiszen a központi hatalom a felső papságra támaszkodva stabilan állt a lábán. Így aztán az anglikán egyház szertartásaiban, felépítésében és liturgiájában is teljességgel római katolikus maradt.

A következő száz év hol rekatolizálni akaró (pl. Mária), hol a meglévő helyzetet védő (pl. I. Jakab), hol a protestantizmus felé kacsingató (pl. Erzsébet) uralkodókkal ajándékozta meg az egyre feljebb emelkedő szigetet. Kicsit sommás megfogalmazásban azt mondhatjuk: míg a nemesség felső rétege anglikán vagy katolikus érzelmű volt, a köznép a kontinensről áramló protestantizmus felé kacsintgatott, és Erzsébet uralkodása kedvezett is utóbbi eszme terjedésének. Ekkortól kezdik használni a szót: puritánok, kik először csak a templomokat akarták megtisztítani a bálványoktól (innét a nevük, azaz a latin purus=tiszta kifejezésből). A későbbiekben már az egyházszervezetet is az isteni ige tiszta értelmében, vagyis az emberi tekintélytől és beavatkozástól mentesen akarták kiépíteni. A puritánok a lelki élet megújítására, az erkölcsi törvények szigorú megtartására törekedtek. Eme szigorúságuk miatt egyszerre szaporodtak híveik és ellenségeik. Amikor I. (Stuart) Jakab a kálvinista Skóciából (ahol VI. Jakabként uralkodott) az angol trónra lépett, a puritánok azonnal megkeresték, hogy sürgessék az anglikán egyház reformját (az egyházi hierarchia eltörlése, a protestáns liturgia és úrvacsora bevezetése stb.). Mire ő egy szállóigévé vált kurta válasszal kiadta az útjukat („ha nincs püspök, király sincs”) – és ha már így esett, üldözni kezdte őket. Ennek folyományaként több száz puritán lelkészt fosztott meg parókiájától. Közülük sokan a kálvinizmus legközelebbi fellegvárába, Hollandiába menekültek, mások meg felszálltak az 1620-ban Amerikába induló Mayflowerre, hogy az Újvilágban hirdessék otthon üldözött hitüket. (Ha érdekel bennünket, milyen sikerrel, vegyük elő Arthur Miller Salemi boszorkányok című művét.)

Az otthon maradt, üldözések során megedződött puritánok a polgári forradalom kirobbanásakor joggal érezhették: eljött az ő idejük. Ez egy ideig így is volt, hiszen ideológiailag erősen támogatni tudták a forradalom céljait (a királyság nem Isteni eredetű, minden ember a saját bűneivel áll szemben, függetlenül társadalmi helyzetétől). Többen közülük fontos tisztségeket is betöltöttek. Mivel szavazataikra és támogatásukra nagy szükség volt, csekély létszámuk ellenére elérték, hogy lassan bezártak a színházak, a bordélyházak, az ivók… Angliára feszültségektől terhes, komor, hitvitákkal teli, puritán évek következtek.

A forradalom

A Victory a restauráció első éveiben játszódik, de röviden érintenünk kell a megelőző időszakot, magát a forradalmat. Egy nemzetet egyébként is jól jellemeznek forradalmai. Van egy angol mondás, ami szabad fordításban így szól: „míg másutt forradalmak zajlottak, nálunk csak nagyobb balhék voltak”. Valóban, a csatákban résztvevő katonák létszáma például ritkán emelkedett 15.000 fő fölé, ami valljuk be, a Kárpát-medencéből nézvést (török, tatár, labanc seregek + vitéz magyarjaink!) nem több egy nagyobb európai városi fociderbit követő levezetésnél. Az események értelmezését nehezíti, hogy a hosszadalmas folyamat résztvevői, a király és tisztviselői, valamint az alsóház képviselői mindig kínosan ügyeltek a jogszerűség látszatára. A forradalom erői számtalan csoportra szakadva marcangolták egymást. A csoportok közötti erőviszonyok folytonosan változtak, és ki tudja, hová fajulnak az események, ha a forgatagból nem emelkedik ki Oliver Cromwell, aki katonaként és államférfiként alapvetően meghatározta Anglia történelmét. 1649. január 30-án nyilvánosan lefejezték I. Károlyt, Anglia királyát – dacára annak, hogy fia, szintén Károly, Hollandiából szívhez szóló levélben kér a parlamenttől kegyelmet apjának. A királyság hívei ezután a kontinensre vagy a katolikus Írországba emigráltak, miközben a „királygyilkos” angol köztársaság, melyet egy állam sem ismert el, gazdaságilag válságba és politikailag légüres térbe került.

Cromwell hátralévő éveiben kísérletezgetett: hol összehívta, hol feloszlatta a parlamentet, Lord Protectorként beköltözött a királyi palotába és felségnek (sic!) szólíttatta magát. Még az is megfordult a fejében, hogy királyi dinasztiát alapít, de letett róla. Bölcs dolog volt ez részéről, mert halála után helyére lépő Richárd fia igen messzire gurult az atyai fától, amiért is rövid úton elmozdították helyéről. A parlament összeült és meghívta a trónra II. Károlyt, a lefejezett király fiát, ezzel deklarálva: Anglia nem lehet meg király nélkül!

Restauráció

A restauráció még több furcsasággal szolgált, mint a forradalom. A parlament szigorú feltételekhez kötötte a király visszatérését, így biztosítva be magát és a mögötte álló gazdasági erőket, hogy a feudális abszolutizmus véletlenül se üthesse fel a fejét a világnak azon a tájékán. (Ne feledjük, hogy ebben az időben a csatorna túloldalán az „Állam én vagyok” uralkodott!) A király visszatérésének feltétele az akkor még élő és a már halott (!) főkolomposok méltó megbüntetése volt. Így kerülünk vissza a színdarab elejére, ahol az egyik gavallér színesen ecseteli, hogy az addig előásott puritán tisztségviselők milyen találékonyak voltak temetkezési helyeik megválasztásában, így megnehezítve felkutatóik dolgát. A kiásott tetemeket aztán, ahogyan az a mi történetünkben is megesik, nyilvános helyeken közszemlére tették, hadd porladjanak, temetetlenül.

Furcsa, de az egykorú feljegyzések szerint a londoniak jószerivel ügyet sem vetettek a számunkra borzasztónak ható eseményekre, sőt kimondhatjuk: a restaurációt általános társadalmi megnyugvás fogadta, miután kiderült, hogy képviselőtől lefelé senkinek sem kell a gavallérok bosszújától tartania. Ezt tükrözi az első felvonás ötödik jelenete, ahol a köztársaságiak nosztalgiázva ássák el fegyvereiket a jobb időkre. De ide tartozik az is, hogy Clegg, udvari költő a puritán Miltont saját kertjében bújtathatta.

Az angolokban elcsitult a vallási buzgalom, és egészen más irányú örömök megszerzésében buzgólkodtak. Kinyitottak a kocsmák, a színházak, az örömtanyák, és az istenadta nép a sokáig tiltott örömöket kergette. A szerencsejátékok is hatalmukba kerítették a jó briteket. Ezek gazdasági változata a tőzsdén honosodott meg. A király – jó uralkodóként – maga mutatott példát pénzszórásban és bujálkodásban. Máskülönben sokkal többet nem is tehetett, mert visszahívói gondosan ügyeltek arra, hogy annyi mozgástere legyen, mint egy általuk rángatott marionett figurának. Barker királya folyamatos önreflexióra épülő remek humorral beszél erről a darabban.

Gavallérok

Ez az angol polgárháború idején kialakult „szabadcsapat” (nevük a „cavalier” = lovas, lovag, fennhéjázó szóból ered, és mindhárom nagyon találó is rájuk), mely a királyt támogatta. I. Károly maga köré gyűjtötte a régi rendhez ragaszkodó nemességet. Ők lettek a "gavallérok" (ahogy őket a parlamentiek gúnyolták, míg ők a „kerekfejű” kifejezéssel vágtak vissza a köztársaság pártiaknak). A gavallérok hosszú hajat hordtak, a nem nemesi származású kerekfejűeket ez a jog nem illette meg. (Más kérdés, hogy a kerekfejűek híres vezetője Cromwell – lévén nemes – hosszú hajat hordott, de hát ez itt kérem, Anglia!)

1641-ben a két tábor véres londoni összetűzésekkel készült a várható nagyobb csatákra. Pfalzi Rupert herceg, a király unokaöccse hamar ütőképes hadsereget szervezett a gavallérokból. Ezért az első két évben a hadiszerencse a gavallér hadseregnek kedvezett, de az 1643-as Martson Moor-i csata során – Cromwell zseniális hadvezéri képességeinek köszönhetően – fordult a kocka, és az 1645-ös, Naseby mellett megvívott ütközet döntő csapást mért a gavallérokra. Többségük a kontinensre vagy Írországba emigrált, és ott ajánlotta fel szolgálatait inkább kevesebb, mint több sikerrel. Maradt hát a 10-15 éves tétlen várakozás, melynek helyszíne többnyire egy francia kocsma vagy bordély volt.

Erről a hiábavaló, kilátástalan életről mesél több helyen a színdarabban Ball, a kikopott gavallér. Ahogy kikoptak mindahányan, hiszen mire Károllyal visszatérhettek, meg sem közelítették a 15 évvel korábbi félelmetes hadtestet. Legfeljebb büntető különítménynek voltak jók. Nem sokáig, mert szaporodó túlkapásaik miatt a királynak vissza kellett vonnia a passzusukat. Földjeik nagy részét már a köztársaság alatt kisajátították, így nem kevés gavallér részeges nincstelenként, a társadalom megvetésétől kísérve hagyta itt az árnyékvilágot.

Ball a drámában keményen végigjárja ezt a kálváriát. „Rajongott valamiért, ami nekem csak tettetés”- fogalmazza meg Károly tűpontosan kettejük helyzetét és viszonyát a korhoz.

Közjáték

A két felvonást közjáték köti össze, teli érdekes figurákkal (bankár, exportőr, állami hivatalnok, ügyész, építkezési nagyvállalkozó, értékpapír kereskedő…), akik mindenütt otthon érzik magukat, sőt, olyan érzésünk van, mintha ők mozgatnák az összes figurát a sakktáblán. Olyanok, mint a fizikában manapság felfedezett sötét erő és anyag, ami nem látható, de összetartja a táguló világmindenséget (Manhattan persze nem tágul…).

Kik ezek? Honnét jöttek? Ennek megértéséhez vissza kell szaladnunk egészen Erzsébet uralkodásáig. 1597-ben kiadja az ún. "véres törvények"-et, melyek célja az, hogy a városokba özönlő nincstelen paraszti tömegeket rászorítsák a bérmunkáséletre, s így olcsó munkaerőt biztosítsanak a rohamos fejlődésnek indult könnyűiparnak. Ők persze nem jó dolgukban mentek a városokba, hanem mert bekerítették földjeiket a földbirtokosok. Minderre a 13. századi angol törvények adtak lehetőséget (közösen használt legelők kisajátítása, pusztán hagyott területek elvétele, telekcsonkítás). Hogy miért csak most kezdett ezzel a joggal élni a nemesség? Mert kiderült, milyen kifizetődő az Angliában honos finomgyapjas juh tenyésztése. A paraszti háziiparból fokozatosan fejlődött ki a kitűnő minőségű nemesgyapjút termelő angol posztóipar, amit ekkor már törvény védett. A felgyülemlő nyersanyag beindította a feldolgozó textilipart, ami a kereskedelem fellendüléséhez vezetett, ez pedig a pénz felhalmozódását vonta maga után, amit a felpezsdülő banki szféra kezelt. Így változott arannyá, akár a mesében, az akkoriban 10 millióra becsült angliai juh gyapja!

A kialakuló újgazdag osztály tagjai között voltak a polgárságból kiemelkedő vállalkozók, a paraszti rétegből kiváló módos gazdák (yeomanek), és a nemesség középső és alsóbb rétegeinek azon tagjai, akik – ellentétben későbbi hétszilvafás magyar „kollégáikkal” – nem tartották szégyennek a munkát. És közéjük tartoztak a pénzüket kezelő, többnyire polgári származású bankárok. Az angol tőke egyre erősödött, terjeszkedett, Erzsébet országában a Grammar Schoolok józan életre, használható, praktikus ismeretekre oktatták a polgárság, a nemesség, sőt gyakran a paraszti családok fiait. Létrejött egy tehetős, öntudatos réteg, amely a parlamentben kezdte meg harcát gazdasági és politikai jogaiért. Az Erzsébetet követő Stuartok (I. Jakab és I. Károly) idejétmúlt abszolutikus törekvései ellen küzdve lelkesedtek a köztársaságért, és a királyságban csak fejlődésük gátját látták. Ám I. Károly lefejezése után a köztársaság fagyos levegőjében, az elszigetelt, bizonytalanná váló gazdasági körülmények közepette (merthogy a pénz csak a kiszámítható, stabil körülményeket szereti!) rájöttek, hogy mégis kell király Angliának – persze csak olyan, akit bábuként rángathatnak.

Erre a hálátlan szerepre vállalkozott II. Károly: eltökélt szándéka volt, hogy holmi elvek miatt ő ugyan nem fogja kockáztatni a vérpadot, és készséggel elismerte, hogy a Parlament beleegyezése nélkül adók kivetésére, törvények meghozatalára nincs módja. Így a Parlamentnek nem kellett félnie attól, hogy a királyi hatalom túllépi a kiszabott kereteket, a királynak ellenben félnie kellett attól, hogy bármikor egyszerűen túladnak rajta.

A gazdag polgári réteg tipikus képviselője a jelenetben Hambro, a bankár, aki mérhetetlen vagyonához még rangot és címet is tudott vásárolni. Ehhez természetesen főrangú feleség is dukált (Devonshire)! Ez a felemelkedés a kor társadalmi ranglétráján csúcsteljesítménynek számított, hiszen az arisztokrácia általában finnyásan összezárt. Mindenesetre úgy tűnik, mégiscsak volt az a pénz, amiért lyuk keletkezhetett a sorfalon. Így a happy endhez látszólag minden adott…

Gados Béla

*A drámában felbukkanó, a fenti szövegben említett szereplők:

A puritán csapat: Mrs. Bradshaw - a Köztársaság fontos halott tisztviselőjének özvegye

Cropper - Bradshaw lánya

McConochie - Bradshaw fia, aki félelmében skót nevet választott

Scrope - Bradshaw titkára

Restaurációs csapat: II. (Stuart) Károly - Anglia visszahívott királya

Nodd – a király ivócimborája, hű társa a züllésben

Lady Devonshire – a király szeretője

Ball – igazi, hamisítatlan, puritángyűlölő gavallér

Gaukroger, Shade - gavallérok

Clegg - udvari költő, talpnyaló

Köztársasági csapat: John Milton – költő, Oliver Cromwell titkára a forradalom idején

Pyle, Feak, Edgbaston – katonák

Akik a háttérből irányítanak: Hambro – bankár, a nemzeti bank elnöke

Mobberley - téglaégetőből, lett építkezési nagyvállalkozó

Parry - bróker

Undy - exportőr

Street - a flotta titkára, főügyész

Moncrieff - miniszter, az alsóház tagja

[1] Szívesen (a szerk.)

[2] T.C. ennél sokkal jobban beszél egyébként angolul – de hát ez irodalom! (a szerk.)

[3] Sajnos nem szigorú (a szerk.)

[4] Kedvesen megkért (a szerk.)

---