LUIGI PIRANDELLO: NEM TUDNI, HOGYAN

(14 éves kor felett ajánlott)

Figyelem! Az előadás utolsó részében váratlan és erős hanghatások érik nézőinket. Nem tudnak rá felkészülni, csak figyelmeztetni szeretnénk Önöket. A jelenség pár másodpercig tart.

Rómeó Daddi, gróf: Mucsi Zoltán

Bice, Daddi felesége: Szorcsik Kriszta
Giorgio Vanzi, tengerésztiszt: Ilyés Róbert

Ginevra, a felesége: Spolarics Andrea

Nicola Respi, márki: Kálid Artúr

...valamit három szakács.

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Dobre Kothay Judit

Dramaturg: Czegő Csongos

Rendzőasszisztens: Ivánovics Beatrix

RENDEZŐ: Bocsárdi László

-Hányszor van úgy, hogy valamit elkövetünk álmunkban és másnap úgy érezzük, mintha valóságosan is megtörtént volna?

-Hányszor van úgy, hogy valamit elkövetünk valóságosan, és később úgy érezzük, mintha meg sem történt volna - legfeljebb csak álmunkban.

-Bűn-e az, ha valamit akaratunkon kívül követünk el? Ártatlan bűnöket - Nem tudni hogyan.

A színdarab szereplői, a két házaspár Giorgio és Ginevra illetve Romeo és Bice is ezeket a kérdéseket teszik fel maguknak és egymásnak. Giorgio 8 hónapos tengeri út után érkezik haza, mialatt felesége a baráti házaspárnál töltötte az utolsó három hónapot. Ki mit követett el? A helyzetüket még bonyolítja, hogy a színen megjelenik az ötödik, a csábító Respi és ekkor beindul egy egyfajta pszicho-krimi. A "nyomozás" során kiderülnek régi, elkövetett és csak képzeletben elkövetett bűnök. Kiderül, hogy senki és semmi nem olyan, mint amilyennek látszik. Mivel a történet a valóságban is és a pszichében is játszódik, nem nélkülözi a filozófiai "játékokat".

Részlet a drámából

„…minden bizonytalan, ingatag, szeszélyesen változékony; tétován remeg minden; a változékony élet szeszélye még az utca házainak szilárd falait sem tartja tiszteletben. S mikor már azt hiszed, hogy megteremtetted a tudatodat, s megállapítottad, hogy ez vagy az ilyen vagy olyan, elég valami semmiség, s máris be kell ismerned: tudatodat a semmire alapoztad, mert a dolgok, amiket az imént olyan szilárdnak hittél, egészen másfélék lehetnek, mint amilyennek hitted őket; elég megtudnod valamit, s lelkiállapotod egy csapásra megváltozik, oda a tudatod, egyszeriben mássá alakul, akkor aztán kapaszkodhatsz azokba az iménti bizonyosságokba, hova lettek? Azt hiszem, ha egyszer megszabadulunk az élettől, talán az lesz a legnagyobb meglepetés, hogy mi minden nem volt, amiről azt hittük, hogy van, pedig nem volt: hangok, színek; és mindaz, amit éreztünk, és mindaz, amit gondoltunk róluk, és annyit gyötrődtünk és annyit örültünk miattuk: mindez semmi volt; és hogy a halálról, az életnek erről a semmiségéről, mit hittünk…”

A szerző: Luigi Pirandello (1867-1936)

A tragikum és a komikum egysége

A XX. század egyik legnagyobb hatású drámaírójaként tartják számon, csak 31 éves korában írta első drámáját és 49 éves korban érte el első igazán színpadi sikerét. Szicíliában született, viszont később Németországban tanult - klasszikus irodalmat és nyelvészetet - talán eből fakad hihetetlenül izgalmas kettős személyisége: a szenvedélyesség és a komorabb és egyben rendszerező, elemző jellem. Az irodalom ill. nyelvészet mellett a filozófia felé fordult. Elmélete, amely megkülönbözteti az ösztönökből kialakult egyéniséget a társadalmi befolyások alakította személyiségtől, új útra indította a társadalomlélektani kutatásokat. Esztétikai hitvallása, amely a humort az egyszerre komikusnak és tragikusnak látott tapasztalatból vezette le, lelkes hívőket és indulatos ellenfeleket állított szembe egymással. Mindez olyan irodalomtörténeti újdonságot jelentett, amely nemcsak a drámairodalomban, hanem a szépprózában is nem egy modern törekvés szellemi ösztönzője volt. A szimbolisták, az expresszionisták, a pszichoanalitikus írók ugyanúgy a magukénak képzelték vagy vallották, mint a szórakoztató vígjátékok szerzői. Pirandello legismertebb és leggyakrabban színpadra állított műve a Hat szereplő szerzőt keres (Sei personaggi in cerca d'autore), mely magyarul először Karinthy Frigyes fordításában vált ismertté előbb Hat szerep keres egy szerzőt címmel. 1934 nyarán, a szépséges tengerparti üdülőhelyen, Castiglioncellóban dolgozott az író a Nem tudni, hogyan című, utolsó befejezett darabján. Közben várta a híreket a Nobel díj felől – késő ősz lett, mire biztosan kiderült, hogy valóban odaítélték számára.

A rendező: Bocsárdi László

A Bárkában megnézett és újranézett előadások arról árulkodnak, hogy itt minden kétséget kizáróan egy kortárs színházi műhely veszélye áll fenn. A Dogville adaptációját nézve számomra végképp nyilvánvalóvá vált, hogy engem, aki szívesebben nézek farkasszemet klasszikus, mint kortárs szerzőkkel, a Bárkán való munka saját gondolkodásom felülvizsgálására kényszerít. Hogyan tudok valamiről is beszélni ebben a számomra végeredményben idegen színházi közegben? Az a fajta színház, amely iránt fogékonynak érzem magam, a határon helyezkedik el a keleti és a nyugati színház között, és nem más, mint a játékos-pragmatikus nyugat-európai kultúra és a spirituális-szellemi-szakrális keleti kultúra szintézise. „A te színházadban a színésznek a hajánál fogva kell megragadnia magát, felhúzódzkodni, elszakadni a földtől, és egy kicsit így lógni. Pontosan ez az a közép, az egyetlen vonal, amelyik mentén életre kel a szellemi fény, az emberi léleknek ez a bonyolult minősége (...) Amikor a színház az atmosztérával beszélget, vagyis a szcenikai cselekvés levegőjével, ezzel a metafizikával, ezzel a tökéletesen különös rituális világgal, a lélek világával, amikor a színház túl van a szavakon, a történeten, a rendezésen, az emberen, sőt az emberi közösségen, amikor a színház ebben az aurában találja magát, akkor feltétlenül mindenki számára létezik. (...) Az atmoszféra színházával foglalkozni hőstett, bonyolult feladat, egy egész életet követel. Persze nem mindenki vágyik erre.” (Anatolij Vasziljev: Színházi fúga)

Szophoklész Oidipusz király-án való tűnődés után (amit örökké kortárs radikalizmusa miatt javasoltam) végül Luigi Pirandello Nem tudni, hogyan című darabja mellett döntöttünk. A pirandelloi életmű, keletkezésének idejét tekintve már nem része a kortárs drámairodalomnak, viszont úgy vált klasszikussá, hogy közben a színházi avantgárd lekottázhatatlan, zavarbaejtő óriása maradt. A valóság és a virtualitás közti átmenet megfoghatatlansága, hol kéjes, hol izgalmas, hol zavarba ejtően borzalmas. Egy nagy játék-szerű valamiben vagyunk, ahol lehetőségeink szinte végtelenek, s működésünknek nincsen kockázata. A lendület, a mozgás bűvöletében élünk, és ha ennek tünékeny voltára egy-egy rövidzárlat-szerű esemény (katasztrófa) rámutat, végünk. Titokban mindannyian reménykedünk egy újabb rövidzárlatban, hisz minden ilyen esemény rákényszerít, hogy a realitásba visszatérjünk. Földrengések, árvizek, katasztrófák – minden olyan esemény, ami megtöri lendületünket, ráébreszt arra, hogy, merrefelé tartunk. Tudunk alkalmazkodni, és ez megtanított arra, hogy az előttünk tátongó űrt figyelmen kívül hagyjuk. Olyan biciklit hajtunk, amivel nem lehet megállni – fék nincs, és a lábunk sem ér már le a földre. Kénytelenek vagyunk továbbhajtani: a történéseknek megálljt parancsolni reménytelennek tűnik. Nem érdekünk odafigyelni arra, hogy mit gyűrünk magunk alá, miközben haladunk. Pánikszerű menekülés ez, és csak a jármű egyensúlya és a száguldás töretlensége a fontos. Kiszállni azonban ma már lehetetlen. Aki megpróbálja, azt a rendszer maga alá gyűri, úgy eltakarítva őt, mintha nem is létezett volna. Adott pillanatban bárki megkérdezhetné magától: Hol vagyok? Hogy kerültem ide? A látvány legalább olyan különös, mint egy idegen bolygó felszíne.

Mi történne, hogyha lelkiismeretünk emberi alakot öltene, elénkbe toppanna, és azt követelné, hogy vegyük őt komolyan? Ha mindent, ami számunkra teljesen egyértelmű, funkcionális, puszta jelenléte által megkérdőjelezne, felszakítva így látszat-világunk egét? (Bocsárdi Lászó)

BEMUTATÓ: 2010. ÁPRILIS 23.

BÁRKA SZÍNHÁZ, STÚDIÓ

Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színház főrendezője és igazgatója az elmúlt évtized legjelesebb, legizgalmasabb színházi alkotója.

Tanulmányok:

1984 – Traian Vuia Politechnikai Intézet, vegyészmérnök szak, Temesvár

1995 – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, rendező szak

Rendezései:

Alfred Jarry: Übü király – Figura Színház

1989 Lucian Blaga: Manole mester – Figura Színház

1992 Jevgenyij Svarc: A sárkány – Kolozsvári Állami Magyar Színház

1993 C. Castellani: Játék a tékozló fiúról – Figura Stúdió

1999 Katona József: Bánk bán – Zsámbéki Színházi Bázis

2001 Craiovai Nemzeti Színház: John Millington Synge: A nyugati világ bajnoka

2000 Szophoklész: Antigoné – Zsámbékon készült

2002 W. Shakespeare: Titus Andronicus – Gyulai Várszínház

2004 Luigi Pirandello: Öltöztessük fel a mezteleneket! Kolozsvári Állami Magyar Színház

2005 William Shakespeare: Cymbeline – Odeon Színház, Bukarest

2006 Szophoklész: Elektra – Örkény Színház, Budapest

2007 William Shakespeare: Lear király – Budapesti Nemzeti Színház

2008 Nádas Péter: Temetés – Komédia Színház, Bukarest

2008 Moliére: Don Juan - Ploiesti Toma Caragiu Színház

2008 Shakespeare: Hamlet - Metropolis Színház, Bukarest

Rendezései a Tamási Áron Színháznál:

1993/94 – Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline

1994/95 – Euripidész: Iphigeneia Auliszban

1994/95 – Jevgenyij Svarc: Az árnyék

1995/96 – H. Ibsen: A nép ellensége

1996/97 – Witkiewicz: Vizityúk

1996/97 – Rablótámadás – zenés kabaré

1997/98 – Tamási Áron: Vitéz lélek

1997/98 – Euripidész: Alkésztisz

Díjak:

1997 – az E.M.K.E. Kádár Imre díja a Vitéz lélek címû elõadás rendezéséért, és a Tamási Centenárium szervezéséért

1998 – A Kovászna Megyei Tanács Díja a Kultúra Szabadságáért

2003 – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Jászai Mari Díja.

2003 – a Román Mûvelõdési Minisztérium Országos Rendezõi Díja – W. Shakespeare: Romeo és Júlia:

2005 – Uniter jelölés a Legjobb előadás kategóriában – W. Shakespeare: Othello, a velencei mór

2005 – Uniter jelölés a Legjobb rendezés kategóriában – William Shakespeare: Othello, a velencei mór

2008 – Uniter jelölés a Legjobb rendezés kategóriában – Moliére: Don Juan - Ploiesti Toma Caragiu Színház

2009 – Uniter jelölés a Legjobb rendezés kategóriában – W. Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő

2009 – Uniter jelölés a Legjobb előadás kategóriában – W. Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő

Előadásai

Ilja Próféta (rendező) - 2009/2010

A mizantróp (zenei összeállítás, rendező) - 2009/2010

A csoda (zenei összeállítás, rendező) - 2008/2009

Yvonne, burgundi hercegnő (rendező) - 2007/2008

Lear király (rendező) - 2006/2007

A nyugati világ bajnoka (rendező) - 2005/2006

Othello, a velencei mór (rendező, zenei összeállítás) - 2004/2005

Jóembert keresünk! (rendező) - 2003/2004

Antigoné (rendező) - 2003/2004

Romeó és Júlia (rendező) - 2002/2003

A csoda (rendező, zenei összeállítás) - 2001/2002

Ilja Próféta (rendező) - 2001/2002

Kasimir és Karoline (rendező) - 2000/2001

Az ember, az állat és az erény (rendező) - 2000/2001

Vérnász (dramaturg, rendező) - 1999/2000

Szeget szeggel (rendező) - 1999/2000

Isten hozott, szellő (rendező) - 1998/1999

Ősvigasztalás (rendező) - 1998/1999

Alkésztisz (rendező) - 1997/1998

Vitéz lélek (rendező) - 1997/1998

Rablótámadás (rendező) - 1996/1997

Vizityúk (rendező) - 1996/1997

A nép ellensége (rendező) - 1995/1996

Az árnyék (zenei összeállítás, rendező) - 1994/1995

Íphigeneia Auliszban (rendező) - 1994/1995

Kasimir és Karoline (rendező) - 1993/1994

Kritikák az előadásról:

• 7ora7.hu (Zsedényi Balázs)
• Élet és Irodalom (Koltai Tamás)
• Revizor (Tarrján Tamás)
• Z'Art.kor (Szekeres Szabolcs)
• Színház (Stuber Andrea)

---