Kovács katáng Ferenc: Fosse költészetéről

Jon Fosse

nem is olyan rég
csak néhány napja
néhány hete
talán néhány éve
történt
ott volt
aztán mégsem
jött
ment
eltűnt
maradt
mint egy ringó mozdulat
ott bent
hol látható
és megőrizhető
vagy akár
kitörölhető
anélkül hogy bárki észrevenné

Itt van egy ember
aztán
a sodródó
széllel eltűnik
s a kőrezzenetben
gondolattá érik
új értelemben mindig
azzá ami
és azzá ami nem
a csöndesség kebelén
ahol a szél
széllé
s a gondolat
gondolattá válik
egy elveszett mozdulatban
a mozdulatban
amink volt
s még maradt a forrásból
hol a hang gondolattal bírt
mielőtt a szó bennünk
széttöredezett
De volt a múltban
lesz a jövőben
és van
most valami
ami nem található
az eltűnő mezsgyén
a miénk
és ami a miénk lesz
között
Végtelen és távtalan
egyazon mozdulat
Tisztul
és eltűnik
és itt marad
miközben mégsem
És kiviláglik
saját árnyából
míg mesél
majd némul
Sehol
Mindenütt
Se közel
Se távol
test és lélek
egybekel ott
és kicsi
és ugyanakkor nagy
mint minden létező
mégis oly kicsi mint semmi sem
és benne a nagy bölcsesség
és semmilyen ösvény
nem visz önmagába
ahol még minden egy
s minden pillanat önmaga és minden egyéb
a káoszban
ami rend
a végtelen véges       
Így tartom távol őt
látható közel
az eltűnő mozdulatban
a hétköznapokban
ahol a fa fa
ahol a kő kő
ahol a szél szél
és a szó megragadhatatlan vagyon
mindabból amink van
mindabból amink elvész    
És leszünk végül egymáséi
mint megbékélt szavak
(Kovács katáng Ferenc fordításai)   

(ember és természet) Fosse előszeretettel használt kulcsszavai az új költeményekben is gyakran szerepelnek: angyal, Úr, hullámok, hajók, eső, szél, fjord stb., s ezeknek egy-egy versen belüli gyakorisága, ismétlődése most is meghatározó.
Újdonság a lefojtott gesztusok, a visszafogott szerelem, az érzelmek lebegtetése. A férfiszemérem. Ezt a szégyenlős tartózkodást a múzsa egyre gyakoribb – bár ne essünk túlzásba, a múzsa továbbra is rejtett, titkolni vágyott – virtuális jelenléte teszi. A költő dadogó, állapotokra szavakat kereső hangja kontrasztban áll a fent említett s a mai költészetből többnyire száműzött pátoszos, ún. nagy szavakkal (Úr, angyal, szerelem, ragyogás, kékség). A verssorok, talán pont az idill látszatát elűzendő, töredezettek. Ott kezdődik új gondolat, ahol a ritmust akasztani s nem futtatni akarja a költő. Vagy sor közepén kezd új mondatot, látható hézagot is hagyva a részek között – gondolatszakadékot.
Fosse alakjai nem a paradicsomi táj ártatlan gyermekei. Az időjárás viszontagságait kívül-belül, bőrükön és a lelkük legmélyén is viselik. Hiába a felvillanó világosabb képsorok s az élénkebb színek látszólagos derűje. A pillanatra felkéklő tenger tükörarcát a hullámok azonnal elfedik, s az érintésre mozdult kéz párját nem találja: „…fák leveleit szellőzteti a szél / átsugárzunk rajtuk / hallom a folyót / hallom a zuhatagot / Letelepszem / eső nedvesíti / hűti az arcom / Szeretném megfogni / de nem találom a kezed / Egyedül vagyok” (a vizes deszkákon).
(tér, idő és szoba) Fosse verseiben konkrét idő nem létezik. Van ugyan nappal és éj, vannak, ha csak utalás szintjén is, évszakok, de sosem konkrét összefüggésben egy adott állapottal. Ez a bizonytalan idő sem érzékelhető. Fosse alakjai kortalanok, így hát tekinthetjük: „… mint soha el nem jött idő / új gyermekeit” (egy nap).
Ha mégis konkrét az idő behatárolása, az csapda nála, próbatétel – „…nem is olyan rég / csak néhány napja / néhány hete / talán néhány éve / történt…” –, mert ekkor e konkrét időből átrepít bennünket abba a térbe, ahol nemcsak a tér fizikai valója, három dimenziója kétséges, de a bennünk már-már majdnem megkötött idő is: „…ott volt / aztán mégsem / jött / ment / eltűnt / maradt / mint egy ringó mozdulat / ott bent / hol látható / és megőrizhető / vagy akár / kitörölhető / anélkül hogy bárki észrevenné” (nem is olyan rég).
Nála a tér sem érzékelhető, de vágya, vágyódása a konkrét, a jól megfogható világ iránt ott lappang valahol lelke legmélyén: „…Vannak helyek amik nem léteznek / így hát / konstruálni kell / Ezen helyek valójában nem is helyek / Csak olyan mondvacsinált / valami / helyek / hogy ráfoghassuk / S akkor nem mondható / egy nem létező helyre / ami nincs hogy van mégis” (Nem létezik semmi).
A körülötte lévő világról festett képe összességében nem, de egyes gondolatsorai mégis illuzórikusan szépek: „…kék a fjord / a vizen hajók / s a hajad fodrozó szél / olyan mint a szerelem / Mozdul a kék víz / Égi jel / megbékélés / sugárzik / rólunk…” (egy nap). Fosse líráját ez a különös ellentmondásosság izgalmassá, figyelmet követelővé, elgondolkodtatóvá teszi.
Semmi sem konkrétabb világában, mint maga a tenger. Gyermekkorától sajátja a nyugat-norvég partvidék s a nagy víz látványa. Az utóbbi években lakása ablakából, szobája háromfalú színpadáról is figyelemmel kísérheti: „…az óriás tengeren / az óriás hajóban csónakok / óriás hajó a tenger / mint maga a tenger / a hajó mint tenger / figyeli a tengert / Kis hajók a nagy tengeren / Nézem az óriás tengert…”. És lássuk csak a folytatást, miként simítja el Fosse a fenti részlet töredezettségét, belső feszültségét ezúttal melodramatikus sorokkal: „…A bennem lévő szeretet / legyen veletek / szeretteim” (Mint csónakok vannak ott).
A már korábban említett úgynevezett „nagy szavak” viszonylag gyakori használata is azt mutatja, hogy Fosse jelen kötetében a kontrasztok arzenáljába a dramatikus és a melodramatikus elemek egyaránt beletartoznak. Nem véletlenül. Az északi tévés-filmes műfajban is reneszánszát éli a melodráma. Gondoljunk itt pl. Lars von Trier világhírű dán filmrendező legújabb, Dogville című filmjére. Fosse hideg, ködös, esőáztatta világába is jól illenek ezek a melodramatikus – de nem érzelgős – sorok: „…a kékben / együtt vagyunk / legyen nyugodt / és mozdulatlan napunk / fényben hintázó / lágy sejtelem…” (ragyogjon a nap).
(a mosolytalan múzsa) Mosolyogj, Jon! – kérték az ünnepelt költőt egy rangos díj átadásán a fotóriporterek.
– Én nem szoktam mosolyogni – mondta szarkasztikusan a költő.

És nem hagyja nevetni, kacagni, mosolyogni, derűs pillantást váltani sem a költői ént, sem a verseiben egyre gyakrabban felbukkanó múzsát. Ezzel a gesztussal még nem lepett meg bennünket a szerző. Talán majd későbbi köteteiben. 

---