Jon Fosse
Önmagamról mint drámaíróról
I
Drámaíró vagyok, de az igazat megvallva, soha nem akartam drámaíró lenni. Épp ellenkezőleg, nem szerettem a színházat és ezt különböző alkalmakkor, például interjúkban, meg is mondtam, mármint hogy egyenesen utálom a színházat, kiváltképp a norvég színházat. Talán épp ezért unszoltak annyit a norvég rendezők, hogy írjak színdarabot. Évekig ellenálltam.
Elsősorban és utolsósorban is író vagyok, mindig is az voltam. Közel harminc könyvem jelent meg eddig, javarészt regények, de kiadták már versesköteteimet, esszéket és gyermekkönyvet is. Egész felnőtt életemben az írásból éltem, szabad íróként dolgoztam. De négy évvel ezelőtt teljesen elfogyott a pénzem, ez előfordul, ha az ember nem állandó fizetésből él. Nos éppen ekkor kértek fel újfent darabírásra, és mivel annyira nagy szükségem volt a pénzre így hát elvállaltam. Nekiültem életemben először darabot írni. De mielőtt belefogtam volna, eldöntöttem, hogy a darabomnak kevés szereplője lesz, a színhelye nem változik, és időben sem nyúlik majd el. A cselekmény, pedig olyan intenzív lesz, hogy mindazok, akik majd az előadás egy órájában találkoznak a darabbal, másképpen látják majd a világot, mint előtte.
Ezekről a törekvésekről most többet nem írok. Annyi biztos, hogy a korlátok, melyek közé magam szorítottam önmagam, hasznomra voltak. Természetemnél fogva mindig is minimalista alkat voltam. Számomra a színház minimalista művészi kifejezési forma tele minimalizáló építő elemekkel: limitált tér, rövid időtartam, és így tovább. Legnagyobb meglepetésemre élveztem az írást, élveztem az instrukciókat, a párbeszédeket, melyek jelentése éppen annyi volt, s nem több, mint, ami le volt írva, vagy annál több, vagy éppen az ellenkezője – iróniától mentesen. Amikor elkészültem az első darabommal, biztos voltam benne, hogy jót írtam, de abban nagyon is bizonytalan voltam, hogy működik-e majd mindez a színpadon. A színháziak azt jósolták, hogy működik majd, és hála Istennek igazuk lett, mert kiderült, hogy az, ahogy én írok darabot, működik a színpadon. Előfordul, hogy annyira biztos vagyok az írásomban, hogy szinte megkétszereződik annak ereje. Persze néha, nem működik mégsem, amit írok, de minden esetre azt megtanultam, hogy a szövegeim életre kelhetnek a színpadon.
Hihetetlen élmény volt az első színpadi találkozás a saját munkámmal; szinte mágikus volt, mintha a szavaimat emberi szárnyakkal ruházták volna fel, nagyszerű volt látni, ahogy mások is részt vettek a művészetemben, és én is részt kaptam az övékben. Mélyen kielégített ez az érzés; csökkent a félelmem és az idegenkedésem, sőt éppen hogy társasági lénnyé váltam tőle.
Talán már érthető, hogy mostanra nem is utálom annyira a színházat, összesen kilenc darabot írtam eddig, ebből nyolcat neves norvég színházak már bemutattak. A legutóbbit, pedig hamarosan bemutatják. Számos nyelvre is lefordították már a darabjaimat, és játsszák például Stockholmban, Budapesten, Koppenhágában, Londonban és Párizsban. Mióta darabokat írok, mást nem is írok, ezért úgy tűnhet, hogy legalábbis egyelőre a színház-utálóból színházi író lett.
II
Szeretnék néhány szót szólni arról, hogy miért lelkesedem annyira színdarab írásért.
Magyarországon azt mondják, hogy amikor egy előadás jól sikerül, angyal szállt el a színpad felett, egyszer, kétszer, többször. Számomra ez a pillanat jelenti a színház lényegét: a színház az a pillanat, amikor angyal száll el a színpad felett. Mi is történik ezekben a pillanatokban? Ezt persze nem tudom, senki sem tudja, egyik este a darab egyik pontján történik meg, a másik este másikon.
Számomra ezek az intenzív és tiszta pillanatok a megértés pillanati, annak ellenére, hogy önmagukban megmagyarázhatatlanok; ezek azok a pillanatok, amikor a jelenlevők, a színészek és nézők megértenek valamit, amit azelőtt soha nem értettek, vagy legalábbis nem úgy ahogy most értik. De ez a megértés nem intellektuális megértés; sőt inkább emocionális megértés ez, melyet, ahogy mondtam, nem igen lehet megmagyarázni, legalábbis nem intellektuális alapon. Valószínűleg nem is lehet őket igazából megmagyarázni, csak látni lehet, érzelmileg érteni. Amikor színműveket írok, igyekszem úgy írni, hogy lehetővé tegyem, hogy létrejöjjenek ezek a tiszta pillanatok, olyanok, amelyek mély együttérzést váltanak ki, de az olyan pillanatok is, melyek emberi sutaságukkal nevetésre késztetnek. Úgy gondolom, hogy ha jó a darab, amit írtam, az emberek, akik nézik, egyaránt sírnak és nevetnek vele, tehát az a véleményem, hogy, jellegzetesen tragikomédiákat írok. Úgy tűnik, hogy a darabjaim igen „szűkek”, cselekményük, atmoszférájuk, jellegük zárt, de paradox módon a darabjaim igen nyitottak is, olyan alapvetők, hogy létrehozzák azokat a pillanatokat, mikor a darab zárt dinamikája kinyílik, könnyekké vagy nevetéssé tágulva.
Redukálok, amikor írok, és összpontosítok, és ez a reduktív koncentráció teszi lehetővé, hogy hirtelen világossá váljon valami kimondatlan intenzív igazság, mely egyszerre szomorú és mulatságos. Számomra egy darab eredetisége nem az akciókból áll, hanem abból a rendkívüli intenzitásból és feszültségből mely olyan emberek közt jön létre, akik látszólag egymástól távol állnak, s mégis a lehető legközelebb, s nem csak társadalmi hovatartozásuk miatt, hanem a közös megértés révén. Ezek azok a pillanatok, ez a rendkívüli jelenlét, mely, ha kis mértékben is, de kapcsolódik a idő lényegéhez, melyekről oly sok szó esik a nyilvánosságban. A jó színház szinte bármiről szólhat; nem az a fontos, hogy miről szól, hanem, hogy hogyan szól róla; ez érzékenység kérdése, muzikalitásé és a gondolkodásé, nem időszerű témák megvitatása. Szerintem ez magyarázza a klasszikus drámák erősebb helyzetét, például a klasszikus regényekhez képest. De akkor meg minek színházat írni? Azért mert minden kor megteremt egy új típust, vagy egy új uralkodó variációt az érzékenység, a muzikalitás és a gondolkodás terén. A kortárs dráma, mármint a jó kortárs dráma, az érzékenység, a muzikalitás és a gondolkodás eddig soha nem látott formáját kell felmutassa, valami olyasmit kell világra hoznia, amely furcsa módon már a világon volt, de nem látták, más szóval, ahogy mondani szokás, a jó darabnak egyéni hangja kell legyen.
A művészet, beleértve a színházat és a színműírást (amennyiben az művészet, és nem kizárólag szórakoztatás, vagy okítás esetleg politikai vita) a mondanivalóját elsősorban formája révén kell megfogalmaznia; és itt a formát igen tágan értem, sokkal inkább attitűdöt értek alatta és nem koncepciót. Amely tartalom másnak, az forma a művésznek, ahogy Nietsche mondta. Ahogy ezt mondom, úgy hangzik, mintha elméleti ember lennék, pedig nem az vagyok. Gyakorlati ember vagyok, gyakorlati író. És ez a másik oka annak, hogy ennyire szeretek a színháznak írni. A színház nagyon konkrét, a drámaíró nem csalhat, a megfelelő anyagot kell adni, nem lehet valamiféle elvonatkoztatás mögé bújni, legyen az ideológiai, politikai vagy valami más. És a legmagasabb elvonatkoztatás embere, Friedrich Hegel írta egyszer: Die Wahrheit is immer Konkret. (Az igazság mindig konkrét.) Másképpen fogalmazva: a színház számomra a legemberibb és legintenzívebb művészi forma.
Fordította Domsa Zsófi (megjelent: Gnostiske essay 1999)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése