ősbemutató
Haydn - Benedek Miklós mv.
Herceg - Kálid Artúr
Polzelli - Szilágyi Csenge e.h.
Angyal - Ilyés Róbert
Antonio - Gados Béla
Mozart - Pásztor Tibor
Bernhard - Dévai Balázs
Rosenbaum - Kardos Róbert
Therese - Parti Nóra
Haydn anyja - Lázár Kati mv.
Továbbá az énekesnők:
Dobos Kata, Farsang Emese, Gavaldi Vivien, Kovács Zsuzsanna, Tóth Zsófia, Mórocz Adrienn e.h.
és Dinyés Dániel vezényletével: a zenekar.
MOZGÁS: Katona Gábor
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Bemutató: 2009 december 18. 19.00
Cseh Tamás terem
1954-et írjuk, Kismartonban, az Esterházy-család birtokán temetés zajlik, a család valahai világhírű zeneszerzőjét, az 1809-ben elhunyt Joseph Haydnt temetik újra – merthogy kalandos epizódok után ez az a pillanat, amikor a zseni feje és teste végre egy koporsóba kerül… Megtörténhetne, hogy az Esterházy-család sarja, a majdani zseniális író, Esterházy Péter ott sertepertél a koporsó körül, két zseni sajátos találkozása!, a történelem persze másféle történetet ír…
A találkozásra 2009-ben kerül sor, a zeneszerző halálának 200. évfordulóján, amikor Esterházy Péter drámát ír a budapesti Bárka Színház számára. Drámát ír a szokásos önreflektív, fájdalmasan groteszk módon, hogyan is találkozik a fej és a test, hogyan is viszonyul a világhírű író ehhez a nagyonis személyes, mégis távoli történéshez, hogyan is viszonyulunk a derű zeneszerzőjének morbid történetéhez – és persze zenéjéhez, hiszen a legizgalmasabb Esterházy szövegének és Haydn zenéjének találkozása lesz.
Haydn, Joseph
osztrák zeneszerző
Született: 1732. március 31., Rohrau, Ausztria, Niederösterreich tartomány
Meghalt: 1809. május 31., Bécs, Ausztria, Haydn utca 16.
Nyugszik: Eisenstadt (Kismarton), Ausztria, Burgenland tartomány, Bergkirche
A haláltól a végső nyugalomig
Joseph Haydn 1809-ben halt meg, éppen abban az évben, amikor a Napóleon vezette francia seregek Bécs alatt egyesültek, és megtámadták az osztrák fővárost. A zeneszerző utolsó szavaival rémült szolgáit nyugtatta meg: valahol a közelben ágyúlövés dörrent.
Haydnt a Hundsturmer sírkertben temették el (ma a Haydn Park nevet viseli Bécs Meidling nevű városrészében), ám itt, az Esterházy családtól távol sírját nem tudták igazán méltón gondozni. Ezért II. Esterházy Miklós – a cambridge-i herceg Haydn iránti csodálatán felbuzdulva – 1820-ban exhumáltatta a zeneszerző testét, és a kismartoni Haydn-kápolnába (korábban: Bergkirche ’hegyi kápolna’) vitette. A felnyitáskor azonban észrevették, hogy Haydn koponyája nincsen a koporsóban. A nyomozás során bebizonyosodott, hogy Joseph Carl Rosenbaum, Esterházy herceg titkára – és nem mellesleg Franz Joseph Gall frenológus* követője – nyolc nappal a temetési szertartás után a helyi börtönparancsnok és két munkás segítségével felnyitotta a sírt, és ellopta a zeneszerző fejét. Ám a koponyacsont rejtekhelyét nem sikerült felderíteni, így a holttestet csonkán szállították el és temették újra Kismartonban. Később a börtönparancsnok, bizonyos Johann Peter, átadta a rendőrségnek Haydn állítólagos koponyáját, az eredeti azonban mindvégig nála volt, ő kapta meg ugyanis barátjától, a titkártól, hogy a bécsi Zeneakadémián helyezze el az ereklyét. Ám mivel sem Peter, sem örököse, egykori felesége nem kockáztatta a lopott értékkel való lebukást, a koponya jó pár kézen ment keresztül, míg végül a bécsi Zenebarátok Társaságának birtokába jutott. A Társaság múzeumában őrizték egészen 1953-ig. Haydn teljes újratemetésének első kísérlete még meghiúsult, ám 1954-ben a koponyát díszmenetben vitték Bécsből Kismartonba, hogy ott a földi maradványok többi részével egyesítsék. A csontokat Gustinus Ambrosini szobrászművész fektette a márványszarkofágba, s helyezte ezzel végső nyugalomra Joseph Haydn testét – 145 évvel a zeneszerző halála után.
Dallos J: dal.jutka@freemail.com
VálaszTörlésNagyon izgalmas volt a Haydn, szórakoztat és gondolkodtat. Nem tudom, miért volt olyan kicsi a taps, talán a hideg miatt.
Tök jó volt az előadás! Köszönjük!
VálaszTörléshosszú évek óta nem voltam ilyen szórakoztató előadáson. a színészek egyszerűen kifogástalanok... de komolyan, rohadt jók.
VálaszTörlésa színésznők azzal a sok fodorral viszont nem csak jók, egyenesen lélegzetelállítóak... igen, hát sajnos emiatt aztán helyenként nem is tudtam a szövegre összpontosítani... :) így viszont annál inkább feltűnhetett, hogy a zenekar is mennyivel emeli még tovább a darabot.
szerintem ez 5 csillag.
köszönjük!
osztoka@gmail.com
VálaszTörlésNagyvonalú, nagyszabású, igen bátor rendezés, elképesztő ötletekkel, remek színészekkel!
Felejthetetlen este volt, köszönjük!
előre leszögezem, hogy sajnos teljhatalmat adok magamnak.
VálaszTörlésez egy olyan értelmezés lesz,
amelyben nem azt akarom majd elmagyarázni,
hogy a szerző hogyan szánta a darabot,
vagy mit akart kifejezni itt és ott,
és, hogy kinek, hol, mit kellene belelátnia,
hanem egyszerűen csak leírom a dolgokat, amiket bennem keltett.
a fonalakat, amelyek mentén én felfűztem a történéseket.
és ezt tekintem az igazi értelmezésnek.
nem foglalkozom a megírás és a színpadra vitel elkülönülő lépéseivel sem,
csak a darabnak a tegnap esti fizikai megvalósulásával fogok foglalkozni.
először is a nyitány.
mindenekelőtt ott van a díszlet, amely hibátlanul illik egy modern színház
klasszikus kosztümös díszletének. nem kelt gyanút.
mindvégig fenntart egy hatást, és olyan simulékony,
hogy olyan, mintha egyetlen szerepe a biztos háttér megteremtése volna.
egyébként a legelső mozzanat, Haydn bevonulásának halksága arra késztet,
hogy az ember elkezdjen odafigyelni a részletekre.
(és az ember úgy is marad, figyelmesen.)
azokban a pillanatokban még bőven azt hittem, hogy kevés szöveg lesz,
narráció pedig egyáltalán nem.
aztán az angyal.
ugye Hamvas Béla Karneváljában is itt kezdődik minden,
amikor megjelenik az angyal,
megjelenik az üzenet,
és onnantól kezdve az ember tud, vagy nem tud
mit kezdeni a közvetített üzenettel.
nos ez a Haydn angyala valójában szemmel láthatóan postás.
méghozzá a Magyar Posta alkalmazottja,
kőbányai sötét. persze ez nem a feladót minősíti.
alapvetően jöhetne biciklin is.
úgy teszi le a szárnyait.
a postásnak nem része a bicikli, nem is elengedhetetlen munkaeszköze,
de mégis könnyebbség, és státuszszimbólum.
aztán az ember meg is feledkezik róla.
ez az angyal tehát úgy érkezik meg, mint postás.
levelet hoz, üzenetet, a feladót deklarálja,
a címzett viszont nem olyan egyértelmű.
a szövegkönyvet lapozgatja, nincs a borítón címzés,
de belül, a szövegben minden jel arra mutat,
hogy nem a szereplőkhöz, hanem a nézőkhöz érkezett.
fel is bomlik a színpad elzártsága.
és nagyon egyszerűen, – és abban a pillanatban kicsit hihetetlenül –
meg is fogalmazódik a szerző üzenetének vázlata:
itt van ez a Haydn, itt van ez a valaki a múltból,
akit valaki fontosnak mondott,
és itt vagyunk mi, a nézők, akik eljöttünk, valamiért, de valójában
a megbízó szándéka szerint bármiért is jöttünk, a feladatunk,
hogy megismerjük Haydnt, aki fontos. valamiért.
én itt borzasztó erős gúnyt éreztem az egész Haydn év,
és a felkérésre való darabírás irányába.
a befogadáshoz szükséges figyelmet lehet tanítani,
VálaszTörlésa befogadnivalót lehet közvetíteni,
de a befogadnivaló nélkül megismertetni az embert azzal,
ami a befogadás élményétől benne lezajlana:
nem lehet.
két helyen viszont minden további nélkül mégis megpróbálkoznak ezzel napjainkban:
az iskolában és a mainstream médiában.
így kerül ide a beszélgetős kvízjáték és az iskolai felelés.
igenis mindenki tessék megmondani, hogy mit kell tudni erről.
hogy mit kell érezni.
ide kötődik bennem a koponya-szimbólum is.
a művész halott.
az amit közvetíteni tud még, az a zenéje.
eljátszható, meghallgatható, átélhető.
de az utókornak a koponyája kell. a titka.
amit ráadásul elválasztanak a testétől.
elválasztanak a tértől, az időtől, a helyzettől, amiben létezett.
egy Haydn-alakú hiánytól.
a dolgok csak relációkban értelmezhetők.
a többi felesleges próbálkozás.
a zene értelmezhető az utókor hallgatóságára gyakorolt hatás viszonylatában.
de az adott zsenialitás nem értelmezhető a jövő eltérő viszonyrendszerében.
vannak változásra érzékeny relációk.
Haydn ilyen. Haydnnék nem időtálló a marketingje.
az édesanya igyekszik ugyan,
– újra a tévé, mégpedig a reklámok hangulata érezhető,
a mindent, bárhogyan eladni próbáló teleshoppoké –
de hiába.
a koponyát méricskéljük.
mások, sztárok életét méricskéljük.
miközben a saját, real time életünk apró értelme végképp odaveszik.
hosszú osztrák csend.
vagy bármilyen.
talán az egész értelmezésemnek ez a legnagyobb bátorságot igénylő része,
de akkor is ki merem mondani,
mert valahol a zárszóban volt egy momentum, ami megerősített ebben:
nem Haydn a kérdés, vagy Haydn csak annyiban, amennyire bennünk:
az egyéni lét kérdései a kérdés.
hogy egyáltalán, mi ez.
ott a herceg, aki bír, birtokol és akinek lehet. de nem telik be, nem nyer értelmet.
ott a művész, a tehetség, aki alkot, ad.
ki ilyen, ki olyan célokért. ki világsikerrel, ki házi hercegi sikerrel, ki sikertelenül.
ott a polgár, aki lehet szürke, vagy lehet bulvárhős koponyarabló.
ott a cseléd, aki lehet lojális, vagy lehet rebellis.
és ott van végül a nő, aki leginkább hangszer, vagy múzsa, vagy szerető,
de mindenképp elég másodlagos szereppel bír a darab során.
(mit változtat? melyik mit változtat?)
végülis, ha úgy vesszük, a huszadik századig általában alig esik róluk szó.
mert valahogy furán esik szó a dolgokról.
a múltról. valahogy a múltról, ha szó esik, megengedhető a torzítás.
azok régi emberek, azok valahogy olyan könnyen lehetnek teljesen más lényegűek.
nem vesszük észre a történelmi klisék irracionalitásait.
ismételjük az annyiszor látott szöveget.
ez megjelenik a narrációban is.
amikor az angyal, vagy az édesanya kimond egy-egy ilyen mondatot, mindenki nevet.
holott bárki, ismétlem bárki, a darab megnézése előtt
megtanulná és felmondaná ugyanazokat a mondatokat egy könyvből.
kétségek nélkül. teljes komolysággal.
de ha nem tanulhatunk a múltból, tudjuk-e jobban csinálni elődeinknél?
(hogy kell-e jobban csinálni, az kétséges, de erről azt hiszem nincs is nagyon szó.
bár személy szerint az összes, házasságbeli nyűglődésre, és az öregedés ritmusára
– 54 éves vagyok – emlékeztető rész megerősít abban, hogy másnak nincs is értelme,
csak jobban csinálni, de ez bennem van, nem a darabban)
itt van hát Haydn, akit újra fel kellene fedezni,
újra elénk lehet tárni,
bulvárvonalon, advertising vonalon, kulturális-ismeretterjesztő vonalon is,
de ez felesleges, ostoba, otromba és groteszk.
összességében a zene, és az amit a zene hordoz,
az, ami nem kőbe vésett, és szerencsére tisztességgel nem is kőbe véshető,
csak az marad.
az pedig nem örök érvényű, a művészeteknek épp ez a lényege,
hogy az idő megváltoztatja a művet,
minden kor valami újat találhat bennük,
és kezdhet vele valamit.
használhatja, érezheti, vagy elvetheti.
egyszerű, helyhez kötött és nem túl giccses.
érted?
na, és kell most neked?
kellett?