Jon Fosse A gyermek című darabját már 1997-ben bemutatták Magyarországon. Ez azért fontos mert az előadást Kai Johnsen, az a norvég rendező rendezte, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy Fosse végül is színházi író lett. A Budapesti Kamaraszínház előadását a szintén norvég művész, Olav Myrtvedt rendkívül egyszerű színpadképe tette igazán autentikussá. Fosse ezzel a produkcióval kapcsolatban többször járt Magyarországon, és több esszéjéből is kiderül, hogy milyen mély benyomást tett rá az itteni színházi kultúra. Több írásában is említi azt a mondást, amit akkor itt hallott: angyal szállt el felettünk, azaz a színpad felett, mondjuk akkor, ha hirtelen csend lesz, mintha senki sem merne, vagy tudna megszólalni, de mintha mégis mindnyájan egyszerre értenénk meg valami eddig nehezen érthetőt. Ez a gondolat lett végül Fosse drámaírói ars poeticája is; úgy írni, olyan látszólag hétköznapi szituációkat teremteni, amely egy-egy pillanatra a mélyebb belátás, a felismerés élményét adják. Ezek a pillanatok, amikor az angyal szállhat, vagy ahogy ő írja, mehet át a színpadon, a darabban nyilván nem mindig ugyanott jönnek létre, de a lehetőség ott van a szövegben, a helyzetekben.
Ezért gondolom úgy, hogy nagyon óvatosan kell Fosse szövegeit fordítani. Nem lehet csak a mondatok minimalizmusa felől közelíteni a feladatot, nem lehet azt hinni, hogy ezek a szövegek egyszerűek, és ezért fordítani is egyszerű őket. Ugyanakkor a szóismétléseket lehetőleg kerülő magyar nyelvi elvárásokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. És ami még ennél is fontosabb, nem lehet a többértelmű helyzeteket, mondatokat egyszerűsítve fordítani. A fordító bizonyos szempontból éppolyan olvasója a darabnak, mint bárki más. Munka közben ő maga is interpretálja valahogy azokat a helyzeteket, amiket Fosse nyitva hagyott. Az elharapott félmondatok vagy félszavak, a mondatok egészét módosító hangsúlytalan, rövid szavak, és legfőképpen a központozás teljes hiánya olyakor szinte már rákényszeríti a fordítót, hogy valamilyen irányba döntsön, hogy értelmezzen, és valamilyen többlettel ültesse át magyarra Fosse mondatait. De szerintem éppen ezt nem szabad megtenni. Mert míg a szöveg interpretáló befogadása, az üres helyek kipótlása, az eddig olvasottak folyamatos újraértelmezése olyan értelemalkotó folyamat, ami tulajdonképpen az olvasás lényege, és értelme, addig a fordítónak éppen ez ellen kell dolgoznia, épp azt kell megakadályoznia, hogy egyéni olvasata szerint leegyszerűsödve szólaljon meg magyarul a szöveg. Nem hiába hívják a műfordítást a lehetetlen művészetének, bár ez Fosse szövegeinél első látásra nem így tűnik. S talán még akkor sem, ha olvassuk a darabokat. De a színház más, mert itt sok ember „olvas” és értelmez egyszerre: olvasó a rendező, a színész, és olvasó a néző is. A fordító olvasata pedig nem lehet elsődleges.
Fosse nyelvétől a magyar elég távol áll. Az általa használt újnorvég önmagában költőibb, mint a norvégok által legtöbbet beszélt bokmål, azaz a könyvnyelv. A második világháború utáni modern norvég költészet hagyományait követve Fosse az egyszerűséget, a minimalizmust értékeli. Ehhez képest a magyar mondatok túlbeszéltnek, túl színesnek tűnnek. A magyarra fordított norvég mondatok pedig egyszerűségük miatt tűnnek túl banálisnak. És akármilyen egyszerűek, épp az egyszerűségük és a sok ismétlés miatt nehéz velük dolgozni, értelmezni, megjegyezni és élettel tölteni meg őket. Nem könnyű a dolga tehát a Fosse-szövegek egyik „olvasójának” sem.
És akkor még nem is esett szó az alakokról, a szituációkról. A tőmondatokban beszélő, önmagukról szinte semmit sem eláruló, névtelen nők és férfiak, apák és anyák jelennek meg Fosse hétköznapinak látszó, de általános érvénnyel rendelkező helyzeteiben. Szimbólumoktól, részletes karakterrajzoktól mentes, feszült és mégis mélyen emberi humorral megírt darabok közül az Őszi álom nemcsak furcsa időkompozíciója miatt emelkedik ki. A költői képektől amúgy idegenkedő író, itt egy nyilvánvaló topost használ, a temetőt, mint a halálhoz mért élet, az elmúlás tudatában megélt idő képét. Az Őszi álom temetője ezért egyszerre tér, ahonnan nem tudnak, vagy nem akarnak elszakadni a darab szereplői, és egyszerre idő, ami múlik, ismétlődik, visszahozhatatlan, s olykor mégis úgy tűnik, mintha egyhelyben állna.
A darabban megjelenő alakok is jóval többet árulnak el magukról, mint más Fosse művekben. „Bőbeszédük” persze viszonylagos, és magyar füllel még így is sutának hallatszik.
1997-ben egy drámaírói szeminárium kapcsán olvastam a Valaki jönni fog című darabot, Fosse első drámáját. Rendkívüli élmény volt, és nagyon örültem, hogy később asszisztensnek hívtak Kai Johnsen mellé a magyarországi produkcióba. Persze fárasztó volt, és hosszú és feszültségekkel teli ez az időszak, de ettől kezdve nem tudtam szabadulni Fosse darabjaitól. Az Őszi álom kéziratát az író maga adta a kezembe Bergenben 1998-ban, mondván, hogy nemrég készült el vele, és úgy érzi, jól sikerült. A darab az egyik legszebb, legteljesebb és legnehezebb mű, amit Fosse eddig írt. Egyrészt nagyon büszke vagyok arra, hogy az Őszi álom a fordításomban jelent meg az Európa dráma-antológiájában 2002-ben, másrészt még most is nyersnek érzem a fordítást, még most sem vagyok vele elégedett. Ezért jó, hogy a mű megint színpadra kerül, és ez nekem is alkalmat ad arra, hogy visszatérjek a szöveghez, javítsam, pontosítsam, újra meg újra elolvassam, és megtapasztaljam, hogy még mindig milyen sokat jelent számomra az Őszi álom.
Az 1997-es kamaraszínházi előadás, melynek előbemutatója Dunaújvárosban volt, minden bizonnyal túl korán történt. Fossét ugyanis csak valamivel ezután fedezték fel Franciaországban és a magyar színházat leginkább befolyásoló Németországban. Itthon először 2000 környékén kezdtek a színházak Fosse darabjai iránt érdeklődni. A német és a francia előadásokról megjelenő cikkek, interjúk és kritikák alapján, úgy tűnik, hogy Fosse olyan igényt elégített ki, ami éppen az ezredforduló környékén vált érezhetővé Európában. Darabjai nem voltak politizáló, nyíltan társadalomkritikus művek, és nem valamilyen ideológia szólalt meg bennük. Szemben a kortárs német és angol színdarabok többségével, Fosse nyelvi minimalizmusa nem egy mentálisan és erkölcsileg leépült, kilátástalan állapot lenyomata volt, hanem nyitott színpadi szövegként értéktöbbletet hordoztak. Sokan vélik úgy, hogy Fosse azt az űrt töltötte be, amit Beckett hagyott maga után, s általa a dráma új lehetőséget kapott. Erről persze sokat lehet vitázni. Azért is, mert Fosse fogadtatása korántsem volt mindenütt egységesen elismerő. Különösen az angol színpadokon tűnt idegennek, mesterkéltnek az, amit a francia és a német közönség költészettel és értékkel telítettnek vélt.
Fossét persze elsősorban Ibsenhez szokták hasonlítani, ami a nemzetközi színházi elismertség tekintetében igaz is. Érdekes belegondolni, hogy Ibsen, akinek utolsó darabjait a nyelvi, kifejezésbeli egyszerűsödés és a képi sűrítés jellemzi, ma vajon milyen színházi nyelvet használna. Eddig minden jelentősebb norvég drámaíró szinte szaladt az elől, hogy műveit Ibsenéhez mérjék, Fosse számára viszont a nagy elődhöz való viszonyítás kiváló reklámot jelentett a nemzetközi sikerhez. Persze vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy Fosse nyelvében semmi különös nincs, csak úgy ír, ahogy azok az emberek beszélnek, akik Norvégia nyugati partján fekvő kis halászfalvakban, meglehetősen egyszerű és monoton életet élnek. Ülnek egymással szemben órákig, nagyokat hallgatnak, hümmögnek, és mikor lemegy a nap, lefekszenek aludni. Fosse nyilván felvett ebből a helyi színezetből, de darabjainak inkább a nagyváros adja a hátterét. Szereplőinek a magány az állandó kísérőjük; a magány és a félelem valami általános kudarctól, a másik emberrel való találkozástól, a szavaktól.
Domsa Zsófi
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése