Van egy olyan mondatod Romeo Daddiként, hogy “Te csak könnyű örömet érzel, csak annyit, amennyit egy falevél érezhet.” Álnaiv leszek, kérlek, hogy mesélj a falevelek öröméről…
Romeo azért mondja ezt, mert egy falevél nem tervez, nem törődik se múlttal, se jövővel: ő a pillanaté, csupán van. Ilyenné válni nagyon nehéz. Valószínűleg ezt nevezik nirvánának, vagy Szamuráj-kódexekben lehet erről olvasni, ilyen a teljesen tudattalan létezés. A rózsa sem foglalkozik azzal, hogy tetszik-e neked vagy sem, és mi nem ítéljük őt el ezért. Ez a létezésnek egy másik szintje. És mind kerülhetünk ilyen helyzetbe. Ha azonban megpróbáljuk tudatosítani magunkban és másokban a falevél-létet, a tudattalant, ha elérünk a tudatosságnak egy ilyen szintjére, ahol már olyasmiről beszélünk, amiről nem szokás, a társadalom kivet magából, és furcsa szerzetnek tekint. Különc lesz Romeo is, amint találkozik egy olyan helyzettel, amire nem tudja a választ. A huszonkettes csapdájába kerül: ha tudom, hogy őrültség, amit csinálnom kell, akkor nem vagyok őrült – tehát csinálnom kell.
Romeo őrületének vagy lelkifurdalásának egyik oka az, hogy megcsalta feleségét. Mégpedig öntudatlanul, akár egy falevél. Vajon előfordulhat ilyesmi: bár nem akarja, „véletlenül” megcsalja a nejét?
Meggyőződésem, hogy életünk számtalan részét a tudattalan alakítja. Persze, ha jó irányban halad, hajlamosak vagyunk ezt a javunkra írni. Én például, ha a saját pályámat nézem, kevéssé látom a tudatosságot. Mikor Szolnokról eljöttem, azt gondoltam, azért történt, mert Spiró Gyurival nem találtuk a hangot. Ma már úgy látom, azért nem találtam vele hangot akkor, mert el akartam jönni Szolnokról. Ezt a feszültséget vetítettem ki Spiróra, ilyenformán ez is véletlenszerű volt. Véletlenekből született a Szentivánéji álom is, az első “nagy” szerepem, amire nem választottak ki sem engem, sem Scherer Pétert. Ki irányította, hogy Szolnokról el fog menni Schwajda György igazgató, helyére Spiró jön, akivel nem fogom majd találni a hangot, a Szentivánéjiben pedig visszaadják ketten a szerepet és mi kapjuk meg?! Jó lenne azt mondani, hogy tudatos részem volt ebben, de valójában csak tettem a dolgomat: dolgoztam. A sors pedig különböző szerepeket sodort elém. Ezeket a szerepeket aztán elfogadtam. Bár maga az „elfogadás” sem egyszerű folyamat: azt szoktam mondani, a legelső időszakban a szerzőt utálom, aztán a rendezőt, amiért állatságokat kér, később a kollegákat, akik mind akadályozzák, hogy én jó legyek, utána a kellékest, majd a kellékeket. Aztán van egy időszak, és ez hosszantartó, amikor mindenki utálatos, és azt gondolom, ők azért vannak, hogy nekem betartsanak és nehezebb legyen.
Nem is beszélve az interjúkészítőkről. Beszélgetésünk a próbaidőszak kellős közepén készül: azon a fázison már túl vagy, amikor a szerzőt utálod?
A szerzővel most kezdek barátkozni. Most a rendezővel kezdünk egymásnak menni. Kezdetben az ember nem tud semmit. Aztán amikor már azt érzi, hogy összerakta a szerepet magában, akkor jön a gonosz rendező, és a milliméterek csiszolgatásába kezd, amitől szét megy az ember feje. Közben igaza van persze, ráadásul Bocsárdi Laci jól ismeri ezt a darabot, egyszer már rendezte is. Ez nehézség is sok vitában, mert sokkal hamarabb kivédi az érveimet, mintha én is ugyanolyan felkészült lennék. Úgy párbajozunk, hogy nála van egy pisztoly, egy szamuráj kard és egy géppuska, nálam meg csak egy csúzli.
Bocsárdi színháza érzéki és teátrális. Másfajta kihívás ez, mint amivel eddig találkoztál?
Bocsárdi Tamási-feldolgozását, a Csodát nézve nem éreztem azt, hogy teátrálisabb volna a megszokottnál. Most dolgozunk együtt először, de nem nehezebb, mint más felkészült rendezőkkel. És ő nagyon felkészült.
Térjünk vissza a falevélhez. Ezt az örömet érzi Romeo, amikor akarattalanul bűnt követ el. Mások szerint ártatlan bűnt. Létezik olyan?
Egyetemes értelemben nincs ilyen. Persze a jog felállíthat egyfajta sorrendet, és nyilván nem is ugyanaz, ha játék közben véletlenül fellöklek, bevered a fejed és meghalsz, mintha előre megfontolt szándékkal követném el ugyanezt. De mindkét esetben öltem, és ezt a kérdést boncolgatja a darab. Hogy mit lehet kezdeni egy szándékolatlanul elkövetett bűnnel. Az egyik ember könnyedén feldolgozza, a másik belerokkan. Illetve van-e jogod másokat terhelni a bűnösségeddel?
Romeo Daddi nem a könnyebbik utat választja azzal, hogy bevallja a bűnét? Hiszen ezzel magán könnyít ugyan, de fájdalmat okoz másoknak.
Olyan alapvető kérdést teszünk fel ezzel, amire nincs válasz. Igen és nem ugyanúgy igaz. Ha azt mondjuk, hogy a Tízparancsolat értelmetlen, akkor persze el kell hallgatni a bűnt. Romeo gyerekkori barátja feleségével csalta meg saját feleségét – nem tervezte, nem akarta és mégis megtörtént. Az ember az ilyen bűn elkövetése után viszolyog bár, de már nem tudja visszacsinálni. Aztán az egyik fél úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, el akarja felejteni, akár egy rossz álmot. Romeo erre képtelen, és ennek kell, hogy legyen következménye is. Illetve az a kérdés, tud-e feloldozást adni önmagának. A többiektől ezt nem kaphatja meg. Legfeljebb egy Jóisten nevű valaki segíthetne, de akkor Romeo joggal kérdezné, hogy hol van, mutassatok be neki. Segíteni a többiek azért sem tudnak, mert ők kapaszkodnak a létezésbe, hajtja őket az, ami mindenkit: az életösztön. A Romeo-típusú embereknek ezért el kell tűnniük, mert kártékonyak, probléma-okozók. A megcsalt férj, Giorgo szerint Romeoé rettenetes bűn, ami egyetlen módon orvosolható: gyilkossággal, vagyis ha megöli a gaz csábítót. Giorgo az a típusú ember, aki szerint ilyen szabálytalanságért piros lap jár.
És míg Romeo a lelkiismeretét akarja tisztára mosni, nem gondol arra, mi lesz feleségével, ha ő meghal…
Van egy ember, aki kétségbeesetten, minden módon próbál önigazolást találni saját magának. És ott van a felesége, akit legjobban szeret, és aki nem érti meg őt. Ráadásul van más gond is. A felesége azt álmodja, hogy Romeo legjobb barátjával, Giorgoval szeretkezik. Ugyanazzal, akinek a feleségével később Romeo őt fogja megcsalni. Egy ilyen álom után ennek a nőnek a szerelme már nem makulátlan. Ha a Mona Lisán van egy légyszar, hiába takar ki keveset a festményből, nem lenne ott a helye. Romeo radikális, hiszen azt mondja, hogy meg kell szüntetni, ami bemocskolódott.
Ez a fajta tisztaság-mánia nem ijesztő? Mintha ő lenne a gondolatrendőrség az 1984-ből…
Az első bűn is gondolatban született meg. “Mi lenne, ha ellopnám?” És csak utána következett maga a lopás.
Akkor Romeo szereti a feleségét?
Szerintem nagyon. Az ember általában sokkal kegyetlenebb tud lenni a szeretteivel. Amihez semmi közöm, azzal szemben nehezebb indulatossá válni. Ezért tűnik súlyosnak, hogy kiadja a feleségét, elárulja a többieknek azt az ominózus álmot, tehát felhasználja valamire. Eszembe jutott valami, amit persze nem lehet eljátszani, pusztán gondolatkísérlet, de talán tudat alatt Romeo azért a bizonyos álomért csalja meg a feleségét.
Vagy, ahogy Giorgo mondja, azért, mert a felesége elmesélte azt az álmot a férjének. Szerinted jóra vezet az őszinteség-minden-áron?
Vajon ha kimondanád az igazat minden helyzetben, mennyire rajonganának érted?
Saját magamnak sem lennék túl szimpatikus.
Tehát jobb a hazugság, azt mondod. Nem vagyok olyan Don Quijote-típus, hogy egy igazmondó-küldetést végigcsináljak, de azt gondolom, nagyon nagy része van az ilyen viselkedésnek abban, hogy itt tartunk ma a világban. Giorgo felesége számára a zűrzavar, a hazugság az evidencia, ez számára nem jelent lelkiismereti kérdést. De Romeo azt mondja, ha egy bűn megtörténhetett, akkor holnap lehet, hogy lefekszem az anyámmal, mint Oidipusz király; bármi előfordulhat. Csakhogy így nem lehet élni. Illetve van egy pont, amikor azt mondja, hogy én is élhetek úgy, mint a többiek, hiszen gyarlóak vagyunk mindannyian. Egy pillanat erejéig, mintha lemondana arról, hogy bevallja, amit elkövetett.
Miért tálal ki végül mégis?
Talán az a beszélgetés a válasz, amit Romeo épp a dráma vége előtt folytat a többiekkel. Valódi polgári, felületes csevely. Mintha lenne miért jól érezniük magukat, elbeszélgetnek mindenről, csak a lényegi kérdéseket kerülik. Ez válthatja ki Romeóból a dacot, hogy Giorgot szembesítse a valósággal. Persze addig is, az illedelmes csevelyben is érezni egy kis szurkálódást. Hogy ez tudatos piszkálódás-e Romeo részéről, vagy a bűntudat miatt válik a hangja kicsit keserűbbé, azt nem tudom. Ha Pirandello itt ülne, biztos megmondaná. De az biztos, hogy Romeo nagyon pontos és egyenes úton halad a halál felé. Az volna jó, ha ezt az elbizonytalanodást a nézők komolyan tudnák venni, és azt gondolnák, tényleg rendbe jött minden. Bár az egy percig sem kérdés a darabban, hogy végül Romeonak ki kell mondania, hogy mit tett, még ha sokáig nem is bírja rászánni magát. Addig az a kettősség munkál, amikor úgy mondok ki valamit, hogy nem mondom ki, de azért te vagy a hülye, hogy nem érted. Ilyen az, ha furdal a lélek…
Közben persze Romeo azt állítja, hogy éppen a bűntudat hiánya bántja. Az okoz neki bűntudatot, hogy nincsen neki.
És ettől zseniális Pirandello. Az ezen való rágódás közben fel sem tűnik az embernek, hogy ez maga a lelkiismeret-furdalás. Romeo éppen ezért nem tud felülemelkedni a bűnén. Hiszen sokan azt mondanák, a bűntudat maga a büntetés, és ezzel ismét helyreállt a rend. De Romeo úgy érzi, nem bűnhődött meg, csupán látja a problémát. Se nem jó-, se nem rosszkedvű. Ettől őrül meg. Ő a falevél ebben a történetben, akivel a bűn megesik, nem tudni hogyan. Nagyon szép példája a megtisztulásnak, amikor Romeo eljut egy pontra, ahonnan nézve semmilyen bűn nem vált ki belőle felháborodást. Halála előtt már nem ítélkezik, azt is emberinek tartja, hogy valaki lelőtte őt.
A tisztának minden tiszta. Giorgoék vajon megértenek ebből bármit is?
Hogy mi lesz Giorgoékkal, az már a Nem tudni hogyan 2-ben lenne, és azt Pirandello nem írta meg. De hogyha előadás után a néző töri ezen a dióját, már megérte. A mi előadásunkban, legalábbis most úgy látom, az a verzió lesz, hogy Romeo halála nem változtat semmit a többiek gondolkodásán, minden megy tovább a régiben. Persze úgy lenne szép megcsinálni, hogy ti nézők sokat nevessetek. Remélem sikerül.
Majd én nevetek. Egyébként ez meglep, nevetésre nem számítottam. Bár, most, hogy mondod…
Kívülről a legdrámaiabb vita is nevetséges tud lenni. Romeo nem ér szép véget, nem is érhetne. De azért röhögés közben esetleg megszakad a szíved. Persze még ki tudja, hogy mit látunk majd másképp ebben a három hétben a bemutatóig. Most a főzés kezdeti fázisában vagyunk, már hasonlít a leveshez, amit csinálunk, de még ehetetlen. Megpucoltuk a hozzávalókat, de csak most fog kiderülni, hogy jól válogattuk-e őket össze.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése