Tizenkét éve, amikor Kolozsvárról visszatérve a Bárkára jöttél, azt mondtad, hat év alatt nagyon megváltoztak az emberek.
Biztos én is sokat változtam, de nagyon másnak éreztem a világot. Nehéz volt visszajönni.
Itt feleslegesen sokat beszélnek az emberek – mondtad.
Ott kevesebbet beszélnek, többet dolgoznak. Ez ma is így van.
És még mindig zavar?
Sokszor igen. Könnyű esztétizálni a színházról – aztán csinálni meg elég nehéz, legalábbis ezt tapasztalom. Mindig inkább a munka oldalán voltam, szeretek sokat dolgozni.
Ebben talán hasonlít rád a Victory-ban játszott szereped, Bradshaw, aki szeret tömören fogalmazni, és amennyire lehet, keveset beszél.
Most nem azt tapasztalom, hogy keveset beszélne – épp nagyon sok szöveget tanulok –, inkább annyit beszél, amennyit kell. Amikor először találkozik Devonshire-rel, akkor is nagyon céltudatosan mond többször is csak annyit, hogy „igen”. Barker nagyon okos és bölcs nőt írt meg, aki – ha nem is mindig teljesen tudatosan, de – úgy vezeti a párbeszédet, hogy mindig jól jöjjön ki belőle, el tudja mondani, ami számára fontos.
Egy kicsit azt sugallod, nincs mindig igaza.
Nem, nagy többségében igaza van. Nehéz kiragadni egy-egy jelenetet; ha az egész szerepet nézem, nagyon jól van adagolva, hogy mikor, hol és kivel milyen dialógust folytat, és ott mit képvisel.
Mennyire képviseli magát és mennyire a halott, szétmállott, kiásott férjét?
Szerintem egyáltalán nem képviseli a férjét. Az első jelenet végén elhatározza, hogy nem hagyja meggyalázni a férje holttestét, és mindenképpen eltemeti a maradványait. Nagyon furcsa kálváriát jár végig, de ezt a vezérlőcsillagot nem veszti el. Nagyon elszánt, nagyon kitartó. Akárhova sodorja az élet – elég szövevényes és kalandos az útja – ettől a céltól nem távolodik el, és ha nem is tudatosan, a véletlen és a sors segítsége által is egyre közelebb kerül ehhez a dologhoz. Azért van nagyon jól megírva a darab, mert a véletlen és a sorsszerűség mindig találkozik, és valahogy minden arról szól, hogy ez a nő sikeresen tudja-e ezt az általa nagyon messziről indított célt elérni.
Maga a célkitűzés róla szól?
Minden cél, a kitűzött cél minősége is rólunk szól. Ezer célja van az embernek, köztük nagyon távoliak is. Bradshaw célja is távolinak, teljesen reménytelennek tűnik a darab elején, mondjuk tíz a kilencvenhez az esélye, hogy véghezvigye. Ez szól igazán rólunk, hogy kitartóan, türelemmel végig tudjuk-e vinni, vagy feladjuk félúton. Ő is feladhatta volna bármikor, megtorpanhatna, megijedhetne, de nem teszi, hanem végül eléri a célját, szerencsére.
Az ember ilyenkor boldog szokott lenni…
Ő is boldog, bár ez egy nagyon fanyar boldogság. De boldogság, mert annyira szép ez a történet. Begyűjti a csontokat, összeszedi a maradványokat, de már el is távolodik az egésztől. Óriási fordulatot vesz az élete, találkozik egy férfival, egy olyan szerelemmel, amilyennel még nem volt találkozása. Kinyílik előtte a világ, teljesen más életet kezd el élni, teljesen más ember lesz ő maga is – nem tudjuk, jobb vagy rosszabb, de más. Egyébként jó kérdés, hogy mi lett volna, ha nem indul el összeszedni a csontokat. Mindig minden az első nagy döntésen múlik.
Amikor úgy dönt, útnak indul, kimászik az ablakon és azt mondja Scrope-nak, hogy ezentúl porban kell csúszni…
…kutyává kell lenni…
…úgy tesz, mintha külső körülmények kényszerítenék az indulásra.
Ez értelmezés kérdése. Adott, objektív körülmény, hogy a férje holttestét három év után kiásták. Nyilván szükség van az ő döntésére, a férjéhez való kötődésre, a férjének való igazmondásra is. Megígérte neki, hogy olyan helyre temeti, ahol nem találják meg. Elárulták, és ő egyetlen dolgot tehet: visszahelyezi ugyanoda, hogy békében nyugodjon. Hű akar lenni a fogadalmához. Becsület, ragaszkodás, a férjéhez fűző szeretet – számomra ezekről szól a darab.
Tehát szó sincs a nagy eszmék megóvásáról, a szellemi hagyaték megőrzéséről?
Egy adott pillanatban eltűnnek az eszmék, minden eltűnik, és ott marad az ember. Meztelenül, csórén, sebzetten. Ki gondolna arra, mi járt a férj fejében, amikor az ott lóg Londonban a Blackfriarsen? Ott van egy test. Amit gondolt, azt leírta, megmaradt. De a test ott lóg, madarak csipkedik, el van szenesedve, mert folyamatosan a tűző napon égett. Szánalmas látvány. A feleség hű a szellemhez, de ennél fontosabbnak érzi, hogy az embert, akinek a földben kellene nyugodnia, megszentségtelenítik.
És mégis, mire elér az út végére, mire összegyűjti a maradványokat, nem ismeri fel a szellemi hagyatékot, a lányához került Harmonia Britannicát.
Fölismeri, csak… Úgy tér vissza a saját házához, hogy ott van mellette egy férfi, egy roncs, akit megkínoztak, kitépték a nyelvét – meg egy csecsemő. Ez egy új élet kezdete – nem tudom, kellenek-e az eszmék az emberélethez. Más kérdés, hogy miben hiszünk. A darab nagyon sokat taglalja a hitet. Sok keleti vonás is van benne, például egy teljesen taoista monológ – hogy mi az igen vagy a nem lényege. Hogy az ember mint az univerzum része igent vagy nemet mond. Ez egy életigenlő darab. Engem leginkább ez foglalkoztat a szerep kapcsán: hogy igent vagy nemet mondasz. Hogy mikor, hogyan döntesz. A legapróbb döntések is változtatnak az életeden. Az egész darab erre van felfűzve: hogy jól dönt a nő vagy rosszul. És majdnem mindig jól dönt.
Akkor is, amikor egymás után nem sokkal adja magát oda két férfinak?
Nem nagyon vonakodik. Elhangzik, hogy meg akarják erőszakolni, de az nincs megírva, hogy nagyon sikítana, földbe gyökerezne a lába vagy elszaladna. És abban a pillanatban nem is értjük, miért. Aztán amikor visszajön, elmondja, hogy egyszerűen izgatja ez a dolog. Mindkét esetben ő is dönt, nagyon erősen dönt.
Miért vállalja a másodikat?
Mert akkor még nem tudja, hogy Ball-lal, aki először megerőszakolja, hogy alakul majd. Scrope pedig olyan, mintha egy csatolmánya lenne, egy fura társ, aki bevallja, hogy nagyon szereti a nőt; nem tudja, mi lesz belőle, de belemegy. Nem gondolkodik rajta, talán nem akarja megbántani.
Nincs ebben valami ellentmondás, hogy tisztában van a döntései jelentőségével, mégsem rágódik rajtuk sokat?
Teljesen normális női logikával gondolkodik, nagyon sok helyzetben kevesebb racionalitással és több intuícióval dönt. Ösztönlény, aki a megérzéseire hallgat. Nekem is az ilyenek a legjobb döntések – amiken túl sokat rágódom, mind balul sülnek el. Ő nem mérlegel, hanem az adott pillanatban dönt, és általában jól. Úgy éli a darabbeli életét, mint egy jó szerencsejátékos. Eddig nem így élt, ezt hozzá kell tenni. Azt az életszakaszát nem láttuk, amikor egy hatalmas egyéniségű férj mellett házvezetőnő volt teljes mellőzöttségben. Azt az életkorszakát kaptuk el, amikor ebből felszabadult. Valami helyett választotta ezt az utat.
Éppen akkor szabadul fel, amikor az egész társadalmat kötött formába terelik vissza.
A legrosszabba valószínűleg. Bár hozzá kell tenni, hogy az angol puritanizmus, Cromwellék diktatúrája is véres, szigorú világ volt. De az egész azért érdekes, mert Bradshaw inkognitóban szerepel, soha nem mondják ki a nevét.
Kivéve, amikor felfedi magát…
…hogy kapjon ennivalót. És egyszer, amikor leszedeti a férjét a dárda hegyéről az egyik fogdmeggel, akkor bevallja, hogy az ő férje volt, de a katona persze nem hiszi el neki.
Nagyon más a két helyzet. A fogdmegnek a nagy cél elérése érdekében mondja el, kicsoda, amikor ételt kér, akkor egyszerű önzésből fedi fel magát, visszaél a férje nevével.
Igen, de erős motiváció, hogy éheznek, napokig nem volt ennivalójuk. Nagy bőszen elindultak a semmivel, nem gondolták, hogy ilyen lesz vándorútra kelni. Ahol föl lehet fedni, ott lehet belőle némi üzletet csinálni.
Megvan ma az emberekben az a fajta kitartás, mint Bradshaw-ban?
Azt látom, hogy nem nagyon. Ugyanakkor ez egy nagyon költői cél; lehet, hogy ugyanez a kitartás kell egy barátság, kapcsolat megtartásához, egy gyerek felneveléséhez is. Nekem is vannak célok az életemben, amikben megpróbálok végsőkig kitartó lenni.
Milyen kihívást tartogat neked ez az előadás?
Nagyon eszköztelenül és mégis nagyon sok eszközzel kell majd játszani. Tiszta és lemeztelenített színjátszás kell, ami nem mindig megy az embernek. Bátorság kell hozzá – és jó csillagállás is.
Milyen élmény volt először elolvasni a darabot?
Az első olvasópróbán találkoztam vele először. Rögtön játszottuk a jeleneteket – lentről olvasták nekünk a szöveget, mi pedig utánuk mondtuk. Már első pillanatban láttuk a jelenetek körvonalát. Megdöbbentő élmény volt; szép, szókimondó, szaftos, nyers, költői a darab.
Tim Carroll előző munkája a Bárkán, a Hamlet improvizatív munkára épült. Most mennyire volt kész koncepciója?
Most sem hagyományosan dolgozik, keveset mond, nem igazán ad instrukciókat, inkább rávezet minket a szerepre. Sok játékos – de nehéz – gyakorlatot ad szöveggel vagy szöveg nélkül azzal a céllal, hogy minél több mindent tudjunk beépíteni a jelenetekbe.
Tudsz példát mondani?
Például egy monológot az írásjelek betartása nélkül kell elmondani, és csak ott lehet megállni, ahol nincs írásjel. Ez nem könnyű, főleg, ha már tudod a szöveget… Vagy például gyorsan, kántálva, énekelve kell mondani a szöveget.
Ezek mind a szövegtudást erősítik.
Sok előadásban nem helyezünk elég hangsúlyt a szövegre, a szövegmondásra, a szöveg értékére. Tim nyers és életszerű előadást szeretne, a verbális rész teljes kiaknázásával, ami nem könnyű, mert nagyon nehéz szöveg. Tavaly a De Sade pennáját mutattuk be, az is kortárs darab, azt is Upor László fordította; mindkét magyar fordítás gyönyörű, de nehéz, cirkalmas szöveg, nagyon próbára teszi az embert, ha jó minőségben akarja tálalni úgy, hogy közben ne vesszen el a színészi játék. Sok előadásban nem helyezünk elég hangsúlyt a szöveg érthetőségére, a gondolatok közvetítésére.
Érdekes, hogy pont egy olyan rendező foglalkozik ennyit a szöveggel, aki közben elég keveset ért belőle.
Valószínűleg azért, mert az angol darab gondolatisága is nagyon sűrű. Ahogy olvasva, úgy az előadást nézve is könnyen elveszíti az ember a fonalat, ha nem játszunk elég világosan. Kristálytisztának kell lennünk.
Sztrókay András (Hajónapló Műhely 7.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése