életre-halálra
A teremben halk morajlás, zümmögésszerű, mély alaphang. A hang egyre erősödik, betölti a teret, egybefüggő, koncentrált kompozíció születik. A színészek együttes hangja ez, mely egybefonódva gazdag, sűrű robajjá növi ki magát. A robaj közepette valamivel hangosabb, gregorián énekhez hasonlítható kántálás hallható, ez aztán az alapzúgáson felülemelkedik, de nem nyomja el azt, inkább egybefonódik vele, gazdagítja, együtt játszik vele. A kántálásban szavak, mondatok rajzolódnak ki, párbeszéd születik: egy színdarab jelenete. Lassan előtűnik Howard Barker darabjának szövege.
Tim Carroll próbái gyakorlatokból, színpadi feladatok tömegéből állnak össze. Nem “pazarolja az időt” intellektuális szövegelemzésekkel, filozofálással, izzadságos gondolatokkal arról, hogy mit akarunk “mondani” az előadással. A darabot “csináljuk”, a néző majd eldönti, számára mit mond. Olvasópróba helyett rögtön belevágunk, közösen, az egész társulat. Cél a szöveg életre keltése. A bonyolult gyakorlatok rögtön gondolkodásra kényszerítik a színészt: miért vagyok a jelenetben, mi a szándékom, kire és miként próbálok hatni? Talán a legfontosabb cél rájönni arra, miért mondja minden egyes szereplő azt, amit mond, pontosan azokkal a szavakkal, amik a szövegben vannak, és miért elengedhetetlen, hogy pont ott és akkor mondja ki ezeket a szavakat.
Egyszerű, feladatokra épülő, hagyományos módszernek tűnik. Külső szem elsőre talán azt mondaná, főiskolás színpadi gyakorlatok. Mégis, az első perctől fogva a hihetetlen koncentráció által mélyebb igazságok buknak elő. Nem alakításokat látunk, nem is gondosan megformált, szépen kialakított szerepeket. Nem egy író által kitalált figurákat, amiket színészeknek nevezett emberek tehetségesen életre keltenek. Elfelejtjük a teatralitást, a filozófiai igazságokat, a szépen megkonstruált színpadi valóságot. A naturalizmust. Vadállatokkal vagyunk egy térben, vérengző fenevadakkal, akik emberi kiszámíthatatlanságukban félelmetes gyorsaságban terítik le egymást. Harcot látunk, küzdelmet az életben maradásért, ami csupán a kiejtett szó csatornáin jut el hozzánk. A szöveg pontossága, a mögötte álló szándék könyörtelen, abszolút ereje az egyetlen, amivel szembesülünk. Külső hatás, színpadi atmoszféra csak ködösítené a letisztult, meztelen, emberszagú akaratot. Zavarban vagyunk, érezzük, hogy amit látunk nem természetes, mégis reális, hiszen előttünk zajlik, szinte követni is alig tudjuk. Ezek a figurák egy pszihopatához mérhető gyorsasággal változtatják irányukat, szándékukat. Folyamatosan váltanak, olykor logikátlanul, ezáltal bizonytalanítanak el, hiszen bármire képesek. Nem tudhatjuk, ki a jó, kiben bízhatunk, kitől várhatunk megoldást, hiszen mind csak a saját érdekükért küzdenek.
meztelen igazság, műhely
Amikor a próbafolyamat egy januári délelőttön kezdetét veszi, a társulat nagy része (sőt talán a társulat egésze, Seress Zoli kivételével) nem olvasta a darabot, még csak nem is hallott a Victory-ról. Kortárs angol dráma, valami Barker írta, hazai ősbemutató lesz. Csak a főbb szerepek vannak egyelőre kiosztva, ami a harmincötből talán nyolcat jelent. Megérkezik Tim Carroll. Sokan ismerik már, dolgoztak vele a Hamletben vagy a workshopján. Mindenki kíváncsi. Tim elsőként megköszöni a szép, hosszú asztalt, amit az olvasópróbához készítettek elő. Majd egy mosollyal gyorsan hozzáteszi: “de tudjátok, hogy én sohasem dolgozom asztal mellett”. Nem hagyományos próbafolyamatra készülünk. Nagy kört alkotva ül a teremben az előadás összes szereplője. Ez a kör alkotja az arénát, amiben “történik a darab”. Boxmeccshez hasonlóan az egyes jelenetek szereplői a körbe kerülnek, ott kell megküzdeniük egymással a számukra még teljesen ismeretlen szöveg segítségével. Először csak ismételgetnek, próbálgatják a szöveget. A kívülállók mondatról mondatra segítik őket. Majd némajátékban újra lejátsszák a jelenetet. Azután saját szavaikkal. Rituálészerű játék ez, életszaga van, mintha egy utcaszínházi előadást néznénk. Vad, kísérletező, improvizatív. Mindenki kénytelen gyorsan gondolkodni, és rövid idő alatt igen kreatív megoldásokat találni. Hiszen nem tudják még, mi a “pszichológiai képlet” a kimondott szavak mögött. Csak szövegből adódó helyzetek vannak, tér, szándékok és szavak. Színház. “Rendben – mondja Tim –, még tíz perc van hátra a ma esti próbából. Csináljátok meg a teljes első felvonást. Már csak kilenc perc. Mehet.”
A darab szövege nem egyszerű. A XVII. századi stílust idéző, kvázi-korabeli szöveg arcátlan gyorsasággal vált át teljesen modern nyelvezetre. Vidéki tájszólást és arisztokratikus udvari nyelvet párosít szándékosan eltúlzott, költőien burjánzó, trágár beszéddel. Barker célja, hogy a nézőt megzavarja, kibillentse a megszokott színházi “biztonságérzetéből”. Nyelvezetével szándékosan a félreérthetőségre törekszik, nem kívánja könnyen befogadható élménnyé egyszerűsíteni azt, amit mond. Ennek eredményeként a darabot sokszori olvasásra tudjuk csak teljes egészében megérteni, nem könnyű számos mellékszálát átlátni, szereplőit megismerni. Tim nem elemez, másik utat választ: értsük meg a cselekményt és helyzeteket abból, ahogy a szöveg teljes tisztaságában életre kel csupán azáltal, hogy pontosan kimondjuk azt. Ahhoz, hogy színpadon is érthető és követhető legyen, tökéletes színészi pontosság és nagyon tiszta színpadi megjelenítés szükséges. Ez tehát az elkövetkező hetek munkájának legfőbb célja.
Spolarics Andrea egy délután egymaga próbál. Nincsenek monológjai, nem kell egyedül állnia a színpadon, nem ezért próbál egyedül. A párbeszédes jelenetek egy részét külön átveszik Timmel. Először igen lassan, éneklést intonálva mondja végig a hosszú jelenet szövegét. Megszólalása folyamatosan mélyül, bővül, betölti a teret. Szemünk előtt egyre stabilabbá, erőteljesebbé válik a színésznő által megformált figura. Hangja a sok gyakorlás hatására elkezd az értelmünkön túl a zsigereinkre hatni. Tényleg van ez a nő, tényleg rezonál a jelenléte a térben. Tim kérésére eseményről eseményre végigmondja a jelenetet. Saját szövegét pontosan idézi, a másik két szereplőét körülírja. Emellett pedig pontosan elmondja, mi törtenik vele belsőleg minden megszólalás hatására, és mit próbál elérni a másik figurában. Miért mondja azt, amit mond, pontosan úgy, ahogy mondja. Miért nem tudja elérni ugyanazt a hatást bármely más megfogalmazás, bármilyen rokonértelmű szó. A gyakorlat végén pontos képet kapunk a jelenetről, értjük a tartalmát, az eseményeit. A következő gyakorlattal mélyebbre megyünk. “Mondd végig a szöveget úgy, mintha egy szót nem értenél abból, amit mondasz. Mint egy elmebeteg, aki nem tudja értelmezni a szavakat külön külön, vagy ebben a mondatban, ilyen sorrendben, ahogy kimondja azokat. Nem érted, mit beszélsz, és minden szavaddal minket próbálsz kérdezni, kérsz, hogy segítsünk megérteni.” Ez alkalommal lassan érünk a jelenet végére. Spulni szemeiben különös elkeseredés, hangjában kiszolgáltatottság. Egy ember, aki szemünk láttára megnyílik, minden maszkot és pózt eldob, őszintén beszél, pedig nem is próbálkozik. Nem manipulál, nem próbál ránk hatni. Mégis azt érezzük, egészen közelről belelátunk a lelkébe.
Kardos Robi hasonló egyszemélyes próbán vesz részt pár nappal később. Az általa játszott Ball hosszabb, monológhoz hasonló megszólalásait próbáljuk. Erősen stilizált, “míves” szöveg, tele régies kifejezésekkel, megfűszerezve néhány durva káromkodással. Megfelelő kezekben igen szórakoztató tud lenni, de egyáltalán nem könnyű. Tim azt kéri Robitól, mondja a sorokat úgy, hogy nem áll meg írásjelnél, nem vesz levegőt ott, ahol az író szerint kellene. Bárhol máshol megállhat, csak pontnál vagy vesszőnél nem. Így egybefolynak a mondatok, a szerző által megjelölt külön gondolatok egyetlen folymatos gondolattá fonódnak össze. Időnként megáll, levegőt vesz, logikátlan helyen, hiszen csak ott szabad. Ez a hallgatót megzavarja, kimozdítja, ugyanakkor felkelti a figyelmét. A figura teljesen követhetetlen, logikátlan. Ezzel együtt természetes, hiszen az elménkben nem frappánsan megfogalmazott mondatok keletkeznek, hanem szavak, gondolatok, amik pillanatonkánt újulnak és váltanak irányt. Így épül fel a beszédünk. Gyakran meglepődünk saját gondolkodásunk gyorsaságán, gyakran saját magunkat próbáljuk utolérni. Meglepetést szerzünk önmagunknak minden új gondolattal. A pontok és vesszők figyelmen kívül hagyása roppant nehéz feladat, hiszen az ember általában úgy tanul meg egy szöveget, hogy logikus gondolatokra, szakaszokra osztja fel azt. (A próba fele ezzel telik, Tim minden alkalommal, amikor Robi véletlenül megáll egy írásjelnél, a szövegrész elejére küldi őt vissza.)
“Barker szereplői bizonyos értelemben pszichopaták” – állítja Tim. “Ezt persze nem szó szerint kell érteni. Pszichopatához hasonló a viselkedésük abban a tekintetben, hogy hirtelen, minden előrejelzés nélkül változtatnak irányt és gondolatot ugyanazon a mondaton belül, olykor igen nagy váltásokkal. Nem lehet tudni, melyik pillanatban mire készülnek, nem lehet bennük megbízni, mert minden, amit mondanak, abban a pillanatban igaz, amikor kimondják, de néhány perc múlva talán a totális ellenkezőjét mondják ki, és akkor pedig az az igaz.”
győzelem
Minden jelenet a győzelemről szól a benne levők számára. Minden szereplő győzni akar a darab minden pillanatában. Minden kimondott szó, minden gondolat azzal a céllal hangzik el, hogy jobbá tegye a beszélő számára a helyzetet. Ez a pozitív cél a próbafolyamat egyik jelmondata. “Rettenetesen unalmas és színpadias az, amikor az emberek negatívan beszélnek, mert tudják hogy nem nyerhetik meg a helyzetet. Az életben nagyon ritkán adjuk meg magunkat. Azért szólalunk meg, mert akarunk valamit a másiktól, ami számunkra jobbá teheti a helyzetet. Túl akarunk élni.”
Mucsi Zoli és Spolarics Andrea páros jeleneteit próbáljuk. A feladat: “Mondd minden megszólalásod után: Én győzök!”. Az utolsó pillanatig kemény harc folyik a szemünk előtt. Mindketten abban a hitben játszanak, hogy ők kerülnek majd ki nyertesként a jelenetből. Bár fáradtak vagyunk, feszülten figyelünk, mert ami előttünk történik, az él. Nem naturális, nem hétköznapi, nem is mű. Egy szikra abból, amit emberi valóságnak gondolunk. A többit majd eldönti a néző.
Berzsenyi Bellaagh Ádám
*Berzsenyi Bellaagh Ádám, fiatal rendező jelentkezett, hogy részt szeretne venni Tim Carroll próbáin. És ha már – hát tolmácsolt a társulatnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése