Beszélgetés Göttinger Pállal
November 30-at írunk, 18 nap van a bemutatóig. Ma kicsit beültem a próbára, az első öt jelenetet vettétek. Illetve minthogy e pillanatban úgy tűnik, az előadás tánccal kezdődik, elsősorban táncpróbát láttam, amit a Haydnt játszó Benedek Miklós fegyelmezetten eltűrt, mármint hogy hat lányka az idős Mestert, Haydnt körberajongja… Aztán eljutottunk a Rosenbaum-házaspárhoz, akiknek jelenete egy dallal kezdődik, így aztán elsősorban énekpróbát láttam. Volt persze szöveg is, az Angyalt játszó Ilyés Robi folytatott párbeszédet az egyelőre hiányzó közönséggel. Mennyire jellemző próbával találkoztam?
Többféle próbával találkozhatsz. Attól függ, hogy ott van-e a próbán Baka (Katona Gábor) vagy nincs ott. Amikor nincs, akkor a szöveg a főszereplő, a szavakkal-mondatokkal bíbelődünk – amikor van, akkor az a központi kérdés, mi történik. Amit láttál, az jellemző arra az esetre, amikor Baka velünk van. Viszont öt egymást követő jelenetet láthattál, ez nem jellemző. Harminchárom zárt jelenetünk van, mindegyikben más-más kombinációkban bukkannak fel a szereplők. A színészegyeztetés nagy úr, amikor például Lázár Kati itt van, akkor muszáj az ő jeleneteit venni, miközben azok igen távol esnek egymástól.
Ebből a szempontból talán előnyös az – és itt megkockáztatok egy viszonylag határozott kijelentést, márpedig Esterházy szövegével kapcsolatban minden határozott kijelentés merő kockázat –, hogy nincsen történet, talán linearitás sincs. Azaz végülis mindegy, mikor melyik jelenetet próbáljátok.
Harminchárom változatunk van. Biztathatnánk magunkat azzal, hogy harminchárom önálló kis színdarabot próbálunk, de nem. Töredezett, esetleges szerkesztésűnek tűnik az anyag, de persze valójában nem az. Nem mindegy például, miféle energiák szabadulnak fel egy-egy próbán. Ezek az energiák, meglehet, segítik a próbát, de nem feltétlenül segítik az előadást.
Ez így homályos.
Benedek Miklós és Réti Adrienn első közös próbája. Egy javakorabeli gentleman és egy kezdő színésznő először találkoznak, maximális kíváncsisággal fordulnak egymás felé, ez rengeteg izgalmas játékot szül, amit öröm nézni… de egyszer csak eszünkbe kell jusson, hogy az adott jelenetben nem először találkoznak, sőt túl vannak egy hosszú történeten. Így hozta a próbabeosztás. Hiába élveztük hát, hogyan fedezi fel egymást két színész, ott és akkor másról kellett beszélni. Nem mindegy tehát, melyik jelenet melyik után következik, szóval van afféle egymásból következés, kockáztassuk meg: linearitás. A szövegben fellelhető linearitást egyébként igazából egyetlen dolog legitimálja: a szerző saját észjárása. Ahogyan ő és az általa elképzelt olvasó kalandozik témától témáig, az a mű szervező ereje. Valamiről eszébe jut valami, amiről eszébe jut valami, amiről eszébe jut valami…
A mai próbán azt tapasztaltam, hogy az egyik jelenetnek nem találjátok a helyét. Ide-oda pakolásznátok, vagyis itt nem segit a szerző észjárásának követése.
A szöveg nem áltat azzal, hogy csak így és sehogy másként. Ha érzékeny vagy és figyelmes, ha átveszed ezt az észjárást, akár bele is nyúlhatsz a szövegbe.
Előttem a példány, ami hasonlit ahhoz, amit a szerző júliusban elküldött nekünk, de…
… ez itt más, valóban. Megkaptuk az első változatot, utána találkoztunk, nem is egyszer, újabb változat született, aztán a legsúlyosabb lépés: jelentősen meghúztuk, és elküldtük neki. Nagyon szépen köszönte, jó munkát kivánt, és megkérdezte, betennénk-e azért öt-hat mondatot, amit azóta talált ki, ide meg ide.
Ideális élő szerző. Akár olyan mondat is van, amit nem ő írt?
Témajavaslatok, átkötési javaslatok vannak. De Szabó Bori dramaturg, igen fontos munkatársam, elzárkózott attól, hogy Esterházy-stílusgyakorlatot írjon, azaz javaslatait, már amit elfogadott, a szerző lefordította Esterházyra. Akármit javasolunk vagy húzunk is, Esterházy gondolkodásmódjától, észjárásától nem térhetünk el. Ennek mentén bizonyos szólamok felerősödnek, megizmosodnak, tehát voltaképp építkezésről beszélhetünk. De ha ezt más, megszokott szempontokból próbálnánk megragadni: a cselekménynél, a jellemek fejlődésénél, akkor ezt az épülést-építkezést nem találnánk ott. Bajban is vannak a színészek. Honnan szedjék a szükséges indulatot, érzést, hol termelődött az ki? Sehol, ott van. Azt tapasztaljuk, hogy amit a színész önmagában felépíteni szeretne, azt Esterházy már készre elképzeli. Nincs nekifutás, helyből kell ugrani.
És a léc nem alacsonyan van.
…Magasan van. Kezdetben megpróbáltuk magunkat betuszkolni valamiféle történetmesélésbe, bár a veszélyérzetünk jelezte, nem jó úton járunk: ráfoghatjuk ugyanis a szövegre, hogy úgy nagyjából előrefelé halad, először szó esik – nem sok – Haydn gyerekkoráról, ifjúkoráról, a Herceghez kerüléséről… aztán látjuk a Hercegnél töltött mindennapjait, és a végén, ahogy kell, meghal. Még ha nem is egy életrajztörténet, de beszuszakolható egy ív – ezzel szemben, de szintén valamiféle ívet rajzolva a Rosenbaum-házaspárnál minden fordítva történik: első jelenetükben már az ellopott koponyát vizsgálgatják, és utolsó jelenetükben nyiszatolják le a fejet a testről. Örültünk, hogy lett egy sorvezetőnk, aztán az egyes jeleneteket vizsgálva látnunk kellett, hogy ez az ívrajzolgatás nem vezet sehová.
Nem mondhatod hát, hogy „te itt most ennyi és ennyi idős vagy, innen haladsz előre vagy éppenséggel visszafelé”.
Egy adott pillanatban segíthet ez, mert így a játékkedvet, a szereplő helyzetét meghatározhatjuk, de ezt nem préselhetjük rá a darab egészére, mint okos elemzésünk tetszetős szerkezetét.
Egy-egy jelenettel vagy annak egy részével kapcsolatban mégiscsak lehet érvényes kijelentéseket tenni, hiszen a szerző is tesz ilyet: „1808. március 27-e, Haydn 76. születésnapja előtt négy nappal…”. A Mestert látjuk egy évvel halála előtt. Ezt csak-csak lehet mondani a színésznek.
Persze. Ezt mindig lehet. De tudnunk kell, hogy egy következő pillanatban akár kisgyerekként látjuk majd, és állapotának, érzéseinek semmi köze nincs az előző pillanatban megjelenőhöz. Ez főleg azoknál a szerencsés sorsú szereplőknél segít, akiknek életrajza többé-kevésbé rendelkezésünkre áll. Mert például az Angyalé nem ilyen. A Rosenbaum-házaspárról tudhatunk valamicskét, meg egy házasság pamfletjével is elszöszmötölhetünk, Haydnről, a Hercegről többet tudunk, de nem áltathatjuk magunkat olyasmivel, hogy majd jól kibontjuk a jellemüket.
Haydn legalább egy teljes jeleneten át 76 éves. De a Herceg például mondatról-mondatra egy-egy évet „öregszik”. A színésznek valószínűleg nem dolga, hogy mondatról-mondatra öregedjen. Ezek „csak” mondatok. Az eredeti szövegben szerepelt a következő: „… mintha egy hagyományos színdarabban volnánk, ahol még fontos tudni, ki kicsoda”. Ha nem fontos tudni, akkor a rendező mit mond a színésznek?
Ennek a terhe alól felmentettük magunkat. A valós személyek életével igenis foglalkoztunk, hogy kölcsönvegyünk életükből-személyiségükből ilyen-olyan motívumokat. Amit például ma láttál: az idős Mestert fiatal lánykák fogadják, homlokukra nagy igyekezetükben, mérhetetlen rajongásukat kifejezendő széles Haydn-szalagokat kötnek, alig látnak tőlük. Haydn-kultusz, személyi kultusz egy kis viccben elmesélve – de az ötlet a zeneszerző egyik leveléből való, miszerint Londonban rémülten észlelte, hogy házigazdájának még az inggombjára is az ő neve volt írva… Használtuk, amit felkínált a szöveg: kölcsönvettünk innen-onnan, Haydn-levelekből, Esterházy más műveiből stb. Ezáltal igenis valakikké váltak a szereplők, ezt nem tudtuk, nem is akartuk megspórolni. Kínálkoznának kijáratok, menekülő útvonalak: például a színház felvállalása, tudod, az a nagy közös izé, amikor mondjuk körben ülnek a szereplők, azonosak önmagukkal, de a jelenetek kedvéért belépnek a térbe, eljátszanak egy figurát, majd visszalépnek végig jelenlévő színészi önmagukba. Ez is egy megoldás, de nem volt hozzá kedvünk, mert annyira élvezzük, ahogy Esterházy szégyentelenül használja a színház külsőségeit: „igen, az ott jelmez, az ott díszlet, az ott dialógus…”. Amilyen játékos szertelenséggel ugrál formanyelvből formanyelvbe, olyan játékosan próbálunk mi is örömet okozni magunknak és netalántán majd a nézőnek. Lényegesnek látszik, hogy ne konstruáljunk egy olyan szabályrendszert, amibe a szöveget, ha akarjuk, belepaszírozhatjuk, de ezáltal le is butítjuk azt.
Amikor nézek egy előadást, és annak értő résztvevője akarok lenni, nincs más dolgom, mint felfogni az adott három órában kibomló, csak akkor és ott érvényes szabályokat. A befogadás az előadás nyelvének elsajátítása. Ha van ilyen nyelv.
Ezzel a vágyunkkal játszik a szerző. Következetesen lerombolja, ami felépülni látszik. De ez nem baj. Részben, mert van egy útbaigazítónk, maga az Angyal, aki segít a közlekedésben, részben, mert megsegíthet bennünket a Haydn-nel vagy a színház- és zenecsinálással kapcsolatos félműveltségünk. Keveset tudhatunk arról, miként zajlott az élet Eszterházán vagy Kismartonban, de vannak elképzeléseink arról, miként zajlik egy beéneklés, egy „mendegél a mandarin”, egy szereplőválogatás, egy casting, ismerősen zenghet egy-egy sor és dallam, „itt báhánat ehel nem érhet, a szihív oly vihígan ébred…”. Az ilyesmiből a nem kimondottan felkészült nézőnek is lesz-lehet „aha”-élménye, és arra lecsaphatunk.
Különben is, ha folyamatosan le akarsz valamit rombolni, azt előbb fel is kell építeni.
Például amikor Baka és a Herceget játszó Kálid Artur megpróbálják felépíteni a hercegi udvart: apró tréfákkal teli mozgásszínházat kreálnak. A Rosenbaum-házaspár az abszurd színház mezsgyéjén mozog, az Angyalnak szabad átjárása van mindenhová, és ott van maga Haydn, aki az események után kullogva kommentálja a zenét, a színházat és mindenekelőtt önmagát… Mindezekkel élvezetes elfoglaltságot szeretnénk felkínálni az elképzelt nézőnek. Szabadon kóricálhat a felkínált szövegeket hallgatva, amiket persze olykor össze kell fognunk-kapcsolnunk, és közben szándékosan elejtett hibákkal szakadásokat kell előidéznünk…, hogy aztán a végén mégiscsak mondjunk valamit. Mondjuk, mi is van ezzel a Haydn-nel, szóval hogy egy ilyen életből hogyan születhet meg a Teremtés?! Haydn élete nem válaszol erre. Az ő válasza maga a Teremtés. De hogyan csúszik át, emelkedik fel a cizelláltság, a finomság, a csiszoltság ily magas fokára egy kisszerű, pitáner, csökevényes élet?! Haydn erre vállat von, cinkos mosollyal azt mondja, nem az ő dolga, hogy ezen gondolkodjon. Ezt a pillanatot csípi el Esterházy: jól figyeljük meg ezt a mosolyt, mondja Esterházy, mert ezen a mosolyon nekünk azért el kéne gondolkodnunk. És ezzel a tanárbácsis figyelmeztetéssel magunkra hagy bennünket.
Egy ilyen élet, mondod. Milyen élet?
Ez természetesen nem életrajzi történet. Épp csak szóba kerül a gyermekkor, a tanulóévek, London… Többnyire a Hercegnél szolgáló zeneszerzőt látjuk, mert így akadunk lépten-nyomon a kérdésbe, a szerzőt feltehetőleg leginkább izgató kérdésbe: mi a zene oka?
Mi a zene oka?
Csak arra kell figyelni, hogy mi akarja magát. Még akkor is csak erre, ha közben köteleznek, hogy naponta négyszer tartozol megjelenni kamarazenélésre a Herceg magánlakosztályában, vagy ha harminc éven át hűségesen szolgálod a gazdádat. Úgy kell ezt elképzelnünk, hogy Haydn naponta kétszer megjelent, hogy átvegye az aznapi zenélésre vonatkozó parancsot, és tudhatjuk, esténként operaelőadásokat tartottak, hol saját műveit, hol másokéit állította színre és vezényelte. A Herceg maga is zenélt, kellett vele kamarázni, és gyakorta volt kedve mindenféle zenés mulatságokhoz, ezeket is ki kellett elégíteni, miközben ott volt az orrvérzésig tartó komponálás… És még ott voltak a zenekar ügyes-bajos dolgai a széttört oboától az alkalmi verekedésekig. Irodista volt és zeneszerző, művészeti titkár és karmester, menedzser és előadóművész… Kulimunka huszonnégy órán át. Meghatározott pillanatokban meghatározott hangszerekre írhatott meghatározott műfajban. Kényszerítő körülmények között élt és alkotott. Sosem foglalkozott csak magával. És a levelezéséből tudhatjuk: ez őt egyáltalán nem zavarta. Ez neki így rendben volt. Nálunk az egyik jelenetben beszél Mozarttal, és egyáltalán nem érti meg az álláspontját: hogy szabadság meg utókor meg örökkévalóság… Ez számára értelmezhetetlen.
Merész ugrással azt kérdezem: tanulhatsz valamit ebből a magatartásból?
Merész párhuzammal azt válaszolom: elvégezni a dolgomat, jól, függetlenül attól, hogy ott és akkor mi történik a fejemben, nos, ez kívánatos. Csakhogy ebben az egész színházasdiban ordítóan látszik, ha az ember olyasmit csinál, amihez semmi kedve. Abból csak baj lehet. Hogy a kedv előcsiholható-e, mesterségesen előállítható-e, nem tudom. De igen tanulságos ezzel kapcsolatban Haydn életének tanulmányozása. Néha még ő is melankólikusan ír a helyzetéről, arról például, hogy mindentől oly távol voltak, egynapi kocsikázásra a „nagyvilágtól”. De melankólia helyett épp a derű az, ami megjelenik a zenéjében. Bonyolult dolog ez. Igencsak szerette magát, ez tudható, és tisztában volt azzal, hogy ő a legnagyobb élő zeneszerző a földön, sőt nem is csinált titkot abból, hogy ezt így is gondolja… Mondjuk, ebből nincs mit tanulnom.
„Vonósnégyes rendel!” – hangzik el a darabban a Herceg szájából, és készül a vonónégyes. „Haydn-darab rendel!” – szólt a Bárka Színház, és Esterházy Péter szállította a darabot. „Esterházy-előadás rendel!” – kaptad a megrendelést, és nem kérdeztük meg, édes Palikám, mihez lenne most teneked ihleted. És amikor ez a szöveg megjelenik, te már leszállítottad az előadást. A „zene okáról” beszélünk mi most, voltaképp.
Amikor a múlt évadban a Bárka Színházhoz keveredtem, meg lett kérdezve, mi a vágyam, szóval volt már olyan. Ez most idegen terep, attól, amit eddigi rövid életemben csináltam, halálosan idegen. Bár amikor a Szputnyik társulattal készítettük a Vágánybenéző című anyagot, vagy a Scherer Péterékkel a Martin Crimp-darabot, akkor már megpróbálkoztam azzal, hogy csak az egyes, önmagukban álló jelenetek létezzenek, és a nézővel együtt, ott, akkor próbáljuk összeolvasni őket.
Ha a Bárka kezedbe adott volna egy csomó darabot, köztük ezt, de kedvenceidet is: íreket, angolokat…vajon ezt választottad volna-e?
Bármily hihetetlen, de még az is lehet, hogy igen. Elsősorban azért, mert nagyon vágyom a zenés darabokra, és nincs módom a közelükbe kerülni, itt meg az első olvasás után is tudható volt, hogy a zene ennek a darabnak egyenrangú alkotórésze lesz, szóval könnyen lehet, hogy magam is elcsábultam volna. Csináltuk nyáron a Cupido és a Halál című operát, az amatőr sutaságokkal együtt az volt életem egyik legnagyszerűbb színházi kalandja. Hipertanulságos. Amikor azt látom, hogy hat ütemen belül négy zenei gesztus ágaskodik a színpad közepén, akkor azt is látnom kell, hogy ez felülírja a legokosabb elemzést is. Más kérdés, szabad-e büntetlenül odadobni egy huszonhat éves kezdőt egy Esterházy-szöveg martalékául. De ezzel kapcsolatos óvatoskodó kérdéseimet félresöpörtétek, és megnyugtattatok. Tehát nyugodt vagyok.
Minden óvatoskodásod közepette már a kezdet kezdetén határozottan ragaszkodtál bizonyos dolgokhoz: Esterházy Péter még egy sort le nem írt, te már közölted, a koreográfus Katona Gábor lesz. Honnan tudtad, hogy egyáltalán szükség lesz koreográfusra?
Bakára volt szükség. Túl voltunk már egy közös munkán, rengeteg beszélgetésen, a debreceni színészházban eltöltött álmatlan éjszakákon, és tudhattam, hogy van egy fickó, akinek gondolkodásmódja passzol az enyémhez, és cselekvésre tudja fordítani azt, amit én nem. A Bárka színészei már a Tengeren próbáin megtapasztalhatták, hogy aránylag pontosan tudok arról beszélni, amit látok, de nehezen kezdeményezek (bele kell jönnöm, tudom). A színész berak egyet, és ahhoz hozzáadok még egyet. A mit csináljak?-ra nehezen válaszolok. Kapa berontott a színpadra, csinált harminchat dolgot, én meg a tőlem telhető ízléssel tudtam kiválasztani azt a négyet, amit megtartandónak véltem. Mindketten boldogok voltunk: én kimondtam épkézláb, elfogadható mondatokat, szándékról, jelentésről, hatásról, ő meg talált négy dolgot, amibe később kapaszkodhat. De ha megállt a színpad közepén, és megkérdezte: „Palikám, merre menjek?”, nem tudtam válaszolni. Itt viszont szükségem van valakire, aki felkínálja ezt a választ. Ez Baka. A szereposztásban a koreográfus szó szerepel, de ő több ennél, illetve más. Meg is lepődtek a színészek. Sokszor ott van azokon a próbákon is, amikor nincs tánc. Én arról tudok beszélni, amit a jelenet, vagy az adott színésznek a jelenléte jelent – a Baka meg arról, hogy a bal keze állása mit jelent. Amikor én egy darab első elolvasása után gyönyörű elemzőpróbák millióit látom a végtelenben, ő azonnal tennivalót lát. Amikor elhangzott a név: Esterházy, akkor jó néhány nehézségeket azonnal el tudtam képzelni, például hogy a szerző szövege kiegészül majd az én szövegelésemmel, miközben tenni, cselekedni kellene. Ezért hát természetes, hogy egyből rávágtam a Baka nevét. Egyébként a legjobb a vele való munkában, amikor átkalandozunk a másik felségterületére. Amikor Baka beszól a színésznek: „unom, unom”, vagy amikor én vaskos türelmetlenséggel odalépek, hogy megmutassam végre a tánclépéseket.
Az úgynevezett drámaírók, és Esterházy Péter nem az, azzal segítenek, hogy instrukcióik meghatározzák a tetteket: bejön, leül, felpofozza, kést ránt elő stb. Esterházy zárójeles szerzői megjegyzései egyenrangúak a beszélt szövegekkel, olvasáskor talán a legnagyobb gyönyörűséget okozzák. Márpedig az a gyanúm, mondom ezt szomorúan, hogy ezek nem fognak, nem tudhatnak elhangozni.
Tudomásul vettük a várható veszteséget. Illetve úgy fogjuk fel, hogy a szerző a színfalak mögött, a színésznek súgja ezeket a szavakat, bizalmaskodik vele, kinyúl a szövegből, vállon veregeti a színészt biztatólag, „ne aggódj, segítek”, és segít is, mert a színésznek jobban szájára görbül ezáltal a mondott szöveg. Már a visszaolvasó próbán sikerhez juthatott egy-egy szinész, amikor épp az el nem hangzó megjegyzések által ráérezhetett a még alig ismert mondatokra. Kijelölnek egy stílust is, aminek lényege például a kikönnyítés: Ilyés Robi, Kardos Robi, Lázár Kati és a többiek nem kell, hogy kalaplevéve, mélységes tiszteletbe fagyva megrendülésükről biztosítsák a világot, merthogy ők most eredeti Esterházy-szövegeket beszélnek. Vagyis nem hangoznak el az említett, dőlt betűs mondatok, de két mondat között mégiscsak becsúszik egy huncut levegővétel, szemvillanás, szájszegleti titok, ami kikönnyíti a színészt, és Isten segedelmével tán a nézőt is.
A fentiekben „kipipáltuk” a szöveget és a mozgást-cselekvést. Ez már szinte színház. Ám van itt még egy főszereplő: a zene. Zenés színházat csinálhatsz, amire vágyol, és nyilván azért is vágyol rá, mert sokkal több közöd van a zenéhez, mint a rendezők többségének. Honnan a zene?
Otthonról, természetesen. Négyen vagyunk testvérek, mindannyian zenélünk, ahogyan a szüleim is, sőt ők eleve egy kórusban ismerkedtek meg.
Együtt muzsikál a család – ha jól értem, ezt kell elképzelnünk.
Ezt. Ráadásul édesanyám olyan személy, aki nemcsak megéli a nagy pillanatokat, hanem szavakba is önti azokat: a zongoránál molyolok, valami nem megy, bejön a testvérem, besegít, belép a másik testvérem a furulyával, ő is beszáll… anyám benyit az ajtón, és felkiált: „Ó, hát erről álmodtam egész életemben, hogy a gyermekeim itthon együtt kamaráznak!”. Magától értetődő otthon a zene. A bátyám zenész, én csellózni és fagottozni tanultam, testvéreim zongoráztak, hegedültek, oboáztak. A családi együttlét együtténeklést, az adventi gyertyagyújtás többszólamú éneklést jelent, régebben vasárnap mindenki elment a templomba beénekelni, majd a kórusban lenyomta a féltizenkettes nagymisét… ez oly természetes volt, mint az ebédnél a rántott hús és az uborkasaláta. Ünnep.
Mikor muzsikált együtt a család legutóbb?
Tegnap. Advent első vasárnapja volt, egyben nagymamám születésnapja, ott volt mindenki, van ilyen alkalmi daloskönyv, édesanyám szerkesztésében, abból énekeltünk. De most már alkalom kell, mert nem lakom otthon, na meg zenei ízlésünk is számtalan irányba szétszaladt. A bátyám egyházzenei foglalatoskodása és az én ír-punk zeném a Firkinnel, közben a húgaim munkája a Halas Dórival – minimum fényévnyi távolságban vannak.
Az édesanyád által szerkesztett daloskönyvről eszembe jut egy mondat, amit a Hajónaplóban majd pontosan idézek a Harmonia Caelestisből (íme): „(Édesapámnak) 1711-ben jelent meg Harmonia Caelestis cimű vallásos énekgyűjteménye…”
Tudjuk fejből.
Mit? A regényt?
Nem, az Esterházy Pál-féle Harmonia Caelestist, a daloskönyvet. Persze.
Látod, egyre több bizonyíték van arra, hogy Göttinger Pált nem egy feneketlen kútba löktük, amikor azt mondtuk, „Esterházy-darab rendel”.
Rendben, Haydn-ről már hallottam ezt-azt, a Harmonia Caelestist el tudom furulyázni, és amikor Dinyés Dani odabök a kottára, akkor tudom, miről van szó…, de hogy egy saját szinházi világgal még nem rendelkező ifjú rendező mit kezd egy olyan darabbal, ami megköveteli, hogy teremtsünk hozzá egy szinházi világot, merthogy ilyesmivel magától nem rendelkezik… nos, ez mostanában, a hátralévő két hétben derül ki. És itt nem segit a furulya.
A lényegnél vagyunk: ez a szöveg nem egy már meglévő, tanulható szinházi világon belül követeli ki a saját arculatát – ehhez most kell megteremteni egy világot.
Nagy dilemma, hogy szabadjára engedjük-e az úgynevezett „alkotói fantáziát”, amikor azt mondjuk, „és itt most legyen valami őrület, gyerekek” vagy próbáljunk észnél maradni, a szavakkal foglalkozni, ami sokszor korlátokat is állit a szabadságnak-bátorságnak. Nem mellékes stiláris probléma.
„Tanulható szinházi világ”, mondtam az imént. Alkalmazható-e bármi mindabból, amit az egyetemen (nem akárkiktől) tanultál?
Alkalmazható, minden érvényes. Az a tény, hogy az iskolában a „lélektani realizmusnak” csúfolt valamire nagyobb figyelmet forditottunk, mint másra, az egy engem nem hátráltató körülmény. Nem biztos persze, hogy egy tűpontos szövegelemzéssel itt mindig meg tudom segíteni a szinészt, de az emberismeret most is jól jön. Lehet, hogy nem az ábrázolandó figura, hanem a színész ismerete, de jól jön. Az iskolában mégiscsak erről volt többnyire szó. Most, hogy beszélgetünk, azon agyalok, tanáraim közül ki biztatott volna: „Esterházyt ki ne hagyd, ha buksz is, megéri, hogy kipróbáld magad egy végtelen szabad pályán…”, és ki az, aki lebeszélt volna féltőn, „értelmetlen, bele se kezdj, úgysem tudsz jobbat, érvényesebbet csinálni, mint amit ő maga ír vagy pláne felolvas…”. Azt is tanulhatom tehát, hogy meghalljam, és egy fiókos szekrénybe elrakjam a tanácsokat, szükség esetén kéznél legyenek, de ne akadályozzanak a napi munkában. Nem félek.
Ez utóbbi mondatodra feltétlenül térjünk még vissza mint olyasmire, ami talán leginkább foglalkoztat engem ebben a beszélgetésben, de nem állom meg, hogy ne bólogassak arra, amit az emberismeretről mondtál. A „lélektani realizmus” gyakorta szitokszóként szerepel, miközben „csak” emberismeretről van szó, ami nélkül nem érdemes labdába rúgni a szinházban sem…
Amikor Kálid Arturt egy fél felvonáson arra kárhoztatjuk, hogy önnön hercegi szobraként mozdulatlanul álljon, de közben elvárjuk, hogy történéseket érzékeltessen, akkor kölcsönös emberismeret nélkül nem megyünk semmire. Ahogy én vele bánok és viszont, így telik a próbaidőszak, és ez az az úgynevezett emberismeret, ami bármiféle szinházi nyelvet szülhet.
És akkor az a bizonyos mondat a félelemről: emlithetném a zenetörténet egyik legnagyobb alakját, Haydnt, de nem elsősorban rá gondolok, hisz kétszáz éve halott, még ha újra- és újratemetik is. Esterházy Péter, nagytekintélyű magyar iróra gondolok inkább, de gondolhatok Benedek Miklósra vagy Lázár Katira is…
Nem látsz félni, ez nem tudom, normális dolog-e, és hogy van-e ezzel a teendőm. A színészek sem látnak félni, ez szerintem normális dolog, hogy jövök én ahhoz, hogy megfosszam őket a biztonságérzetüktől. A Baka lát félni, mert vele nézek össze, ha nem tudom, mi jön most. A stúdiós lányok látnak félni, mert sokat várnak oldalt, és akaratlanul is elcsípik a pillanatot, amikor berogyok a zongora mögé egy szócsata után, és a kottatartóra nézek kétségbeesetten, attól kérdezve, hogy ez most jó döntés és tényleg elnyert ütközet volt-e. Felelősséget, a jó értelemben vett, termékeny félelmet Székely Gábortól, nem-félést, a görcs elengedését a főiskolán Halász Pétertől, utána meg Schilling Árpádtól lehetett tanulni. Máskülönben pont a korom, a fiatalságom az, ami átsegít a szorongáson. Reggelente persze belém hasít, Jézusom, már itt van a Benedek, már fenn kávézik, mindjárt felém fordul instrukcióért, és én mit fogok mondani… Dévai Balázsnak magyaráztam valamit az általa játszott inasról, amikor Benedek megszólalt a sarokból: „negyven év alatt eljátszottam több, mint száz inast, de ilyesmit, amit az imént mondtál, én még nem hallottam”. És ez a megjegyzés nem dicséret volt. Egy ilyen mondat kétségbe ejthetne, de nincs veszélyérzetem. Könnyelmű is vagyok, meg nem is tehetek mást: nem félek. Persze, féltem az első találkozástól a szerzővel, de amikor már együtt ültünk, és itt nem mellékes szerepe van Borinak, kiderült, hogy csupa konkrétumról van szó. Mikor már megy a munka, akkor is történhet baj: teszünk egy konkrét javaslatot vagy rákérdezünk valamire, és közben rettegünk, hogy mindjárt jól lebőgünk, miszerint tragikusan nem értettünk meg valami mély összefüggést, ami ott húzódik a szavak mögött és amit a hülye is lát, ugye, csak mi nem. De hát muszáj megkérdezni, és ő, a Szerző nem visszapattintja, hogy „aha, szóval nem olvastatok elég figyelmesen, drága barátaim”, hanem töri a fejét, és még az is megtörténik, hogy igazat ad nekünk. Na, az egy nagy pillanat. Ezek az apró, általa is igazolt felfedezések megerősítenek abban, hogy mi igenis a saját előadásunkat próbáljuk meg létrehozni, miközben maximálisan rábízhatjuk magunkat Esterházyra, mint íróra. Ahogyan Benedeket (és másokat) sem szabad fékezni, amikor egy sztorival, ötlettel, poénnal előjön, „Palikám, majd itt lesz nekem egy pillanatom, figyeljél…”. Miért is fékeznénk? Élvezzük a kiérlelt színészetét, a brillirozását, a tudását. Minden oka és lehetősége meglenne, hogy besöpörjön mindannyiunkat a zongora alá – nem teszi. Megtehetné, és nemcsak azért, mert ő a Benedek Miklós, hanem mert valóban többet tud a színházról, mint mi együttesen. De egy nyitott, szorgalmas, melós embert látunk, aki félórával előbb érkezik, tanulányozza a szöveget, nagyszerű dolgokat javasol, ám visszafogja magát, amikor megérzi, hogy most az ő javaslatai útban lennének, alázatosan újra és újra ismétel a kezdő, táncos lányokkal…
Benedek Miklóst kaptad, Lázár Katit te magad kérted…
Miklóst Seresstől, a Bárka igazgatójától kaptam…
… meg Alfölditől, a Nemzeti igazgatójától, aki nem szerződtette…
… neki „csak” nagyon örültem, Lázár Katihoz ragaszkodtam. Mindig is lenyűgözött. Ez az Anya minden helyzetben megnyugtatólag hat – ez zsigerileg árad Katiból. Haydn-nek is szüksége van a mama babusgatására, tutujgatására, de nekem is mindig kisimulnak a dolgok, amikor ő jelen van a próbán. Már csak ezért sincs veszélyérzetem.
A gyerek is azért lép le a járdáról, mert nincs veszélyérzete. És elüti az autó.
Aki fölöttébb óvatos, és nagyon vigyáz a járdán, azt is falra kenheti egy őrült. Hivatkozhatok tapasztalt és tehetséges munkatársaimra, akik ébren tartják a veszélyérzetemet és vigyáznak helyettem is, de ne mismásoljunk, nagy a kockázat, és valóban, mindig fennáll a gázolás veszélye. Tudod, én ezt az egész színházasdit csak mint mindennapos foglalatosságot tudom felfogni: bejárunk tízre dolgozni, és elvagyunk este tízig az éppen aktuális részletekkel. Ha ez aznap egy élvezetes elfoglaltság, akkor az a kényszerképzetünk támad, hogy abból születik majd valami jó dolog. A nézőt is így képzelem: színházzal foglalatoskodik aznap este. Aztán ha megtörténik vele valami fontos, az nagy kegyelem, de nem azért ült be. Nem azért, hogy szíven üssék egy kalapáccsal…
Pedig igen, azért ülök be, jó, ha tudod.
Tudom én ezt, de mégiscsak azt szeretném, ha csak beülnél közénk néhány órára, és velünk szöszölnél a jeleneteken. Adjunk esélyt a csodának, de ne kérlelhetetlenül várjuk el azt. Az Esterházyhoz szükséges figyelem is ezt kívánja. „Katarzis rendel! Lassan tíz óra, és még sehol egy katarzis!” – ebből baj lesz. Azt szeretném, hogy elfoglaltság legyen majd ez az előadás, és ehhez keresek szövetségeseket a színpadon is, a nézőtéren is. Látok erre esélyt, hisz mi már egy hónapja ezzel töltjük az időnket, és mondhatom, remek és élvezetes foglalatosság. Pedig csak végezzük a dolgunkat.
Irigykedve nézem egy ideje ezt a Göttinger nevű fiatalembert: derűs és nyugodt, viszonylag otthonosan, megkockáztatom: magabiztosan közlekedik a világban, nem pánikol, nem szorong. Bátor, sőt vakmerő lenne? Mintha nem. Nagyképű lenne? Mintha az sem. Akkor meg mitől ez a nyugalom?! Talán abból, erre jutottam, hogy tudja: a feladatot, a „dolgot” el kell végezni. Választotta azt, kapta, véletlenül rázuhant – mindegy. Előáll a feladat, és megoldásra vár. Mellesleg ezzel mintha igy lenne egy Haydn nevű zeneszerző és egy Esterházy nevű iró is.
Abszurditásában is megtisztelő párhuzam. Az elfogadható: a feladatot-feladványt meg kell oldani. Mi sem természetesebb. Megkaptam a diplomát, és azonnyomban a debreceni nagyszínpadra keveredtem operettet rendezni azok után, hogy addig csak ilyen-olyan főiskolás tantermekben, pincékben és padlásokon gyúrtam a magamét – és egyszercsak ott álltam a Csokonai nagyszínpadán legalább száz munkatárssal, négy hét próbaidővel. Igen, azt vettem észre, hogy nem félek. Elbénáztam az első két hetet, addig tartott, míg rájöttem, mi hogy működik – az iskolában ugye ilyenekről nincsen szó, ez nem vád, csak ténymegállapitás: hogy a kellékes, a díszítő, az ügyelő… De hamar rá kellett jönnöm, hogy a színházban mindig minden konkrét. Lehet azon izgulni, hogy korszakos lesz-e az előadás, de szerencsére lehet azon is, hogy a paróka időben elkészül-e… Az éppen következő feladatot kell látnom magam előtt, és ezzel megspórolhatok egy csomó felesleges aggodalmaskodást. És akkor délutánonként tényleg azt láthatod (minthogy ez a látszat), hogy a Göttinger nyugodtan elvan a Bárka titkárságon a lányokkal, lenn a portással, a büfében a világosítóval… Ugyanerről egy szigorú mondat: mindezek mögött a felelősség elhárítása is ott van. Hogy én, a kezdő vagyok-e az, akinek színpadra kell állítani az új Esterházy-darabot, az ne az én gondom legyen. Erre pont van egy mondat a darabban: „Az ilyesmire van, illetőleg legyen ember a színházban. Ha nincs, akkor azonnal legyen, mert az nem az én dolgom.”. És még egy mondat, évekkel korábbról: „Amit el tudok képzelni, az van.” – ezt tanultuk. Valahogy így vagyok ezzel az Esterházy-darabbal is: nem tudom, hogy jónak meg tudom-e csinálni – de el tudom képzelni jónak. Legyen hát.
Bérczes László
