Színház, dráma, pedagógia

Beszélgetés Gyevi-Bíró Eszterrel és Vidovszky Györggyel

A diákszínjátszás világából jöttetek, de a kőszínházakban is alapvetően fiatalokkal dolgoztok. Mennyiben más a két munka?

Vidovszky György: Amikor diákcsoportokkal, osztályokkal dolgozunk, nem repertoárelőadást hozunk létre. Egy iskolában olyan műhelymunka folyik, amely során maga a munka, az egymás felé fordulás a fontos. Ezeket az előadásokat csak néhányszor lehet eljátszani, a közönségsiker ilyen értelemben nem is lényeges. A kőszínházi előadás viszont azért készül, hogy a színház repertoáron tartsa és eljuttassa a közönséghez. Más dramaturgiai elvek, más szempontok működnek, és más a kihívás a szereplőknek is, akik tudják, hogy a próbák után akár évekig is ugyanazt fogják játszani, és a harmincadik, ötvenedik, nyolcvanadik előadás után is újra és újra meg kell benne találniuk a játékkedvet.

Gyevi-Bíró Eszter: Az emberben ott él a pedagógus a darabválasztásnál, az ifjúsági színészekkel való kommunikáció során és a darab gondozása közben is. Gyuri vagy én mindig itt vagyunk az előadásokon, mindig adunk visszajelzést. És drámatanárként már a darab kiválasztása közben gondolkodunk azon, hogy milyen foglalkozás kapcsolódhat majd az előadáshoz.

A Bárka Színház egyre nagyobb hangsúlyt fektet a diákoknak szóló drámapedagógiai foglalkozásokra. Mi történik egy ilyen alkalommal?

V.Gy.: A résztvevőket megpróbáljuk az előadás előtt játékosan, de nem játszadozva elvezetni arra a területre, amelyről az előadás egy része szólni fog. Nem a darab mondanivalójával, hanem a fókuszával foglalkozunk; azzal, amire ez a korosztály igazán fogékony lehet. Az előadás után egy órában ezt a fókuszt járjuk körül drámapedagógiai játékok segítségével, amelyekbe a színészek közül is bekapcsolódnak néhányan – van, hogy szerepben, van, hogy civilben. Az Istentelen ifjúsághoz kapcsolódó foglalkozás során például a közönség tagjait megkérjük, hogy írják fel egy lapra, mit kérdeznének meg a három főszereplőtől egy interjú keretein belül. Aztán egyszerre csak, meglepetésként, behívjuk a három szereplőt. Abszolút színházi helyzetben kell improvizálniuk a válaszokat, nem léphetnek ki a szerepükből, végig a saját igazukat kell képviselniük. Sokszor katartikus, ahogy a nézők egyre jobban belelendülnek a kérdezésbe.

Gy-B.E.: Két fontos kitétele van annak, hogy az ifjúságot ne ijessze meg ez a dolog. Az egyik az, hogy valóban figyelni kell rájuk, különben elfordulnának tőlünk. Érdekes módon különösen hitelessé teszi számukra az egészet, hogy az előadás alkotói foglalkoznak velük. Másrészt pedig, ha a végén megmondanánk nekik a tutit, akkor biztosan úgy távoznának, hogy megint azt kapták a felnőtt világtól, amit általában kapni szoktak – különösen igaz ez egy ilyen darab esetén, ami pont a felnőttektől való elzárkózásról szól. Ráadásul felnőttek prezentálják nekik a beavató színházi foglalkozást, fontos, hogy ezt át tudjuk hidalni.

V.Gy.: Nem azzal a végeredménnyel zárjuk a foglalkozást, hogy itt van a válasz a kérdéseitekre, semmilyen esszenciális butaságot nem mondunk ki, hanem azt reméljük, hogy a gyerekek elkezdenek gondolkodni bizonyos, az előadás által felvetett kérdéseken. Azt szeretnénk, ha nem azt éreznék, hogy a színház annyi, hogy bemegyek, kijövök, megvacsorázom, lefekszem aludni és nem gondolkodom rajta. Hiszünk abban, hogy a színház része az ember szellemi életének, és mivel egy érzéki, érzelmeinkre ható művészetről van szó, nem árt, ha valóban tudatos befogadóivá is válunk. Ha ezt nem mutatjuk meg a középiskolásoknak, akkor könnyen lehet, hogy felnőttként nem fognak érdeklődni a színház iránt, nem válik az életük részévé, vagy csak a könnyebb műfajok iránt lesznek fogékonyak.

Több fogalmat használtok: a színházi nevelést, a beavató színházat és a drámapedagógiát. Mi a különbség közöttük?

V.Gy.: Nem szeretem a beavató színház kifejezést, mert ez foglalt fogalom, csak a közmegértés okán szoktuk használni. Amit mi csinálunk, az ugyanennek a területnek, a színházzal és színházról való kommunikációnak egy másik formája. A színházi nevelési foglalkozásokon egy színházi előadásnak csak egy adott fókuszhoz kapcsolódó részletei elvenednek fel, tehát a keret végig a pedagógiai módszer, és ehhez kapcsolódik a színház. A mi esetünkben a színházi előadás teljes, önálló egységként is megnézhető, a foglalkozás pedig körülöleli az előadást.

Gy-B.E.: A drámapedagógiai módszerek a drámával mint aktivitással, cselekvéssel, és nem az irodalom egyik válfajával foglalkoznak.Tehát a színházi élmény által történő készségfejlesztésre helyezik a hangsúlyt.

Mekkora igényt éreztek erre a kifejezetten ifjúsági színházra?

V.Gy.: Annak ellenére, hogy nem szappanoperát csinálunk, azt vesszük észre, hogy az évek alatt szépen gyarapodik azoknak a köre, akik ezeket a típusú előadásokat igénylik, akiknek fontos, hogy ez az alkotócsapat új produkciókat hozzon létre. Azt is érezzük, hogy a színházak részéről van igény, hogy megtalálják a kapcsolatot az ifjúsággal. Világszerte probléma, hogy ez a generáció kimarad a színházi célterületből.

Gy-B.E.: Magyarországon bőven van kínálat gyerekszínházi produkciókból. De azt a nehezen kezelhető korosztályt, amivel mi foglalkozunk, általában felnőttelőadásokra terelik, ezek viszont nagyon nem nekik szólnak. És itt jön vissza az ember pedagógus énje; amikor elolvasunk egy darabot vagy egy regényt, több-kevesebb valószínűséggel meg tudjuk állapítani, hogy ez tarthat-e számot érdeklődésre, és ennek alapján döntjük el, hogy feldolgozzuk-e.

Nyolcadik éve vagytok a Bárkán; akik gyerekszínészek voltak, azok mára felnőttek. Mit gondoltok, nyolc év múlva is velük fogtok dolgozni, vagy lassan kicserélődik a csapat?

Gy-B.E.: Hitelessé teszi az előadásainkat, hogy majdnem a gyerekközönséggel egyidősek játszanak. Nem mondom azt, hogy botorság harminc-negyven éves, jó karban levő színészekkel eljátszatni gyerekszerepeket, de nekünk van utánpótlásunk, időről időre találkozunk olyan középiskolás gyerekekkel, akik képesek ilyen színészi feladatok megoldására. De itt van például Egri Bálint, aki az első két előadásunkban gyerekszínészként játszott, most pedig már mint pályakezdő, profi színész van velünk.

V.Gy.: Fontos, hogy találjunk újabb és újabb embereket, ha ezt az előadás megkívánja. De az utóbbi időben olyan darabokat találtunk, amelyeknél a korosztály is arra terelődött, ahova ez a néhány, velünk együtt fölnövő színész érkezett, és éppen ezért rájuk is találtunk darabokat. De hogy mi lesz nyolc év múlva, azt azért is nehéz megmondani, mert azt sem tudom, hogy egyáltalán csináljuk-e majd ezt még. Kérdés, hogy tudunk-e valóban fejlődni, hogy ne ismételjük magunkat. Lehet, hogy nem mi csináljuk majd nyolc év múlva, hanem – akár éppen a mi példánk nyomán – sokkal értőbb, ügyesebb és kreatívabb művelői lesznek ennek a műfajnak. Ez számunkra nem karrierépítés, nem arról van szó, hogy végre megtaláltuk a helyünket a színházi szakmán belül. Mi tanárok vagyunk.

Gy-B.E.: Mindenesetre próbáljuk figyelni, hogy még merre lehet bővíteni magát a területet. Nem akarunk erőszakosan, menedzserszerűen ezzel foglalkozni. Egyszerűen csodálatos dolog, hogy lehetőségünk van feldolgozni ezeket az alkotókat – Márait, Ottlikot, Ödön von Horváth-ot.

V.Gy.: A lázadás, az, hogy gyerekként mit kezdek a felnőttekkel, ez hiányzik a drámairodalomból. Nem véletlen, hogy nem az ismert színházi repertoárból indulunk ki, hanem ősbemutatókat tartunk, regényeket dolgozunk fel, új szövegváltozatokat készítünk. Számunkra a tematika az elsődleges, és a középiskolásokat érdeklő témák hiányoznak a színházak műsoráról. A Rómeó és Júlia persze tematizálható középiskolások számára, de az a felnőttszínházi repertoárból érkezik, a gyerekeket pedig nem biztos, hogy ez érdekli.


Sztrókay András

FÉLNI JÓ…?!

„Van olyan, hogy jóleső félelem…?”, hangzik el a kérdés Márai Zendülők című regényében és a belőle készült drámában.

Igen, van „jóleső félelem”, ha elfogadjuk, hogy szükségszerű logika – a stabilitás és kiszámíthatóság igényének logikája – húzódik meg az első ránézésre gyakran érthetetlennek tűnő emberi, azon belül is gyermeki viselkedés mögött. Ebből kiindulva megláthatók és megérthetők azok az erővonalak, amelyek összekötik a szereplők – érettségi előtt álló kamaszok és velük kapcsolatba kerülő felnőttek – sorsát.

Ábel nemesi-polgári értelmiségi családból származik. Humán érdeklődésű, intellektuális beállítottságú fiatalember. Irodalmár, író vagy költő szeretne lenni. Apja jó nevű orvos, agysebész, de magának való, visszahúzódó ember, aki mellesleg bár nem tud hegedülni, minden nap órákon át görcsös eltökéltséggel nyúzza a hangszert és családja idegeit. Ábelt édesanyja korai halála óta gyakorlatilag nagynénje neveli édesapja helyett is.

Ernő szegény sorsú kamasz. Apja a frontot megjárt cipészmester, aki folyamatosan vallási fanatizmus és zűrzavaros ideológiák mögé bújtatott kisebbségi komplexussal küzd. Legfőbb célja, hogy fia leérettségizzen és az „úri rend tagjai közé” léphessen. Ernőt be is fogadják magasabb társadalmi osztályokból származó iskolatársai, de életére rányomja bélyegét apja feloldhatatlan frusztrációja.

Tibor és Lajos magas rangú katona-családban nőttek fel, szigorú, gyakran agresszív ezredes apjuk árnyékában, aki helyett frontszolgálata idején nagybeteg anyjuk hatalma telepedett rá a családra. Tibor jóvágású, sportok és a katonaság iránt érdeklődő fiatal. Nehezen birkózik meg népszerűségével társai körében, nem tud mit kezdeni a felé irányuló rajongással. A látszat ellenére nem igazán társasági ember, sőt introvertált személyiség, ami belső konfliktust okoz számára. Lajos felnőtt korú, megjárta már a frontot, ahonnan testi és lelki háborús sérülés után, fél karját elveszítve, tért haza. Az átélt borzalmak teljesen elbizonytalanítják, nem találja helyét a világban.

Béla jó módú kereskedő-család sarja – ahol az apának a társadalmi rang látszata a legfontosabb –, aki gyermeki ártatlansággal, szinte szeleburdi őszinteséggel szereti élvezni a gyermeki létet, a csínyeket, a közös mulatságokat.

Ők a „Banda”.

Első ránézésre semmi közös nincs bennük. Sőt, a velük kapcsolatba lépő felnőttekkel talán még annyi sem.

Amadé ripacs, nagyhangú, hedonista, örök gyermek, identitását, felnőtt létét meg nem élő, színész. Extrovertáltsága álarc: harsány megnyilvánulásaival palástolja belső kétségeit, feszültségeit, amelyekkel azonban nincs elég énereje szembenézni, megküzdeni.

Havas, a nagy darab zálogos mesterkélt modorossággal palástolja látens homoszexualitásából fakadó szégyen- és kudarc-érzetét. Nem képes feldolgozni sem szexuális beállítódását sem a tényt, hogy családi élete tönkre ment. Emiatt önmagát sem képes elfogadni, szeretni. Érzelmek nélkül létezik a világban, és lelkiismeretfurdalás nélkül, gátlástalanul manipulál embereket saját, eltorzult céljai érdekében. Sérült, és sérülésében megrekedt személyiség. Zakarka úron, Ernő apján már patológiás mértékben uralkodik el önbecsülése hiányának és látszólagos felemelkedési vágyának összeegyeztethetetlenségéből fakadó belső ellentmondása.

Mégis, ahogy Márai fogalmaz „egyszer csak összeállt a Banda”. Össze kellett, hogy álljon, mert a közös tragikus sors összeköti a fiúkat.

A tragédia pszichodinamikája örök érvényű. Márai maga felhívja a figyelmet az újabb kiadások előszavában, hogy bár a regény cselekménye az I. Világháború idején játszódik, és a háborús események felerősítik a hatás-mechanizmusokat, azok ugyanúgy jelen vannak a mai világban is. A korokat összekötő értékválság jelenti az azonosságot. Jelenleg is érték-vesztettség uralkodik, most is hiányoznak azok a pozitív normák, amelyek kapaszkodókat jelenthetnének, utat mutathatnának, szervezhetnék életünket.

A kamaszkor életkori sajátossága minden történelmi időben helykeresés a világban, egyúttal kérdések megfogalmazása, melyek által megfogalmazható az identitás, az önazonosság: „Ki vagyok én?”, „Honnan jövök?”, „Hová tartok?”, „Milyen értékeket, normákat vallok magaménak, és akarok követni?”… Ezen „életfeladat” megoldásához azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy szüleinktől, környezetünktől stabil, kiszámítható norma-, és értékrendet kapjunk, amihez viszonyítani tudunk, és amit meg tudunk vizsgálni, hogy követjük-e, elfogadjuk-e, vagy ahhoz képest miben szeretnénk mások lenni? Ez az, ami a regény és a darab igazi aktualitását adja, hiszen – noha épp nem állunk háborúban (ami értelemszerűen vezet ezen viszonyítási pontok hiányához) – manapság is teljességgel hiányoznak azok a kapaszkodók, amelyek segítségével a felnőtté váló fiatalok tájékozódhatnának a világban.

Ez az, ami közös a banda tagjaiban és a mai fiatalokban is. Egyik apa sem volt képes megadni az érzelmi biztonságot fiainak, és a mai kamaszoknak sincs mihez viszonyítaniuk, nincs stabil, kiszámítható külvilág (értékrend, erkölcs, stb.) körülöttük. Nem képesek önmagukat felépíteni, autonómiájukat, önjogúságukat, mint önálló, egyedi és megismételhetetlen individuum („én” ezt gondolom, „én” ezt szeretném, „én” ezt teszem) megtapasztalni, mert ez csak akkor lenne lehetséges, ha létezne az az állandóság, amihez képest viszonyíthatnak. Csak annyit éreznek, hogy ami van, az káosz, az nem jó, az nem kell – és kell bármi, aminek nincsen köze a megtapasztalt világgal.

A bizonytalanság, ami ebből a kiszámíthatatlanságból, viszonyíthatatlanságból fakad, mindenkiben feszültséget kelt. Egy kamaszban különösen, aki egyre többet lát és megtapasztal a világból, és akinek ebben az elképesztő információ-halmazban kellene rendet teremtenie. És ha nem talál rendező elvet, mert nincs, a feszültség csak nőni fog. A feszültség pedig szorongást eredményez. Utóbbi abban különbözik a félelemtől, hogy nincs végpontja, mivel nem lehet mihez kötni (nincs mihez viszonyítani), emiatt sokkal megterhelőbb és rosszabb, mint a konkrét, megragadható félelem. Gyakorlatilag egy végtelenített, állandósult félelem-érzés. Ezért fog a kamasz magának valamit keresni, amihez félelme köthető, amire rávetíthető, amitől lehet konkrétan félni, mert annak lesz végpontja és az egyszer megszűnik – és ilyenkor jó félni… Mert a biztos rossz bekövetkezése is százszor jobb, mint a megszüntethetetlen bizonytalanság – „ilyenkor még a büntetés is olyan megnyugtató…” Ez okozza általában a kamaszkori devianciákat, ez magyarázza a darabbeli Banda „zendülését”, illetve annak furcsa, érthetetlennek tűnő megnyilvánulási formáit. Hiszen a szabályok megszegésével, akár a lopásban-bűnben megvalósuló lázadással végre tudhatom, mihez viszonyítsak, mert azt biztosan tudhatom, mitől kell félnem.

Elemi emberi szükséglet, hogy biztonságban érezzük magunkat, vagyis hogy ha nincs, akkor megteremtsük magunknak a viszonyítási keretet, ami mentén boldogulunk a világban. Márai „zendülői” még igyekeznek őrizni a gyermeki tisztaságot és maguk megteremteni azt az általános emberi erkölcsök szerinti, pozitív tartalmú értékrendet – amit nem kaptak meg a környezetüktől –, amiben képesek hinni, amiben ők is, és minden ember szeretne hinni. Az önzetlen ajándékozás, cserélgetés, örömszerezés a másiknak, az „öncélú” jót cselekedés, mind olyan értékek, amelyek hiányoznak a felnőttek világából. Az öncélúság, a haszon-mentesség, mint ilyen még a lopás erkölcsi értelemben vett vétségét is képes felülírni, és akár érték-teremtő cselekedetté nemesíteni azt. Hiszen a pozitív értékeknek, az azokra épülő szabályoknak kellene viszonyítási pontot, kiszámíthatóságot jelenteni, erre épülhetne egy jobb élet – pontosan az, ami nincs a külvilágban. Mondhatjuk, hogy a „Banda” elsődleges célja ezen értékek újra teremtése és megélése.

Sorstragédiájuk azonban, ami egyben a világ sorstragédiája is, hogy bármennyire szeretnék is, nem függetleníthetik magukat az őket körülvevő társadalom sajátosságaitól, nem állíthatják meg az időt, nem maradhatnak a gyermeki világban, és nem kerülhetik el a külvilág – még a gyermeki, ártatlan létbe is betörő, begyűrűző – keserűségeit, ármányos és ártó szándékait, és azok következményeit. Ha a felnőttek is kiszámíthatatlanságban és feszültségben élnek, az szükségszerűen begyűrűzik a családok, és ezen keresztül a gyermekek életébe is.

A felnőtté válás, a helyünk keresése a világban sokrétű viszonyrendszerek kialakulásán, kipróbálásán keresztül zajlik. A pozitív értékrend megteremtésének, megélésének azonban alapfeltétele, hogy egy másik alapvető, ezen viszonyrendszereket alakító pszichológiai szükségletünket építő és előremutató módón elégítsük ki. Minden ember szeretné magát legalább olyan értékesnek, jónak látni, érezni, mint amilyennek ő lát másokat, vagy amilyennek úgy véli, hogy a többieket a környezetük értékeli. Ez alapvetően két fajta úton valósítható meg: vagy magunkat képezzük, ismerjük és becsüljük egyre jobban, vagy másokat „alacsonyítunk”, „húzunk le” magunkhoz, vagy még lejjebb. A darabban végig tetten érhető alapmotívum annak ábrázolása, hogy hogyan vezet emberi tragédiákhoz, kisiklott sorsokhoz, ha önmagunk pszichés jóléte (legalábbis vélt jobb közérzete) érdekében másokat „piszkolunk be”, hogy „magunkat tisztábbnak érezzük”. Ez az erővonal, hatásmechanizmus a felnőttek bizonytalanságával, értékhiányával keveredve jellemzi mind a Banda tagjai közötti, mind a köztük és a felnőttek között kialakuló kapcsolatok dinamikáját, jellegzetességeit, torzulásait. Ez fedezhető fel a szereplők személyes élettörténetében, ahogy az apák formális hatalommal igyekeznek „felsőbbrendűségüket” fenntartani (hatalmat gyakorolni valaki felett eleve azt jelenti, hogy magamnál „alsóbbrendűnek” tekintem az illetőt), és abban is, ahogy a lelkileg sérült, torz személyiségű felnőttek gyakorolnak befolyást az életkori sajátosságból is adódóan még náluk is labilisabb kamasz gyerekek felett.

Stabil, kiszámítható támpontok csak úgy teremthetők a gyermekek számára, ha a felnőttek kellő fokú alázattal, de bíznak és hisznek magukban, követik az általános emberi erkölcsi értékeket; ha szeretik és saját jogon kellően értékesnek tekintik magukat. Ekkor nem lesz szükség a félelem „szervező és megtartó erejére”…

Major Zsolt Balázs, pszichológus

Told előre az óramutatót…

A Banda

„…A pillanat itt van. Minden jelmez rendelkezésünkre áll. A színpad is. Minden díszlet. A nézőtér üres. Magunknak játszunk. Reggelig egyedül vagyunk, mindent elintéztem. Ma éjszaka ez a színház, a nézőtér, a színpad, minden a miénk. – Szórakozottan mosolygott. A pofaszakáll mellett döntött, s két ezüst szőrcsíkot ragasztott a fülek mellett. A ragasztószer édes szaga elöntötte a szobát. – Ez így nem a legrosszabb – mondta, s elégedetten szemlélte Ábelt. – Az ajkak vékonyak... ide egy kis csalódást. S ide egy kevés kételyt. S ide... bocsáss meg, angyalom, már készen vagyok... egy kis belátást és fölényt, valami tehetetlent és megbocsátót. – Keze alatt minden pillanattal elváltozott Ábel. Háta mögé álltak és hallgatagon nézték. – Nem bűvészet, nem boszorkányság – szavalta a színész, s néhány nagyon gyors mozdulattal, fésűvel és szénrúddal, átsiklott még az arcon, hajszálakat igazított, egy-egy vonást aláhúzott s éles szögeket enyhített. – Nem paktálok az ördöggel. – A szempillákat kefélte. – Csak kézügyesség és szakértelem. Told előre az óramutatót harminc évvel, s már meg is vagyunk…”

(Részlet Márai Sándor Zendülők című regényéből)

Koloszár András – Ábel

Középiskola alatt magántanuló voltam, időről-időre vizsgáznom kellett, ezért az érettségi nem volt nagy változás nekem. Most főiskolára járok, levelező tagozaton, előtte hűtő- és klímaszerelőnek tanultam, így a színház és a tanulás mellett tudok dolgozni. Oda vagyok Budapestért, sokat járom a várost egyedül vagy épp a kedvesemmel. Kirándulok és fotózom mindenfele, amikor van időm.

Ábel abból a szempontból áll közel hozzám, hogy bennem is van vágy létrehozni, összekovácsolni társaságokat. Hogyha az én javaslatomra elmegyünk valahová vagy belefogunk valamibe, felelősnek érzem magam, hogy mindenki jól érezze magát. Ábel azon van, hogy minden jól működjön, az élvezetet meghagyja a többieknek, boldogsága az együttlétből fakad.

Volt bandám általános iskolában, zenei bandává is átalakultunk, mi voltunk a WC Blues Band. Félig-meddig tönkretettünk egy fiú vécét – hozzáteszem, véletlenül –, ettől fogva mi lettünk a vécéfelelősök: innentől mindig minket vettek elő, ha bármi baja lett a vécének. Élveztük, minden szünetünket ott töltöttük, mert ott nem volt rajtunk kívül más.

Ha a jövőmre gondolok, az jut eszembe, hogy egy hajón vagyok, valahol az Adrián. Nem tudom, hogy hol fogok lakni és mit fogok csinálni, de hajóm lesz – meg persze kis családom. Minden erőmmel és energiámmal azon vagyok, hogy ne kelljen pontos tervet csinálnom. Csak annyit szeretnék, hogy egy idő után a magam útját járhassam.

Ábel valahogy megússza a háborút, nem megy el harcolni, különben nem maradna épelméjű. Nem tudom pontosan, hogyan, lehet, hogy elbújna, elmenne máshova, és utána visszajönne a városba, de mindenképp ebben a városban töltené a felnőttkorát. Szerintem magányossá válik, nem hiszem, hogy bízni fog az emberekben úgy, ahogy korábban. Író, vagy valamilyen más művész lesz, de semmiképpen sem színész, mert ezt csírájában elfojtotta a banda azzal, hogy megpróbáltak játszani és közben elfelejtették, kik is ők valójában.

Nem tudom, hogy mi lesz a színházzal, nagyon szeretek játszani, de a színház sajnos roppant módon korlátozza az embert a szabadidejében. Nehéz összeegyeztetni ezt az életmódot olyasvalakivel, akinek nem ilyen életformája van. Amikor a barátnőmnek szabadideje van, akkor én színházban vagyok, amikor nem vagyok színházban, akkor ő dolgozik. Szóval, még ha van is időm mást csinálni, az sajnos pont olyankor van, amikor másnak nincs.

.

Egri Bálint – Ernő

Ha Ernő túlélné a háborút – amire van esély, mert az örökletes betegsége miatt lehet, hogy nem menne ki a frontra – szerintem egyedül élne, valahogy úgy, mint Havas, a zálogos. Ő is hatalmi helyzetben lenne – lehet, hogy más városba kerülne, de biztosan megtalálná az utat, hogy valahogyan mások fölé kerüljön –, de Havassal ellentétben őt nem a kegyetlenség hajtaná, hanem a vágy, hogy megszabaduljon az elnyomástól. Ernő nem gonosz, nem az a célja, hogy rosszat cselekedjen – de rosszat cselekszik, és ettől szenved. Amikor Tibor a kezébe adja a fegyvert, nincs más megoldás számára, mint hogy meghúzza a ravaszt. A darab különös ellentmondása, hogy éppen az az ember hal meg – ráadásul nem a harcmezőn –, aki túlélhette volna a háborút.

Amikor elolvastam a könyvet, azt gondoltam, hogy Vidovszky Gyuri vagy nem is sejti, mit csinál, vagy annyira mélyen ismer engem, ahogy én sem ismerem magamat. Aztán megéreztem, olyan dolgokat kell eljátszanom, amik egy kicsit igenis bennem is megvannak, de ezt saját magamnak sem merem bevallani. Persze lehet, hogy csak azért érzek így, mert nagyon bele akarom élni magam a szerepembe, és keresem az Ernő és a bennem meglévő közös pontokat. Ahogy Ernőben, úgy bennem is keveredik az önérzetesség a kisebbségi érzéssel. Mondjuk, meg vagyok róla győződve, hogy én vagyok a világ legjobb, legügyesebb színésze és legjobbfej embere, és közben folyamatosan kételkedem magamban, és néha úgy érzem, kevesebb vagyok, mint mások.

Még nem voltam 18, amikor a Kaposvári Egyetemre kerültem. Elsőre felvettek – a pesti színműn csak a második rostáig jutottam. Előtte már 2002-től játszottam a Bárkán, A Pál utcai fiúkban és A Legyek Urában. Aztán elmentem Kaposvárra, úgy éreztem, hogy szükségem van arra a három évre ott. De Kaposváron nagyon el van szigetelve az ember Budapesttől. Bizonyos szempontból karantén is volt ez a három év, mert amíg főiskolára jártunk, nem dolgozhattunk máshol. A kapcsolataink elévültek, most mindent újra kell kezdeni. Sokan közülünk nem kaptak szerződést az egész évadra, úgy érezzük, nem figyelnek ránk, frissen végzett kaposváriakra.

Három évvel ezelőtt egy jól kidolgozott, világos képem volt arról, hogy mi lesz velem harminc év múlva. Azóta sok minden megváltozott. Három éve még egy elismert budapesti színházban játszottam, nem is egy darabban, szinte láttam magam, ahogy 30 év múlva is megyek majd a próbára, játszom a jobbnál jobb darabokban, ücsörgök a büfében. Vakmerően hittem abban, hogy nekem minden sikerülni fog – tudniillik addig minden sikerült. Most nem tudom, mi lesz belőlem, hogy egyáltalán lehetek-e majd színész, lesz-e rám szükség. Levelező tagozatos hallgató vagyok a veszprémi színháztudomány mesterszakon, a volt osztályom jelenleg is futó darabjait én szervezem, alapvetően minden oldalról érdekel a színház. Persze, ma is úgy érzem, hogy nekem minden sikerülni fog, mert ezt kell éreznem, de most leginkább azt gondolom, hogy meg kéne nyerni a lottót, építeni egy színházat, és minden megoldódna. De nem, nem lottózom.

Kulcsár Balázs – Béla

Két darabot próbálok egyszerre, rohangálok egyik helyről a másikra. Csongor leszek a Kolibri Színházban, nagy falat az is, meg a Zendülők is. De az a jó, hogy segíti, és nem rontja egymást a kettő; tudom hasznosítani azokat a dolgokat, amiket itt átélek, meg amiket ott. Abszolút elégedett vagyok ezzel a helyzettel.

Itt azt mondták, hogy olyan „Bélás” vagyok, de szerintem nem – hozzám Csongor közelebb van. Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy azt a Bélát csináljam, amit belémlátnak, és ez érdekes. Bélának van egy szelete, ami én vagyok, mondjuk amikor a félelmeiről beszél, de van egy vagány, szókimonó, ugyanakkor naiv oldala, ami nem én vagyok, szerintem. És nehéz viccesnek lenni. Érzem, hogy ilyennek kell lennie, de én magam ebben a bandában nem Béla lennék, hanem a másik három közül valaki.

Szerintem Béla az a típusú ember, aki bármennyire buta, sőt talán pont ezért, túl fogja élni a háborút. És egy sokkal okosabb ember, pont azért, mert sokkal okosabb, tudni fogja a dolgát a gépfegyver mögött, és ott fog maradni a háborúban. Béla viszont talán még ott is csak mosolyogni fog. Ez nem igazságos így, de azért persze Béla sem egy olyan csávó, aki megérdemelné, hogy meghaljon. Ernő sem az, a négy srác közül egyik sem. Négyük közül ketten valószínűleg mégis ott maradnak. De Béla nem, ő hatvan évesen is azon fog otthon gondolkodni, mi is történt.

Amennyire hülye vagyok, én biztosan az első sorban lennék egy háborúban, de aztán, amikor elindulnának a dolgok, szépen hátrébb araszolnék... Félnék, az biztos, nem Tibor lennék, nem egy Prockauer, de azért megpróbálnék tisztességesen helytállni.

Van bandám a színházon kívül, erre határozottan tudok válaszolni. Ott is pont négyen vagyunk, vannak ugyanolyan hülyeségeink, mint ennek a négy srácnak. A tablónkon grimaszt vágtunk, és felmutattuk az ujjunkat. Nem vagyunk olyan elszántak, mint a Zendülők, de összejárunk, tartjuk a kapcsolatot, sokat vagyunk együtt, játszunk, sportolunk, kártyázunk, hülyülünk.

Most boldog vagyok, és harminc év múlva is olyat szeretnék csinálni, amiben jól érzem magam. Az a jó ebben a dologban, nevezzük színészetnek, hogy folyamatosan jönnek az akadályok, amiket meg kell ugrani, nem gépies munkát kell végezni minden nap. Minden tiszteletem azoké, akik ezt csinálják, de én nem bírnám. Az erős tempót viszont még bírom, huszonévesen belefér, hogy egyszerre két darabon dolgozzak. Csak az kell, hogy legyen ebédszünet, meg néha ihassak egy kis vizet, hogy ne száradjak ki.

Dér Zsolt – Tibor

Voltam masszőr és asztalos is, de leginkább stoppolni szeretek, utazni jobbra-balra. Van egy kis trombitám, azon játszom, nyaranta kalapozom és utazgatok Európában. Szeretnék egy teljes évre eltűnni innen, a színházból, mindenhonnan. Nem csak lopott útmásodperceket akarok magamnak, hanem hosszú sztrádákat egy éven át. Persze imádok színpadon lenni, és ha egy rendező megkeres, hogy jövőre csináljam ezt vagy azt, nem fogok tudni nemet mondani... De szerencsére megtehetem, hogy a Jóistenre bízom, mit tervez nekem.

Van Erdélyben, az utolsó magyarlakta településen egy mézeskalács házikó, ami nagyon méltányos áron a miénk lehet, a nővéremmel és a kisebb baráti körömmel. Hosszú távon, talán harminc év múlva, ha képes leszek itthagyni mindent, a stoppolást is, akkor odamegyek. Nem baj, ha nincs színpad. A legfontosabb számomra, hogy házat építsek, hogy köveket rakjak egymásra. Ezért becsülöm nagyra a kétkezi munkát, és ezért szerettem az asztalos mesterséget, mert reggel bementem a műhelybe, tudtam, hogy aznap az a feladat, hogy csináljunk egy normális, egyszerű, funkcionális szekrényt, azt délután négyre megcsináltuk, meg tudtam fogni, le tudtam lakkozni, azt tudtam mondani, hogy itt van, tessék, rá tudsz rakni egy könyvet, használni tudod. A színházban is ez a fontos nekem, az építkezés, hogy köveket rakjunk egymásra, hogy teremtsünk valamit.

Tiborral az a közös bennünk, ami a darab vége felé alakul ki benne: hogy egyedül akar lenni, és közben mégsem tud elszakadni a többiektől. Minél közelebb vannak mások, annál jobban szeretne egyedül lenni. Bármit csinálok – mindegy, hogy jót vagy rosszat – mindig valami mást akarok, más tájakra vágyom. Tibor egyik fő problémája, hogy mindenki furcsán vonzódik hozzá és rajong érte – ez nem közös bennünk.

És, bár az én generációmban is jelen van az, ami Tibor és az egész Zendülők egyik fő problémája, hogy nem akar hasonlítani az apjára, én pont a fordítottját érzem: nagyon büszke vagyok, amikor azt mondják, „no lám, a kis Dér, hogy hasonlít az apjára!”.

Szubkulturális bandázásaim nem voltak, mindig csapódtam jobbról balra. De valamilyen bandám nekem is van. Ahogy most is egy albérletben lakunk öten, a nővéremmel és három nagyon jó barátommal, az is hasonlít ehhez, megvannak a belső szabályaink – csak a mi bandánk arra épül, hogy megpróbálunk mindent és mindenkit teljesen elfogadni.

Ha háború lenne, és állampolgári kötelességből el kellene mennem harcolni, akkor sem mennék. Képtelen vagyok elképzelni, hogy valóságos, megfontolt, szándékos erőszakkal forduljak bármilyen emberi lény ellen. És nem egyszerűen azért, mert kersztény vagyok, hanem mert tizenkilenc éve arra neveltek, hogy ne öljek, mert az rossz. Nem tudnám elfelejteni, amire tanítottak. Megpróbálnék elfutni, menekülni valamerre.

Tibort a háború után pontosan ugyanúgy képzelem el, mint az apját. Saját belső árulásai és hazugságai, és a többiek vélt vagy valós árulásai miatt testestül-lelkestül lesz belőle egy másik Prockauer ezredes, aki flegmán, zsebre dugott kézzel tud halálba küldeni osztagokat – és ő is ugyanúgy halálba megy, hogyha kell. De az is lehet, hogy meghal – két héttel a bemutató előtt még nem tudom ezt. Talán, ha majd már másfél éve játsszuk a darabot és lesznek drámapedagógiai programok, addigra rá fogok jönni, mert addigra már leszek Tiborral olyan viszonyban, hogy ő meg fogja mondani, hogy ez lesz meg az lesz – és nekem már nem lesz abba beleszólásom.

prológus - amikor majd

Elképzeli, hogy visszatolja a mutatókat harminc (na jó, negyven) évvel, és elképzeli magát tizennyolc évesen.

Amikor majd tizennyolc éves lesz, még nem tud semmit. Óra előtt füle mögé simítja haját, a szünetekben meg rá a fülére, és lázasan tervezgeti, hogy majd egyszer, nemsokára, ha kiszabadul a gimnáziumból, azonnal megnöveszti a haját, és ha a fene fenét eszik, ha apja, a kisváros köztiszteletben álló tanárura felrobban is a dühtől és a szégyentől, ő bizony vállig érő hajat növeszt, akár az Illés meg az Omega. Zendül.

Reggelire citrompótlós teát iszik, igazi farmert hord, először életében, délutánonként gombfocizik, hangosan közvetíti a meccset, készül az életre, arra, hogy ő lesz az új Szepesi. Ártatlan. Csókolózik osztálytársakkal, sőt nyáron, az első szabad nyáron endékás csajokkal is. Az már az érettségi bankett után lesz, amikor nagyképűen megállapítja, hogy a viszki szappanízű.

Esténként a rádió gombját csekergeti, fülét rátapasztja rádiólukszemburgra, körmöli a toplistát, kedvence a rolling, a rádió apja íróasztalán van, apja magában káromkodik. A táncdalfesztivált is bámulja, elsírja magát a magyar-portugálon, amikor Szentmihályi bevéd egy labdát, boldog a magyar-brazilon, a Kékes tévén még műkorcsolyát is képes bámulni, a protapopovéknak drukkol, „pedig ruszkik”, morgolódik a szomszéd, és ő ezt nem érti, mert ő nem tud semmit. Eminens.

Bandázik, mindig is bandázott, sőt ő a főnök. Nem erős, sőt, de tud focizni és az osztályzenekarnak le tudja írni fonetikusan az angol szövegeket, és nincs senki, akinek be kéne vallania, hogy ő sem érti a szavakat.

Még nyugodt, még úgy hiszi, ismeri a világot. Később fog megtudni mindent. Akkor nem értette volna, amit Márai szörnyeteg hőse, Havas mond a fiúknak: „A fiatalurak nem ismerik még az életet. Az ember nagyon lassan tud meg valamit.” Vajon a fiatalurak értik-e, miről beszél ez a rettenetes ember? Ő akkor, tizennyolc évesen nem értette volna, most talán sejti már.

A mutatók rendületlenül lépegetnek, az idő mindent felülír. Jön az érettségi, jön a katonaság (nincs háború!), ésatöbbi, ésatöbbi.

Harminc év múlva megjelenik az osztálytalálkozón. A jelenlévő osztálytársak közül nagyon keveset ismer fel, még kevesebbnek tudja a nevét. Arra sem emlékszik már, kik voltak a Banda tagjai.

Bérczes László

Színészek