Mulatság Mrożekkel
(Istinek)
Megmutatja még, hogyan jutok át a Novotelből a Kongresszusi Központba, kezet fogunk, Susanával puszi, jó éjszakát kívánunk egymásnak. Éjfél körül jár, most értünk vissza Szolnokról, én még megpróbálom elcsípni a műszakot, illetve megnézem, hogy áll a díszletépítés, holnap Mulatság a szerző jelenlétében, aki mexikói feleségével immár a liftben áll, és arra gondolhat, ezt a napot is teljesítette-kibírta. Reggel hétkor már a tévében volt, pedig bizony hajnalig ivott, ahogyan az egy jó lengyeltől dukál is, aztán egész nap türelmesen válaszolt a futószalagon érkező interjúkészítők ismétlődő kérdéseire, mindig oda állt, ahová a fotósok kérték, sőt jó képet vágott, igaz, nem mosolygott, de az nagyon nem szokása, viszont az a fáradtság sem ült ki az arcára, amit végülis joggal érezhetett, mondjuk, a századik felvétel után. A liftben arra is gondolhat Sławomir Mrożek, hogy holnap is nehéz napja lesz: mindenféle hivatalos köszöntők, beszélgetések, ebédek, dedikálások és nyilatkozatok után, akarja-nem akarja, még egy színházi előadást is meg kell néznie. Márpedig a színházat már rég unja – tudja ezt az imént útbaigazított személy, mármint én is, hiszen éppen erről beszélgettek-beszélgettünk útközben. Na így, ezzel a tudással baktatok egy sötét, összekötő folyosón, és azon izgulok, meg lehet-e teremteni a Bárka stúdiójának körülményeit (nem lehet, és ezt tulajdonképpen tudom is) egy Bartókról elnevezett teremben, ami minden, csak nem színház.
Már előző nap délelőttjén tudom, hogy ebből nem lesz interjú. A Lengyel Intézetben ácsorgok sokadmagammal, most nyílik a kiállítás a rajzaiból, ő maga rezzenéstelen arccal, szigorú, semmibevesző tekintettel (mindig nézni valahová, de közben soha nem nézni senkire – valami ilyesmi lehet a haditerve) áll az éppen aktuális felirat előtt, tudja, hogy ez jó a fotósoknak, és ezért később is ezt a módszert követi, teheti, ahová őt most viszik, mindenütt lesz egy-egy ilyen felirat. Nem vallom be, de tudhatom magamról, hogy nem fogok küzdeni, nem túrok helyet magamnak a futószalagon – a kismagnó persze azért ott marad a táskában. Az imént hívott Kovács Dezső a Kritikától, "ugye lesz interjú?", én meg mellébeszéltem, ígérgettem is meg nem is, "előbb a Hajónapló, megértheted...", de már sompolygok az ajtó felé, ki az áprilisi nyárba. Ezt azért bírhatja Sławomir, nálunk biztosan szebb idő van, mint Krakkóban, közben most hallja tizedszer, hogy ő egy guru. A szeme sem rebben. Magas, vékony, egyenes tartású, stramm férfi, a fejét mintha fából faragták volna, rajta érzelemmegnyilvánulásnak nyoma sincs, az előadó éppen azt hangsúlyozza, hogy ezek a rajzok – ellentétben a Prágában kiállítottaknak – eredetiek. Mrożek ráfordul a közelében lévő képre, szemüvegét feltolva egy pillanatra megvizsgálja az üveg mögött elhelyezett karikatúrát, "igen, tényleg eredeti", gondolhatja magában, vagy inkább azon filózik, hogy e tréfás gesztussal – hisz a hallgatóság a kiállításmegnyitók karótnyeltségi keretein belül maradva aprókat sikkantgatva kacag, értjük a Mestert – szóval hogy e tréfás gesztussal megúszhatja-e a hozzászólás kötelezettségét, na persze tudja a fene, mire is gondolhat Sławomir Mrożek, a könyvfesztivál díszvendége, aki hamarosan átveszi a Budapest Díjat. "Iszonyú súlya van, én nem tudom, mit ábrázolhat, mindenesetre nyolc kilogramm. És pénzt is adtak hozzá, úgyhogy feltétlenül én fizetek!" – erősködik másnap este a vacsoránál a híres író. Nem merem megkérdezni, mennyi pénzt kapott. Mindenesetre hívom a pincért. "A rajzaim segítségével ismertem meg egy skót pasast, azóta a barátom, aki a karikatúráimból összeállított nyelvkönyvből kezdett lengyelül tanulni. Sokáig egy bankban dolgozott, és közben nyelveket tanult. Így jutott el a lengyelig, szóval az 'én' könyvemig. És egyszercsak, mindenféle kerülőutak után, egyik napról a másikra színházi rendező lett. Mint maga is, ha jól értem." Ó, hát én nem vagyok rendező, szabadkozom álságosan – végülis még nem látta a Mulatságot, ki tudja, rendezőnek nevezne-e utána –, csak rendezek, amikor lehetőségem és kedvem van. "Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy bármikor lehet változtatni, és hogy az élet teli van kerülőutakkal. Egyfolytában kerülgetünk valamit, aztán egyszercsak megérkezünk, a mögöttünk hagyott út meg csupa kanyar." Szóval Szolnokra menet mégiscsak összejön egy beszélgetés a kocsiban, de ezt még nem tudhatom, amikor a Lengyel Intézetből kifelé menet azt látom, Mrożek nem ússza meg a szónoklatot. Korrekt módon megköszön mindenféléket, taps, vége, őt elcibálják a tévések. "Fantasztikus!, nem is tudom mikor beszélt ilyen hosszan a Mester" – csatlakozik hozzánk ... – ő mondta tízszer, hogy guru –, ahogy ott tanácstalankodom Bába Krisztinával, mármint hogy interjú vagy nem interjú.
Másnap délután persze ott vagyok a Novotelnél, a táskámban kismagnó, bemutatkozunk. A kiállításmegnyitó óta eltelt másfél napban legalább a századik vadidegen magyarral kezel. A Lászlóra azért felfigyel, another László, mondja, miután nemrég köszönt el a jó Uportól. Valószínűleg Upor Lacinak köszönhetem, hogy most itt toporgok – ő ajánlotta a könyvfesztiválosoknak a Mulatságot, sőt, mivel most nem tud jönni Szolnokra, jut ülőhely a kocsiban a lányomnak is, aki másfél órán át bámulhatja az előtte ülő guru tar kobakját –, majd egyszer hálás is leszek Upornak, hiszen az előadás, na gyorsan legyünk túl ezen ebben az írásban: igazán jól megy másnap délután a Bartók Teremben, teltház, nagy siker, és ami a lényeg, ugye, nagyon tetszik a szerzőnek, legalábbis ezt mondja, és mivel nagyon sokszor mondja, meg hát végigröhögte a másfél órát, nem nehéz rábeszélni magunkat arra, hogy komolyan is gondolja, sőt Susana Osario Rosas, mexikói rendezőnő és feleség becsülettel bravózik, "pedig én nem szeretem Sławomirnak ezt a darabját", jegyzi meg később, "látod, hogy mégis jó darab?!", győzködi Sławomir – na szóval, kösz Upor, mondom most már, hogy mindenen túlvagyunk, de akkor ott, a Novotelnél, ahogy beszállunk a kocsiba, én marha még mindig azon őrlődöm, mi legyen az interjúval, miközben sejthetem, Mrożek éppen azért vállalkozik erre a vidéki kiruccanásra, noha Szolnok nevét még életében nem hallotta, és ahogy érzékelem, nem is bírja megjegyezni, hogy egy kicsit megszabaduljon az őt nyaggató újságíróktól, tévésektől, egyáltalán bárkitől, aki akar tőle valamit. Legalább az autóban nyugton legyen, nézgelődjön kedvére a magyar tájban – dwa bratanski ide vagy oda, hetvenévesen először van Magyarországon –, ott aztán, a Szolnoki Művésztelepen, a Paál István Stúdiószínházban már újra szerepelni, dolgozni kell, ahogy mondja.
Elől a sofőr és az író terepszemléznek, mögöttük mi magyarok, Krisztina, Anna és én hallgatunk szemérmesen, hátul Susana, a folyamatosan zizegő, vibráló, életvidám és aranyos mexikói feleség fecseg két könyvkiadós svájci hölggyel. Kirándulunk.
Előreadok két Hajónaplót, legalább az tudatosuljon már, hogy kerülök én, another László a kocsiba. Mrożek illőn megköszöni, és belecsúsztatja őket a táskájába.
– Tíz évvel ezelőtt – fordul hátra – láttam már egy Mulatságot innen, maguktól. Krakkóban történt, a hatvanadik születésnapomra rendezett eseménysorozaton. Nagyon jó előadás volt. Ismeri?
– Hogyne. Egy barátom, Árkosi Árpád rendezte.
– Tényleg jó volt. Amúgy nem nagyon járok színházba. Úgy értem, egyáltalán nem járok. Nemigen érdekel.
– Pedig hát Szolnokon is színházat nézünk majd, nem beszélve a holnapról, amikor a Bárka előadására hivatalos. Azt ugyebár én rendeztem...
– Nem baj.
Hátrafordulva beszél, nézzük egymást, az arca rezzenéstelen. Nem tudom eldönteni, most például humorizál vagy komolyan beszél. Utólag, néhány órás ismeretség után azt gondolom, mindkettőről szó van. Komolyan humorizál. Folytatja.
– Milyen város ez a ... ahová megyünk?
– Szolnok. Nem éppen a legszebb magyar város. Sőt, kissé jellegtelen. De én szeretem, nyolc évig éltem ott. Ja, és ott van a Tisza. A Tiszapart szép, úgy értem, máskor. Most ugye...
– ... az árvíz, igen. Szörnyű. Itt minden évben van árvíz?
– Kisebb-nagyobb mindig. De ilyen magas tudomásom szerint még soha nem volt a Tisza.
– Vajon miért?
– Ehhez én nem értek. Úgy tudom, szerepe van ebben annak, hogy a hegyekben kivágták azokat a hatalmas erdőket, amik megfognák az esőket. Így aztán akadály nélkül lezúdul a víz a Kárpát-medencébe. De lehet, hogy ez csak rosszindulatú fogalmazás, tényleg nem értek ehhez.
– Ne udvariaskodjon, nyilván így van. A szomszédos országokat kellene szidni, azt meg nem akarja. Értem én. Na meglátjuk, ahogy odaérünk... abba a városba.
– Szolnokra.
– Igen. Ott egyébként jó színház van?
– Jó volt. A hetvenes évek második felében Kaposvár mellett ez volt a legjobb magyar színház. Paál István volt akkor a főrendező, ő rendezett '79-ben egy legendás Tangót, és róla nevezték el azt a stúdiószínházat, ahová most megyünk.
– Mi van most vele, ezzel a ...
– Paál Istvánnal. Meghalt. Két évvel ezelőtt öngyilkos lett.
– Hogyan?
– Kiugrott a tizedik emeletről. Jó ideje nem dolgozott már. Tulajdonképpen a nyolcvanas évek közepétől alig-alig rendezett. Az ő sorsa tragikusan megmutatja azt, ami másoknál is világos, legfeljebb nem nyilvánul meg ilyen radikális lépésekben: az úgynevezett rendszerváltás környékén tanácstalanná váltak a színházcsinálók. Tehetetlenül kérdezgetik, mi is most a színház dolga.
– Valóban, mi is a dolga? Én ugyan nem vagyok színházcsináló, de én sem tudom. Viszont az én tanácstalanságomnak semmi köze a rendszerváltáshoz. Érdekes, hogy az elmúlt két napban, mióta egyfolytában interjúkat kell adnom, állandóan erről kérdeznek. Mármint a nagy változásokról. Hogy mit szólok hozzá. Semmit. Tulajdonképpen jó, hogy erről kérdezgetnek, mert így szembesülök azzal, mennyire másként viszonyulok ehhez az egészhez. Engem úgy kezelnek itt, mint bölcs, élő klasszikust, gurut – jól van, ez nem érdekes –, és közben úgy néznek rám, mint a mai Lengyelországra. Mintha én magam lennék Lengyelország. Én, aki '96-ban települtem vissza. Harminchárom év után! 1963-ban elhagytam a hazámat, hát mit tudok én arról, ami ott történt?! Próbálok megfelelni a feladatnak, de ezekre a kérdésekre semmit nem tudok mondani. Az újságírók meg huncutul és hitetlenkedve mosolyognak rám. Pedig így van. Három éve élek Lengyelországban, nemigen járok társaságba, nem veszek részt semmiben, nem "szólok hozzá" a dolgokhoz, és ha mégis, azonnyomban besorolnak valahová, hogy "ja igen, értjük, ide tartozol, aha...". Dehogyis tartozom én bárhová is. Nem tartozom sehová, és nem képviselek senkit. Egyébként pedig, ami mégis feltűnik, az nem a sok változás, hanem éppen az, hogy mennyi minden maradt ugyanúgy, változatlanul.
A magnó a táskában lapul, és eszemben sincs azt előszedni, Mrożek orra alá nyomni, hogy ő csalódottan sóhajtson, és úgymond készségesen rendelkezésre álljon. Mit akarhatok még? Beszélgetünk. Két ember beszélget egy autóban, és ez így rendben van. Majd leírok valamit emlékezetből. Például azt, hogy egy drámaíró unja a színházat.
– Tudja, unom a színházat. Beülök, tíz percig talán élvezem is, aztán már csak azon rágódok, hogyan lehetne felállni, és elmenni. De nem lehet elmenni, mert ahhoz túl híres vagyok. Észreveszik, és számonkérik. Így aztán csak akkor megyek színházba, ha muszáj.
– Mikor nézett utoljára kedve szerint, csak úgy, előadást?
– Hát... arra nem emlékszem. De nehogy félreértse, nem a színházzal van itt a baj. Unok én mást is. Ha jól meggondolom, mindent. Az az igazság, hogy az életbe bele lehet fáradni. Nézze, hetven éves vagyok. Ez sok, nagyon sok. Valószínű, hogy a színház, és maga az élet is, ugyanolyan, mint mindig – az ember változik, illetve telik vele az idő. Maga mögött hagyja a dolgokat. Azt szeretném, ha addig élnék, amíg fizikailag és szellemileg viszonylag rendben vagyok. Nem szeretnék elhülyülten tovább élni.
– Észreveszi-e bárki is önmagán az elhülyülést?
– Ezt bizony nem tudom. Az is lehet, hogy már rég hülyülök. Bár azt hiszem, ezt a két napot nem tudtam volna akkor végigcsinálni.
– Gondolom, elege van a sok-sok beszédből, interjúból, bemutatkozásból...
– Nem, nem, én ezt munkának tekintem, és igyekszem fegyelmezetten elvégezni... Ez itt már...
– Igen, ez már Szolnok. Még van egy óránk az előadásig, azt javaslom, nézzük meg a Tiszát.
A Szigligetinél parkolunk, péntek este, hét óra lesz öt perc múlva, bemutató előtti nyüzsgés. A Művésztelepre tartunk, ahol nyolc órától látjuk majd a Mulatság alapján készült táncjátékot. "Jobb szeretem, ha a színházban beszélnek, de ez is érdekes volt. Szép este, komolyan mondom." Ezt már a kocsiban jegyzi meg Mrożek, útban visszafelé. Egyelőre a Tisza Szálló mellett battyogunk, jobbra a folyó, balra a színház. Az író kissé lemaradva tőlünk, aprócska feleségével kézenfogva sétál. Szépek, helyesek. A Tiszát nézik ők is, a többiek is. Én inkább a művészbejáró felé sandítok. Mintha mi sem változott volna: Kadi száll ki valami nyugati kocsiból. Kadi a szolnoki színészklub főnöke ezer éve. Maga az álló idő. Úgy is néz ki, úgy értem, ugyanúgy. Ahogy mondjuk, '79-ben, amikor a Tangó bemutatójára készült a színház. Mutatom majd a fotókat Sárkány Sutyi stúdiószínházában, "ez itt Udvaros Dorottya" - magyarázom, Mrożek bólogat – "a főiskola után ebben az előadásban robbant be a színházi világba, és most nálunk van a Bárkán..." – büszkélkedek, Mrozek újfent bólogat –, egyelőre csendben elhagyjuk a Szigligetit, és tartunk a Tisza-híd felé.
Az idő letaglóz, ahogy szokott. 1978. Fehérköpenyes tanár vagyok a Vargában, megszületika lányom (most itt fogom a kezét), már jó ismeretségben vagyunk Paál Istivel, aki készül a Tangóra, lázasan magyarázza, hogy ha nem is a bemutatóra, de később el fog jönni Mrożek az előadásra (nem jött el, nem is tudott volna, most viszont itt jön mögöttem, minderről mit sem sejt, Susanaval beszélgetnek – angolul különben –, "Íme a Szigligeti Színház, ahol most bemutató kezdődik", mondanám, de nem zavarok). Isti két éve halott, satöbbi, satöbbi. Szívesen odaköszönnék Kadinak, de úgysem ismer fel. Huszonkét év. Annának, huszonkettedik születésnapjára, dedikáltatom majd a Mrożek-drámákat.
– Nem emlékszem erre, rég volt. Talán Franciaországban éltem akkoriban. Dehát úgysem tudtam volna jönni. Speciális útlevelem volt, nem könnyen tudtam vele utazgatni.
Erről már az étteremben beszél az író, vacsora közben. El is magyarázza, milyen volt az az útlevél, de nem nagyon értem.
– Egyszer azért nem engedtek be Olaszországba, mert éppen Todor Zsivkov járt ott hivatalos látogatáson, és attól tartottak, hogy én, terrorista, lengyel drámaíró netalántán lepuffantom őt. Szóval maguk itt vártak engem huszonkét évvel ezelőtt?
– Bizony.
– Na most itt vagyok, és a kutya nem veszi észre. Dehát az árvízzel nem tudok versenyezni. Az sajnos nagyobb nálam. Finom ez a leves.
– Babgulyás.
– Mexikóra emlékeztet.
A feleség megerősíti ezt: "Valóban, a magyar konyha hasonló a mienkhez. Bezzeg a lengyel, az borzasztó. Mindig bygost-t kell enni, és jó képet vágni hozzá. Lengyelországban tilos szidni a bygost és a pápát."
– Nekem szabad.
A szolnoki babgulyás mindenkinek ízlik, a svájci hölgyek is elégedettek. Mindjárt kezdődik az előadás, de még felmegyünk a hídra, és lenézünk a folyóra. Az az igazság, hogy szép és békés a látvány. Na igen. Lehet tudni, hogy ha még néhány centimétert emelkedik, elborítja az ár Szolnokot. Akár a Szigligeti premierjét is elsöpörheti a víz.
– Félelmetes a négy elem: a víz, a tűz, a levegő, a föld. Talán a földrengés a legszörnyűbb.
– Mennyi időt töltött Mexikóban?
– Hét évet. Majdnem annyit, mint maga ebben a városban.
A visszaúton nem beszélgetünk. Ül elől, fejébe húzva valami jópofa kalapocska, bóbiskol. Közeledünk. Üllői út, Fradi-pálya, mindjárt jön a Bárka. Megkockáztatom, hogy megszólítom, úgyis fel kell már ébredni.
– Ez itt jobbra a Bárka, az a színház, ahol...
– Igen, emlékszem.
Udvarias (vagy még nem ébredt fel), nyugtázom magamban, hiszen nem is erre mentünk ki a városból, szó sem volt a Bárka épületéről. Mint aki hallja a másik ember gondolatait, jó nagy spéttel megszólal:
– Tényleg emlékszem, ugyanis tegnap jártunk itt a másik Lászlóval (itt most nyilván Uporra gondol, s ezzel a szolnoki utazás "egyikké" léptetett elő engem), nagyon szép épület. Miért nem itt játsszák holnap a Mulatságot?
Na igen. Hiszen mi ezt szerettük volna, és éppen Mrożek, pontosabban a Könyvfesztivál miatt kell nekünk a Kongresszusi Központba mennünk. És emiatt idegeskedek én most, hogy sikerül-e vajon mindent – dobogókat, lámpákat, esőt, lampionokat... – viszonylag elfogadható módon beépíteni.
A Novotelhez érünk. "Köszönjük az estét" – mosolyog Susana, puszi, kézfogás. Elköszönünk. "Holnap is színház", sóhajt magában megadón a liftben Sławomir Mrożek, gondolom. Én meg a sötét, összekötő folyosón igyekszem a Bartók Teremhez, a táskámban magnó. A fiúk már a folyosón várnak. Elkészültek az építéssel, minden rendben. Holnap Mulatság Sławomir Mrożekkel.
B. L.
