Dinyés Dániel mondja
Hétéves korom óta komponálok, és azóta gondolom azt, hogy zeneszerző lesz belőlem. Mint mindenki, én is nagyon korán elkezdtem keresgélni, kik lehetnek a példaképeim. Tettem egy fontos felfedezést: van valaki, akivel egy napon születtem: Joseph Haydn – csak ő kétszáznegyvennyolc évvel korábban.
Az élet úgy hozta, hogy a feleségem nagyapja Bartha Dénes volt, a világ egyik legjelentősebb Haydn-kutatója. Bartha olyan volt, mint Haydn lehetett: derűs, jó humorú, karthauzi életmódot folytató ember. Szeretett dolgozni, imádta a zenét, semmi másra nem volt szüksége. Aztán Seress Zoltán felkért, hogy legyek Esterházy Péter Haydn-ról szóló darabjának zenei vezetője. Kezdem azt gondolni, hogy véletlenek nincsenek...
Haydn egyfolytában alkotott, talán csak Bach és Telemann dolgozott nála többet. Fölfoghatatlan lista maradt utána: amikor nekiültem, hogy áttanulmányozzam az életművét, döbbenten láttam, hogy az összkiadás nagyjából hat méter hosszú a polcokon. 108 szimfóniát, 68 vonósnégyest, 26 operát, 6 oratóriumot, 14 misét, 47 zongoraszonátát, 30 zongoratriót, 21 vonóstriót, 126 barytontriót, 51 dalt, 17 versenyműt és 32 divertimentót írt, valamint koncertáriákat, kantátákat, nyitányokat, táncokat, egyházi műveket, kánonokat és 398 skót-ír népdalfeldolgozást. Élete vége felé azt írta: „Ó, Istenem! Mennyi elvégzendő dolog marad hátra ebben a dicsőséges művészetben, még egy olyasvalaki után is, mint aki én voltam!” Munkamániás volt, gondolom, nem érezte magát rosszul az Esterházy hercegeknél. A szerződése értelmében ugyanis kötelessége volt minden nap kétszer megjelenni a herceg előszobájában, hogy meghallgassa az aznapi zeneparancsot. Ő tanította be az esténként előadott műveket, amiket legtöbbször ő maga komponált. Mivel a herceg egy időben teljes operatársulatot tartott fenn, rendszeresen voltak meghallgatások zenészek, énekesek számára – egy ilyen meghallgatás alkalmával került oda Luigia Polzelli olasz mezzoszoprán, aki aztán Haydn szeretője lett.
Haydn-nek ugyan volt felesége, de leveleiben csak úgy említette, hogy „az a pokolfajzat”. Azt mondta egy alkalommal: „feleségem képtelen volt a gyermekszülésre, ezért is voltam kevésbé közömbös más fehérnépek bájai iránt”. Kapcsolata volt egy bécsi asszonnyal és egy angollal is, akit – saját bevallása szerint – el is vett volna feleségül, ha nem élt volna még az övé – ahhoz azért eléggé katolikus volt, hogy a válás ne jöjjön szóba; olyan zeneszerzőről van szó, aki minden darabja elé odaírta, hogy In nomine Domini, a végére pedig, hogy Fine laus Deo. De amikor Polzelli megírta neki, hogy meghalt a férje, azt válaszolta, hogy „Édes Polzelli, talán-talán eljön az idő, ami után annyiszor sóvárogtunk, hogy két szempár lecsukódik. Egy közülük lezárult, de a másik — elég erről ennyi, legyen Isten akarata szerint.” De Haydn felesége sem volt ártatlan: az ő szeretője a herceg udvari festője volt. Haydn-nak Polzelli – a feleségének meg a festő; ez nyílt titok volt Eszterházán. Egyetlen pozitív dolgot mindenesetre elkönyvelhetett Haydn: felesége rábeszélte, hogy vegyenek egy házat Gumpendorfban, amit később nagyon megszeretett. Majd Haydn építtetett rá egy második emeletet, amire azonban a rossz nyelvek szerint csak egy szűk lépcső vezetett fel – márpedig a felesége igencsak kövér asszonyság volt.
Ha úgy tetszik, meglehetősen hétköznapi élete volt Haydn-nak. Esterházy darabja is éppen erről szól: van egy zseni, egy világhírű zeneszerző, aki teljesen hétköznapi, már-már kispályás életet él. Nem kispályás zseni, hanem zseni, kispályás élettel.
Nem tudom, hogy a nézők a darab hatására jobban fogják-e értékelni Haydn-t, mert a mai gondolkodásból alapvetően hiányoznak a megértéséhez szükséges dolgok. Ma már nem nagyon lehet megértetni, mi a különbség derű, vidámság, jókedv és humor között, hogy ezek nem fokozatok, hanem szinonimák. A zenetörténetben nagyon kevés zeneszerző tudott derűs darabokat írni – kevés, aki nem közönségesen viccel, hanem humora van. Haydn finoman élcelődik, sokat kell hallgatni, hogy az ember ráérezzen. Vannak kevésbé szofisztikált poénjai is, mint a Meglepetés-szimfónia, aminek lassú tételében a halk vonós pengetésekbe beüt egy óriásit a timpani, vagy az Il distratto (Szertelen) című szimfónia, amelynek utolsó tételében elkezdenek játszani, aztán egyszerre leáll az egész, a hegedűsök hangolnak és újrakezdik; ezeket bárki megérti. De maguk a témák, a gondolatfűzések olyan derűt sugároznak, amilyet más zeneszerző művei nem – talán csak Sztravinszkij és Grieg egy-két darabja ilyen. Hihetetlen lelki egyensúly lengi be Haydn teljes lényét – és e miatt a kiegyensúlyozottság miatt ma sokan unalmasnak gondolják a zenéjét.
Haydn a zeneszerzés tanításból is ki van egy kicsit rekesztve. Ha a Zeneakadémián valami szabályszerűt akarnak mutatni, az Beethoven, ha zseniálisat, akkor az Mozart. Bartók azt mondta, hogy a zeneszerzés nem tanítható, mert az ember vagy tehetséges, vagy nem. Ebben igaza volt, ugyanakkor a zeneszerzés praktikus oldala, a szakma nyolcvan százaléka tanulható. Meg lehet tanulni hangszerelni, formát alkotni, bánni egy témával; hogy mi az a kidolgozás, mi a szonátaforma, mi az ellenpont, az összhangzattan – ezekhez gyakran még hallás sem kell. De van az a fránya húsz százalék, ami nem tanítható. Haydn dolgai pedig ebbe a húsz százalékba esnek. Bármennyire is azt gondolja az ember, hogy szabályos, valahogy, valamerre mindig kilóg a szabályok adta keretek közül, de nem kézzel-lábbal, mint Mozart: Haydn csak az ujját dugja ki. Neki elég, hogy érezteti: mindenkinél jobb abban, amit épp csinál.
Ennek a zseninek a zenéjéből csinálunk most színházat – Esterházyt nem igazán érdekli Haydn mint történelmi személyiség, általánosabb mondanivalója van művészetről, alkotásról, alkotóról – én ezt szeretném szolgálni. Drámai szituációkat próbálunk teremteni, és megpróbáljuk megmutatni: Haydn zenéje tökéletesen működik színházi zeneként is, annak ellenére, hogy műveinek azon része, amelyekből válogattam, nem erre a célra készült.
Olyan darabok lesznek az előadásban, amelyekben érezhető ez a derű. Nagyrészt szimfóniákból, Haydn fő területéről válogattam – ő is tudta, hogy ezekben a maga korában verhetetlen volt. Egy nyolc fős zenekarra hangszerelek át mindent, és ettől persze minden nagyon megváltozik. Más dolog egy szimfonikus zenekarral játszani el egy gyors futamot, mint szólóban; nehéz dolguk lesz a zenészeknek. De nagytudású embereket sikerült hívnom, az itthoni legnagyobb zenekarokból jönnek: itt lesz a Nemzeti Filharmónikusok első oboistája és fagottosa, a Magyar Rádió Zenekar első fagottosa, jön a frissen nemzetközi versenygyőztes Accord Quartet, lesz hegedűs és brácsás a Fesztiválzenekarból, koncertmester a Dohnányi Zenekarból, jön az Operaház első csellistája, a MÁV Szimfonikus Zenekar első kürtöse, a dzsessz életből ismert Modern Art Orchestra kürtöse, ütőzni pedig a Zeneakadémia fiatal tanára fog. Nagy megtiszteltetés, hogy ilyen hihetetlen lelkesedéssel jönnek. A fülemben van, ahogy fölhívom Horváth Bélát, a Nemzeti Filharmonikusok oboistáját, és azt mondja: „Színház? És a színpadon leszünk? És Esterházy? És Haydn? Megyek!”
Mániákus hangszerelő vagyok, és átírni is nagyon szeretek. Így a legkönnyebb közel jutni a régi szerzőkhöz; olyan ez, mintha beszélgetnék velük. Rengeteg titkot árulnak el anélkül, hogy kényszeríteném őket – egyszerűen elemeire szedhetem szét a darabot és új alakot adhatok neki, ezt pedig csak akkor lehet, ha megértem a saját belső szabályait. Olyan ez, mint gyerekkorunk legó játéka, csak sokkal izgalmasabb és tanulságosabb. Számomra ez a zeneszerzés-tanulás egyik legjobb és legtöbbet nyújtó formája.
A hangszereléshez rengeteg élményanyag kell – ezért is szeretek beülni egy zenekarba játszani, ha alkalom adódik, mert belül mindent máshogy hallani. Sokszor előfordult, hogy általam nagyon szeretett darabokban alig vártam, hogy megszólaljon mellettem egy zenekari állás, de egészen más volt, mint amire számítottam, csupán attól, hogy a pódiumon felém nézett a hangszer. Egyszer meg akartam nézni Wagner Trisztán és Izoldáját a bécsi operaházban, de lekéstem az előadást. Belógtam a művészbejárón, beültem a zenekari árok baloldali ajtaja mellett a fúvósok mellé, és az egész első felvonásból csak a kürtöket hallottam az ajtón keresztül – azóta tudom, hogyan kell a kürtöket használni.
Vannak olyan nem elsővonalbeli zeneszerzők, akik úgy hangszerelnek fel középszerű anyagokat, hogy az ember elájul tőle, hogy micsoda zene. Aztán, ha megkapirgálja, akkor kiderülnek a zenei turpisságok. Leonard Bernstein például nem egy klasszikusan nagy zeneszerző, de a Candide-nyitánya elképesztően szól: nem a téma, hanem a hangszerelés miatt. Aztán vannak az ellenpéldák, mint Chopin, aki utolérhetetlen zongoraszerző, de a zongoraversenyeit borzalmasan gyengén hangszerelte – nem is próbálkozott nagyon zenekari területen. De érdekességként: nagyon nagy zeneszerzőkről tudjuk, hogy zongoránál hangszereltek, ami a világ legnagyobb butaságának tűnik, mert a zongorán ugyanaz az F hang szól, akár fagottra írtam, akár brácsára – Sztravinszkij és Ravel mégis így csinálták egész életükben, és nem mondhatni, hogy akár a Petruska, akár a Bolero megsínylette volna ezt. Berlioz pedig csak gitározni és fuvolázni tudott, a zongorához nem értett, de forradalmasította a hangszerelést. A Fantasztikus szimfóniánál például Lisztet kérte meg, hogy játssza le zongorán a partitúrát, amikor meglátogatta.
Amikor két ember együtt zenél, az olyasfajta párbeszéd, amire sehogy máshogy nincs mód. Semmivel nem hasonlítható össze ez a társas figyelem, legalábbis amíg fölfogható, hányan vagyunk – a nyolc ember pedig ilyen. Többek közt ezért felszabadító a dzsessz is, mert ott még kotta sincs, csak az egymásra figyelés. Ha az ember néhány hangot le tud játszani egy hangszeren, valaki más pedig kíséri, már megérzi ezt; ezért tartom fontosnak az alapfokú zeneoktatást. Nem kell, hogy valaki virtuóz legyen, csak egyszer-kétszer tapasztalja meg ezt a csodálatos oldalát is az életnek.
Haydn igazi kamarazenét írt, valódi párbeszédet ember és ember közt. Muzsikusként ezért lehet nagyon szeretni Haydn-t: nem egyszerűen zenét szerzett, hanem emberek számára teremtett lehetőséget, hogy a zene által kommunikálhassanak egymással. Soha nem kezdett bele darabba úgy, hogy ne tudta volna, kinek ír. Operát sem volt hajlandó írni, ha nem ismerte az énekeseket és a zenekart – azt gondolta, nincs is értelme megírni, ha nem biztos, hogy elő tudják adni úgy, ahogy ő azt megírta.
Haydn szerződésében az is benne volt, hogy neki kell foglalkoznia a zenészeivel nem csak a zene, de az élet minden területén. Csak különleges ügyekben lehetett a herceghez menni – ilyen volt, amikor egyszer egy fagottos véletlenül kiütötte egy oboista egyik szemét. A fagottost le akarta csukni a herceg (volt börtöne, azt csinálhatott a zenészeivel, amit akart), de Haydn addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg a herceg elbocsátásra enyhítette a büntetést. Aztán Haydn tovább csűrte és csavarta az ügyet, és az oboistát egy év múlva visszavették. Haydn mindent el tudott érni a hercegnél. Annak ellenére, hogy a Haydn–Esterházy herceg párviadalokból soha nem a herceg jött ki győztesen, valahogy Haydn mindig úgy intézte a dolgokat, hogy a végeredménnyel a herceg is meg volt elégedve. Haydn nagyon lojális volt a zenészeivel, mindig teljes mellszélességgel állt ki mellettük – ezért ragadt rá a „papa” név, amely még 200 év múltán is a köztudatban él. Hogy Esterházy-t idézzem: „ezen azért el kellene gondolkozni.”
Haydn teljesen tisztában volt értékeivel, élvezte a hírnevet, és nagyon vigyázott rá, hogy ő legyen a – saját megfogalmazása szerint – legeredetibb zeneszerző; mindig meg akarta hökkenteni valamivel a hallgatóit. Nagyon anyagias is volt, nem csak más zeneszerzőkhöz képest: nem vetett meg semmilyen praktikát, hogy több pénze lehessen; egy kéziratot szívfájdalom nélül adott el több helyre, de vigyázott rá, hogy mindenhol egyszerre jelenjen meg, és hogy senki ne tudjon a másikról – ebben arcpirítóan gátlástalan volt. Összesen négy évet töltött Londonban, itt lett belőle 60 évesen – mai szóval élve – világsztár. Első angliai útján ugyanannyit keresett, mint húsz év alatt Eszterházán. Hatvan éves koráig előszobázott a hercegnél, Londonban nála előszobázott mindenki, a walesi hercegtől az anyakirálynőig. Sem Mozart, sem Beethoven nem volt ilyen híres a saját korában.
Érdekes, hogy zenéje nincsen olyan erőteljes kölcsönhatásban valós életével, mint más zeneszerzőknél. Nincsenek igazán önéletrajzi ihletésű darabjai, nem ismerjük a művei történeti hátterét. Amikor végignéztem a szimfóniákat, nagyon vártam, hogy elérkezzen az 1781-es esztendő, amikor megérkezett Polzelli, a nagy szerelem: vártam, hogy valami szignifikáns különbség legyen, de nem találtam semmit. Ugyanolyan egyenletesen emelkedett tovább zenéinek színvonala, mint addig. Az az érzésem, hogy az életet a zeneszerzés egy szükséges velejárójaként élte meg. Ült és dolgozott az ő Istenének. És azt hiszem, nála szép lassan egyenlőségjel került Isten és a zene közé.
(Lejegyezte: Sztrókay András)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése