Tükörcserepeink

Interjú Hegedűs D. Gézával a Találkozás ősbemutatójáról

1985 februárjában mutattátok be a Pesti Színházban Nádas Péter Találkozás című darabját. Te a Fiút alakítottad. Partnered, egyik utolsó szerepében, a Máriát játszó Ruttkai Éva. Bár nem ez volt az első Nádas-bemutató Magyarországon, hiszen 5 évvel a Takarítás premierje után vagyunk, mit gondoltál a darabról az első olvasás után?

Hogy a Találkozás: remekmű. S hogy ezzel a remekművel járatlan útra lépünk – Ruttkai Éva is, én is, Jovánovics György díszlettervező, Vidovszky László zeneszerző és Valló Péter rendező is. Már a darab születési körülményei is különlegesek: tulajdonképpen két szerzője van, s ezt maga Nádas is nagyon elegánsan kiemeli a jegyzeteiben. A két szerző, Nádas Péter és Vidovszky László a drámai folyamatot a maguk szuverén, sajátos szabályokkal rendelkező alkotói nyelvén, mégis közösen, egymással összefonva, harmóniában közvetítik. A zene itt korántsem csupán funkcionális; nem díszíti, árnyalja, tompítja vagy erősíti a szövegbeli drámát, hanem azzal egyenrangú, öntörvényű, ám a másik nyelv törvényeit is magába olvasztó műalkotás. A Találkozás, ha úgy tetszik, ugyanannyira drámai zene, mint zenedráma.

Mit látunk, hallunk a színpadon?

Három zenészt a zenekari árokban, három különböző hangtípust: hegedűt, hárfát, többféle ütős hangszert. A karmester: Soós András a 180-as Csoport tagja. A színpadon Jovánovics György fantasztikusan puritán, eszközeiben, tárgyaiban a legnemesebb módon egyszerű díszlete: egy ágy, két pohár, két csésze, egy éjjeliszekrény stb. – és egy szárítókötél, ami a fizika törvényeit meghazudtolva nem homorúan íveli át a színpadot, hanem domborúan, így osztván ketté azt. Már ez a szokatlan lent-fent dimenzió is valami különös feszültséget, furcsa ellentmondást ad a térnek, ráadásul az az érzésünk, mintha a majdnem üres térben a tárgyak léptéke is megnőtt volna.

A Találkozás nem a szó hagyományos értelmében vett történetmesélő darab. Hogyan befolyásolta a ti játékotokat ez a szokatlan konstelláció: drámai szöveg és zene szerves egysége, eggyé válása? Más színészi eszközökkel kell dolgozni egy ilyen darabnál?

A szöveg tele van szünetekkel, csöndekkel. Ezek nem egyszerűen szerzői instrukciók, hanem ugyanúgy a kommunikáció eszközei, mint az elhangzó szöveg. Javaslatok a megszólalások közti megszólalásra, a metakommunikációra.

Ezáltal sokszorosan megnő az Idő szerepe is.

Pontosan. Hadd hozzak erre egy nagyon egyszerű példát: amikor a Fiú belép Máriához, Mária megkérdezi tőle, hogy kér-e kávét. Szünet, majd egy bizonyos végszóra, a reális, vagy éppen irreális időt „átélve” a kávé elkezd csorogni a kávéfőzőből. Ha belegondolsz, nincs olyan, hogy azonos idő alatt fő le a kávé, hisz ez egy csomó dologtól függ, annyi minden befolyásolja – de nálunk tudatosan és a lehető legpontosabban ki volt számítva, hogy a játék idejében mikor kell elkészülnie a kávénak. Amikor én Fiúként beléptem, pontosan tudható volt, hogy melyik pillanatban, melyik végszóra fog sisteregve kicsorogni a kávé. A dráma zenében és szavakban ugyanannyi idő alatt történik meg. Vagyis amikor a színpadon csönd, azaz a szavak szintjén látszólag passzivitás volt – mondhatni: passzivitás történt –, lehet, hogy az akusztikus, a zenei dráma éppen akkor érte el a csúcspontját.

Ehhez szinte nektek is meg kellett tanulnotok „zenélni”, pontosabban: zenében gondolkodni.

Nem szinte. A szó szoros értelmében. Elképesztő koncentrációt igényelt: nekem és Évának meg kellett tanulnunk a zenét, a zenészeknek meg kellett tanulni a drámát. Ha úgy tetszik, a két dráma párhuzamosan zajlott, ugyanabban az időfaktorban, és a néző mind a kettőnek fültanúja volt, s mind a kettő ugyanolyan intellektuális-érzéki hatást fejthetett ki. Emlékszem, egyik mesterem, Nádasdy Kálmán a magyar zene és irodalom kapcsolatáról tartott órát a Főiskolán, s arra próbált rávezetni minket, hogy a megélt idő hányféleképpen jelenítődhet meg különböző nyelveken. Nagyon fontos összefüggések, „találkozások” ezek, és azt hiszem, pont ez a sokféleség a dráma alapanyaga is. Viszont az összefüggések fundamentuma, képlete, kiindulópontja nagyon egyszerű: az emberek is sokfélék; sokféle nyelven beszélünk, sokféle módon viszonyulunk a világhoz, sokféleképpen „találkozunk” önmagunkkal. A lényeg magának a találkozásnak, a szembesülésnek az aktusa.

A darabban két nemzedék is találkozik.

A fiatal nemzedék maga jön el az apák nemzedékéhez: a Fiú Máriához, vagyis az apja régi szerelméhez. Miért jön el? Hogy a szülő nemzedéke adja át neki a Történetet, a szülők és az ő saját történetét is. Ez az élet feltétele. Hiába élek benne az időben, ha nincs történetem, nincsenek szavaim, akkor emberi mivoltomtól vagyok megfosztva. Ez pedig a legembertelenebb állapot.

Mária ezek szerint „megmenti” a Fiút… Vagy „felmenti”…?

Mária maga a történelem, az ember, ha úgy tetszik: maga Magyarország. Ez egy stabil pont. Mária nemzedékének gyermekei már kívül esnek az időn, pontosabban kívülre helyezték őket, egy mesterséges konstrukcióba. Ez méltatlan, inautentikus élet. Ezért van szükségünk a Másik történetére. Persze, Mária is csak rengeteg gyötrelem árán találja meg a szavakat a saját történetéhez, ő is megküzd ezzel a már-már skizofrén helyzettel. Az emberi élet nem autósztráda, hanem zsákutcákkal, folyamatos ki- és visszaterelésekkel teli út, amíg eljutunk önmagunkhoz. Mária úgy jut el – mert csak úgy tud eljutni – önmagához, hogy egyszerre véget vet az életének, öngyilkos lesz. De ennek is pontosan tudja az idejét és a módját. Először mindent elrendez maga körül, majd egy drámai pillanatban tisztára mossa az új nemzedéket a Fiú testén keresztül.

Ez döbbenetes jelenet volt a ti előadásotokban.

Rítus. Mária hosszú perceken át, némán vetkőzteti a Fiút, beállítja egy lavórba, és csak a víz csorgását meg az ő küszködését, nyögését-sóhajtását hallod. Aztán lefekteti a Fiút a maga ágyába, tenyerébe szórja egy összetört kristálypohár cserepeit. Ez nagyon fontos gesztus: az üvegcserepekkel tulajdonképpen döntés elé állítja a Fiút: ezekkel a cserepekkel te is véget vethetsz az életednek, vagy megtanulsz együtt élni azzal a történelmi teherrel, azokkal az emberi történetekkel, amiket tőlem kaptál. Te, aki egy olyan generációnak a tagja vagy, akit sohasem kezeltek felnőttként, tudsz-e mégis felnőtt – ha úgy tetszik: magyar és európai módon – viselkedni az életben? És e miatt a kérdésfeltevés, illetve döntéshelyzet miatt nem mondanám, hogy Mária végeredményben meg-, vagy felmenti a Fiút.

A darab születésének idején ez minimum provokatív.

A Találkozás a ’80-as évek elején született – képzeld el, hogy abban a kompresszióban, abban a hihetetlenül erős szorításban valakiknek sikerül megtalálni egy nyelvet, egy hangot, ami kiordítja magából, szétkürtöli, vagy csak elsuttogja, hogy nemcsak a vagy-vagy igazsága létezik. Mert a mi szimplifikáló, paternalista kelet-európai világunkban csak ez létezett. A „vagy-vagy történelem”. Vagy ez történt, vagy az – de leginkább csak az a fele a történelemnek, amellyel a mi pragmatikus, erőszakos jelen-létünk igazolható. Másik történelem pedig egész egyszerűen nincs, és nem is volt. Kisatírozva.

Mint a fényképeken…

Vagy az NDK-ban, ahol a ’80-as években mintha elfelejtődött volna, hogy nemcsak a nyugati oldalon volt fasizmus. A Találkozás végeredményben nem adott át nagyobb bölcsességet, mint, hogy – Adyval szólva – „az egyetlen igazság az élet”. De azt hiszem ennél nagyobb bölcsességet nem is kell, nem is nagyon lehet átadni.

Hogy fogadta a közönség az előadást?

Két évadon át játszhattuk, gyönyörű-küzdelmes próbák után. Persze, több csapdát is rejtett az előadás. Már a kezdési időpont is szokatlan estét ígért, ugyanis nem 7-kor, hanem fél 9-kor kezdtünk a Pestiben, és ebből már sejteni lehetett, hogy ez másfajta „szellemi csemege” lesz. Lehet, hogy voltak olyanok is, akik a címet találták félrevezetőnek. Akkor most valami intim, kétszereplős „páratlan párost” fogunk látni? De számomra az volt a legérdekesebb, sőt a leginkább megrendítő, ahogy az előadás demokratikussá tette a nézőteret. Volt, aki fölháborodva felcsapta a székét, és egyszerűen kirohant a színházból. Nem a szünetben, ahogy azt a színházba járási konvencióink még megengedik, hanem a játék alatt. De ez egyáltalán nem fájt nekünk, sőt. Azt éreztük, hogy valami fontosat közöltünk a nézővel. S hogy a néző valami fontosat közölt saját magával. És én úgy gondolom, itt kezdődik a jó értelemben vett színházi provokáció.

A ’80-as években értem a közönség szélsőséges reakcióit, értem a történet fontosságát, értem, hogy a Találkozás mit jelenthetett a néző és a ti személyes történetetekben. De ha ma, 2009-ben veszi elő valaki ezt a történetet, ugyanígy teszi, teheti-e fel ezeket a kérdéseket? Ma miért fontos, hogy „találkozzunk”?

Három éve, az 1956-os forradalom évfordulóján rengeteg emlékező mű született, de úgy érzem, kevés tudott igazán széles dimenziót nyitni. Akkor az jutott eszembe, ha most csupán két darabot lehetne választani, akkor az nálam a Pisti a vérzivatarban és a Találkozás lenne. Kivételes, zseniális műnek tartom mind a kettőt. A Találkozást például azért, ahogy a történelemről, az időn kívül helyezett magyar történelemről vall. Arról, aminek a bűneit a mai napig éljük. És talán a felnövekvő nemzedék kevésbé volna fogékony a szélsőségekre, ha ilyen mélyen, őszintén és emberi módon kínálnák fel neki a kérdezés lehetőségét. Nem a válaszokat, hanem alkalmat a kérdésekre. Azokat a bizonyos üvegcserepeket, amiket az ember hiába próbál lesöpörni a tenyeréről.

Deres Péter

---