Told előre az óramutatót…

A Banda

„…A pillanat itt van. Minden jelmez rendelkezésünkre áll. A színpad is. Minden díszlet. A nézőtér üres. Magunknak játszunk. Reggelig egyedül vagyunk, mindent elintéztem. Ma éjszaka ez a színház, a nézőtér, a színpad, minden a miénk. – Szórakozottan mosolygott. A pofaszakáll mellett döntött, s két ezüst szőrcsíkot ragasztott a fülek mellett. A ragasztószer édes szaga elöntötte a szobát. – Ez így nem a legrosszabb – mondta, s elégedetten szemlélte Ábelt. – Az ajkak vékonyak... ide egy kis csalódást. S ide egy kevés kételyt. S ide... bocsáss meg, angyalom, már készen vagyok... egy kis belátást és fölényt, valami tehetetlent és megbocsátót. – Keze alatt minden pillanattal elváltozott Ábel. Háta mögé álltak és hallgatagon nézték. – Nem bűvészet, nem boszorkányság – szavalta a színész, s néhány nagyon gyors mozdulattal, fésűvel és szénrúddal, átsiklott még az arcon, hajszálakat igazított, egy-egy vonást aláhúzott s éles szögeket enyhített. – Nem paktálok az ördöggel. – A szempillákat kefélte. – Csak kézügyesség és szakértelem. Told előre az óramutatót harminc évvel, s már meg is vagyunk…”

(Részlet Márai Sándor Zendülők című regényéből)

Koloszár András – Ábel

Középiskola alatt magántanuló voltam, időről-időre vizsgáznom kellett, ezért az érettségi nem volt nagy változás nekem. Most főiskolára járok, levelező tagozaton, előtte hűtő- és klímaszerelőnek tanultam, így a színház és a tanulás mellett tudok dolgozni. Oda vagyok Budapestért, sokat járom a várost egyedül vagy épp a kedvesemmel. Kirándulok és fotózom mindenfele, amikor van időm.

Ábel abból a szempontból áll közel hozzám, hogy bennem is van vágy létrehozni, összekovácsolni társaságokat. Hogyha az én javaslatomra elmegyünk valahová vagy belefogunk valamibe, felelősnek érzem magam, hogy mindenki jól érezze magát. Ábel azon van, hogy minden jól működjön, az élvezetet meghagyja a többieknek, boldogsága az együttlétből fakad.

Volt bandám általános iskolában, zenei bandává is átalakultunk, mi voltunk a WC Blues Band. Félig-meddig tönkretettünk egy fiú vécét – hozzáteszem, véletlenül –, ettől fogva mi lettünk a vécéfelelősök: innentől mindig minket vettek elő, ha bármi baja lett a vécének. Élveztük, minden szünetünket ott töltöttük, mert ott nem volt rajtunk kívül más.

Ha a jövőmre gondolok, az jut eszembe, hogy egy hajón vagyok, valahol az Adrián. Nem tudom, hogy hol fogok lakni és mit fogok csinálni, de hajóm lesz – meg persze kis családom. Minden erőmmel és energiámmal azon vagyok, hogy ne kelljen pontos tervet csinálnom. Csak annyit szeretnék, hogy egy idő után a magam útját járhassam.

Ábel valahogy megússza a háborút, nem megy el harcolni, különben nem maradna épelméjű. Nem tudom pontosan, hogyan, lehet, hogy elbújna, elmenne máshova, és utána visszajönne a városba, de mindenképp ebben a városban töltené a felnőttkorát. Szerintem magányossá válik, nem hiszem, hogy bízni fog az emberekben úgy, ahogy korábban. Író, vagy valamilyen más művész lesz, de semmiképpen sem színész, mert ezt csírájában elfojtotta a banda azzal, hogy megpróbáltak játszani és közben elfelejtették, kik is ők valójában.

Nem tudom, hogy mi lesz a színházzal, nagyon szeretek játszani, de a színház sajnos roppant módon korlátozza az embert a szabadidejében. Nehéz összeegyeztetni ezt az életmódot olyasvalakivel, akinek nem ilyen életformája van. Amikor a barátnőmnek szabadideje van, akkor én színházban vagyok, amikor nem vagyok színházban, akkor ő dolgozik. Szóval, még ha van is időm mást csinálni, az sajnos pont olyankor van, amikor másnak nincs.

.

Egri Bálint – Ernő

Ha Ernő túlélné a háborút – amire van esély, mert az örökletes betegsége miatt lehet, hogy nem menne ki a frontra – szerintem egyedül élne, valahogy úgy, mint Havas, a zálogos. Ő is hatalmi helyzetben lenne – lehet, hogy más városba kerülne, de biztosan megtalálná az utat, hogy valahogyan mások fölé kerüljön –, de Havassal ellentétben őt nem a kegyetlenség hajtaná, hanem a vágy, hogy megszabaduljon az elnyomástól. Ernő nem gonosz, nem az a célja, hogy rosszat cselekedjen – de rosszat cselekszik, és ettől szenved. Amikor Tibor a kezébe adja a fegyvert, nincs más megoldás számára, mint hogy meghúzza a ravaszt. A darab különös ellentmondása, hogy éppen az az ember hal meg – ráadásul nem a harcmezőn –, aki túlélhette volna a háborút.

Amikor elolvastam a könyvet, azt gondoltam, hogy Vidovszky Gyuri vagy nem is sejti, mit csinál, vagy annyira mélyen ismer engem, ahogy én sem ismerem magamat. Aztán megéreztem, olyan dolgokat kell eljátszanom, amik egy kicsit igenis bennem is megvannak, de ezt saját magamnak sem merem bevallani. Persze lehet, hogy csak azért érzek így, mert nagyon bele akarom élni magam a szerepembe, és keresem az Ernő és a bennem meglévő közös pontokat. Ahogy Ernőben, úgy bennem is keveredik az önérzetesség a kisebbségi érzéssel. Mondjuk, meg vagyok róla győződve, hogy én vagyok a világ legjobb, legügyesebb színésze és legjobbfej embere, és közben folyamatosan kételkedem magamban, és néha úgy érzem, kevesebb vagyok, mint mások.

Még nem voltam 18, amikor a Kaposvári Egyetemre kerültem. Elsőre felvettek – a pesti színműn csak a második rostáig jutottam. Előtte már 2002-től játszottam a Bárkán, A Pál utcai fiúkban és A Legyek Urában. Aztán elmentem Kaposvárra, úgy éreztem, hogy szükségem van arra a három évre ott. De Kaposváron nagyon el van szigetelve az ember Budapesttől. Bizonyos szempontból karantén is volt ez a három év, mert amíg főiskolára jártunk, nem dolgozhattunk máshol. A kapcsolataink elévültek, most mindent újra kell kezdeni. Sokan közülünk nem kaptak szerződést az egész évadra, úgy érezzük, nem figyelnek ránk, frissen végzett kaposváriakra.

Három évvel ezelőtt egy jól kidolgozott, világos képem volt arról, hogy mi lesz velem harminc év múlva. Azóta sok minden megváltozott. Három éve még egy elismert budapesti színházban játszottam, nem is egy darabban, szinte láttam magam, ahogy 30 év múlva is megyek majd a próbára, játszom a jobbnál jobb darabokban, ücsörgök a büfében. Vakmerően hittem abban, hogy nekem minden sikerülni fog – tudniillik addig minden sikerült. Most nem tudom, mi lesz belőlem, hogy egyáltalán lehetek-e majd színész, lesz-e rám szükség. Levelező tagozatos hallgató vagyok a veszprémi színháztudomány mesterszakon, a volt osztályom jelenleg is futó darabjait én szervezem, alapvetően minden oldalról érdekel a színház. Persze, ma is úgy érzem, hogy nekem minden sikerülni fog, mert ezt kell éreznem, de most leginkább azt gondolom, hogy meg kéne nyerni a lottót, építeni egy színházat, és minden megoldódna. De nem, nem lottózom.

Kulcsár Balázs – Béla

Két darabot próbálok egyszerre, rohangálok egyik helyről a másikra. Csongor leszek a Kolibri Színházban, nagy falat az is, meg a Zendülők is. De az a jó, hogy segíti, és nem rontja egymást a kettő; tudom hasznosítani azokat a dolgokat, amiket itt átélek, meg amiket ott. Abszolút elégedett vagyok ezzel a helyzettel.

Itt azt mondták, hogy olyan „Bélás” vagyok, de szerintem nem – hozzám Csongor közelebb van. Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy azt a Bélát csináljam, amit belémlátnak, és ez érdekes. Bélának van egy szelete, ami én vagyok, mondjuk amikor a félelmeiről beszél, de van egy vagány, szókimonó, ugyanakkor naiv oldala, ami nem én vagyok, szerintem. És nehéz viccesnek lenni. Érzem, hogy ilyennek kell lennie, de én magam ebben a bandában nem Béla lennék, hanem a másik három közül valaki.

Szerintem Béla az a típusú ember, aki bármennyire buta, sőt talán pont ezért, túl fogja élni a háborút. És egy sokkal okosabb ember, pont azért, mert sokkal okosabb, tudni fogja a dolgát a gépfegyver mögött, és ott fog maradni a háborúban. Béla viszont talán még ott is csak mosolyogni fog. Ez nem igazságos így, de azért persze Béla sem egy olyan csávó, aki megérdemelné, hogy meghaljon. Ernő sem az, a négy srác közül egyik sem. Négyük közül ketten valószínűleg mégis ott maradnak. De Béla nem, ő hatvan évesen is azon fog otthon gondolkodni, mi is történt.

Amennyire hülye vagyok, én biztosan az első sorban lennék egy háborúban, de aztán, amikor elindulnának a dolgok, szépen hátrébb araszolnék... Félnék, az biztos, nem Tibor lennék, nem egy Prockauer, de azért megpróbálnék tisztességesen helytállni.

Van bandám a színházon kívül, erre határozottan tudok válaszolni. Ott is pont négyen vagyunk, vannak ugyanolyan hülyeségeink, mint ennek a négy srácnak. A tablónkon grimaszt vágtunk, és felmutattuk az ujjunkat. Nem vagyunk olyan elszántak, mint a Zendülők, de összejárunk, tartjuk a kapcsolatot, sokat vagyunk együtt, játszunk, sportolunk, kártyázunk, hülyülünk.

Most boldog vagyok, és harminc év múlva is olyat szeretnék csinálni, amiben jól érzem magam. Az a jó ebben a dologban, nevezzük színészetnek, hogy folyamatosan jönnek az akadályok, amiket meg kell ugrani, nem gépies munkát kell végezni minden nap. Minden tiszteletem azoké, akik ezt csinálják, de én nem bírnám. Az erős tempót viszont még bírom, huszonévesen belefér, hogy egyszerre két darabon dolgozzak. Csak az kell, hogy legyen ebédszünet, meg néha ihassak egy kis vizet, hogy ne száradjak ki.

Dér Zsolt – Tibor

Voltam masszőr és asztalos is, de leginkább stoppolni szeretek, utazni jobbra-balra. Van egy kis trombitám, azon játszom, nyaranta kalapozom és utazgatok Európában. Szeretnék egy teljes évre eltűnni innen, a színházból, mindenhonnan. Nem csak lopott útmásodperceket akarok magamnak, hanem hosszú sztrádákat egy éven át. Persze imádok színpadon lenni, és ha egy rendező megkeres, hogy jövőre csináljam ezt vagy azt, nem fogok tudni nemet mondani... De szerencsére megtehetem, hogy a Jóistenre bízom, mit tervez nekem.

Van Erdélyben, az utolsó magyarlakta településen egy mézeskalács házikó, ami nagyon méltányos áron a miénk lehet, a nővéremmel és a kisebb baráti körömmel. Hosszú távon, talán harminc év múlva, ha képes leszek itthagyni mindent, a stoppolást is, akkor odamegyek. Nem baj, ha nincs színpad. A legfontosabb számomra, hogy házat építsek, hogy köveket rakjak egymásra. Ezért becsülöm nagyra a kétkezi munkát, és ezért szerettem az asztalos mesterséget, mert reggel bementem a műhelybe, tudtam, hogy aznap az a feladat, hogy csináljunk egy normális, egyszerű, funkcionális szekrényt, azt délután négyre megcsináltuk, meg tudtam fogni, le tudtam lakkozni, azt tudtam mondani, hogy itt van, tessék, rá tudsz rakni egy könyvet, használni tudod. A színházban is ez a fontos nekem, az építkezés, hogy köveket rakjunk egymásra, hogy teremtsünk valamit.

Tiborral az a közös bennünk, ami a darab vége felé alakul ki benne: hogy egyedül akar lenni, és közben mégsem tud elszakadni a többiektől. Minél közelebb vannak mások, annál jobban szeretne egyedül lenni. Bármit csinálok – mindegy, hogy jót vagy rosszat – mindig valami mást akarok, más tájakra vágyom. Tibor egyik fő problémája, hogy mindenki furcsán vonzódik hozzá és rajong érte – ez nem közös bennünk.

És, bár az én generációmban is jelen van az, ami Tibor és az egész Zendülők egyik fő problémája, hogy nem akar hasonlítani az apjára, én pont a fordítottját érzem: nagyon büszke vagyok, amikor azt mondják, „no lám, a kis Dér, hogy hasonlít az apjára!”.

Szubkulturális bandázásaim nem voltak, mindig csapódtam jobbról balra. De valamilyen bandám nekem is van. Ahogy most is egy albérletben lakunk öten, a nővéremmel és három nagyon jó barátommal, az is hasonlít ehhez, megvannak a belső szabályaink – csak a mi bandánk arra épül, hogy megpróbálunk mindent és mindenkit teljesen elfogadni.

Ha háború lenne, és állampolgári kötelességből el kellene mennem harcolni, akkor sem mennék. Képtelen vagyok elképzelni, hogy valóságos, megfontolt, szándékos erőszakkal forduljak bármilyen emberi lény ellen. És nem egyszerűen azért, mert kersztény vagyok, hanem mert tizenkilenc éve arra neveltek, hogy ne öljek, mert az rossz. Nem tudnám elfelejteni, amire tanítottak. Megpróbálnék elfutni, menekülni valamerre.

Tibort a háború után pontosan ugyanúgy képzelem el, mint az apját. Saját belső árulásai és hazugságai, és a többiek vélt vagy valós árulásai miatt testestül-lelkestül lesz belőle egy másik Prockauer ezredes, aki flegmán, zsebre dugott kézzel tud halálba küldeni osztagokat – és ő is ugyanúgy halálba megy, hogyha kell. De az is lehet, hogy meghal – két héttel a bemutató előtt még nem tudom ezt. Talán, ha majd már másfél éve játsszuk a darabot és lesznek drámapedagógiai programok, addigra rá fogok jönni, mert addigra már leszek Tiborral olyan viszonyban, hogy ő meg fogja mondani, hogy ez lesz meg az lesz – és nekem már nem lesz abba beleszólásom.

---