Beszélgetés Gyevi-Bíró Eszterrel és Vidovszky Györggyel
A diákszínjátszás világából jöttetek, de a kőszínházakban is alapvetően fiatalokkal dolgoztok. Mennyiben más a két munka?
Vidovszky György: Amikor diákcsoportokkal, osztályokkal dolgozunk, nem repertoárelőadást hozunk létre. Egy iskolában olyan műhelymunka folyik, amely során maga a munka, az egymás felé fordulás a fontos. Ezeket az előadásokat csak néhányszor lehet eljátszani, a közönségsiker ilyen értelemben nem is lényeges. A kőszínházi előadás viszont azért készül, hogy a színház repertoáron tartsa és eljuttassa a közönséghez. Más dramaturgiai elvek, más szempontok működnek, és más a kihívás a szereplőknek is, akik tudják, hogy a próbák után akár évekig is ugyanazt fogják játszani, és a harmincadik, ötvenedik, nyolcvanadik előadás után is újra és újra meg kell benne találniuk a játékkedvet.
Gyevi-Bíró Eszter: Az emberben ott él a pedagógus a darabválasztásnál, az ifjúsági színészekkel való kommunikáció során és a darab gondozása közben is. Gyuri vagy én mindig itt vagyunk az előadásokon, mindig adunk visszajelzést. És drámatanárként már a darab kiválasztása közben gondolkodunk azon, hogy milyen foglalkozás kapcsolódhat majd az előadáshoz.
A Bárka Színház egyre nagyobb hangsúlyt fektet a diákoknak szóló drámapedagógiai foglalkozásokra. Mi történik egy ilyen alkalommal?
V.Gy.: A résztvevőket megpróbáljuk az előadás előtt játékosan, de nem játszadozva elvezetni arra a területre, amelyről az előadás egy része szólni fog. Nem a darab mondanivalójával, hanem a fókuszával foglalkozunk; azzal, amire ez a korosztály igazán fogékony lehet. Az előadás után egy órában ezt a fókuszt járjuk körül drámapedagógiai játékok segítségével, amelyekbe a színészek közül is bekapcsolódnak néhányan – van, hogy szerepben, van, hogy civilben. Az Istentelen ifjúsághoz kapcsolódó foglalkozás során például a közönség tagjait megkérjük, hogy írják fel egy lapra, mit kérdeznének meg a három főszereplőtől egy interjú keretein belül. Aztán egyszerre csak, meglepetésként, behívjuk a három szereplőt. Abszolút színházi helyzetben kell improvizálniuk a válaszokat, nem léphetnek ki a szerepükből, végig a saját igazukat kell képviselniük. Sokszor katartikus, ahogy a nézők egyre jobban belelendülnek a kérdezésbe.
Gy-B.E.: Két fontos kitétele van annak, hogy az ifjúságot ne ijessze meg ez a dolog. Az egyik az, hogy valóban figyelni kell rájuk, különben elfordulnának tőlünk. Érdekes módon különösen hitelessé teszi számukra az egészet, hogy az előadás alkotói foglalkoznak velük. Másrészt pedig, ha a végén megmondanánk nekik a tutit, akkor biztosan úgy távoznának, hogy megint azt kapták a felnőtt világtól, amit általában kapni szoktak – különösen igaz ez egy ilyen darab esetén, ami pont a felnőttektől való elzárkózásról szól. Ráadásul felnőttek prezentálják nekik a beavató színházi foglalkozást, fontos, hogy ezt át tudjuk hidalni.
V.Gy.: Nem azzal a végeredménnyel zárjuk a foglalkozást, hogy itt van a válasz a kérdéseitekre, semmilyen esszenciális butaságot nem mondunk ki, hanem azt reméljük, hogy a gyerekek elkezdenek gondolkodni bizonyos, az előadás által felvetett kérdéseken. Azt szeretnénk, ha nem azt éreznék, hogy a színház annyi, hogy bemegyek, kijövök, megvacsorázom, lefekszem aludni és nem gondolkodom rajta. Hiszünk abban, hogy a színház része az ember szellemi életének, és mivel egy érzéki, érzelmeinkre ható művészetről van szó, nem árt, ha valóban tudatos befogadóivá is válunk. Ha ezt nem mutatjuk meg a középiskolásoknak, akkor könnyen lehet, hogy felnőttként nem fognak érdeklődni a színház iránt, nem válik az életük részévé, vagy csak a könnyebb műfajok iránt lesznek fogékonyak.
Több fogalmat használtok: a színházi nevelést, a beavató színházat és a drámapedagógiát. Mi a különbség közöttük?
V.Gy.: Nem szeretem a beavató színház kifejezést, mert ez foglalt fogalom, csak a közmegértés okán szoktuk használni. Amit mi csinálunk, az ugyanennek a területnek, a színházzal és színházról való kommunikációnak egy másik formája. A színházi nevelési foglalkozásokon egy színházi előadásnak csak egy adott fókuszhoz kapcsolódó részletei elvenednek fel, tehát a keret végig a pedagógiai módszer, és ehhez kapcsolódik a színház. A mi esetünkben a színházi előadás teljes, önálló egységként is megnézhető, a foglalkozás pedig körülöleli az előadást.
Gy-B.E.: A drámapedagógiai módszerek a drámával mint aktivitással, cselekvéssel, és nem az irodalom egyik válfajával foglalkoznak.Tehát a színházi élmény által történő készségfejlesztésre helyezik a hangsúlyt.
Mekkora igényt éreztek erre a kifejezetten ifjúsági színházra?
V.Gy.: Annak ellenére, hogy nem szappanoperát csinálunk, azt vesszük észre, hogy az évek alatt szépen gyarapodik azoknak a köre, akik ezeket a típusú előadásokat igénylik, akiknek fontos, hogy ez az alkotócsapat új produkciókat hozzon létre. Azt is érezzük, hogy a színházak részéről van igény, hogy megtalálják a kapcsolatot az ifjúsággal. Világszerte probléma, hogy ez a generáció kimarad a színházi célterületből.
Gy-B.E.: Magyarországon bőven van kínálat gyerekszínházi produkciókból. De azt a nehezen kezelhető korosztályt, amivel mi foglalkozunk, általában felnőttelőadásokra terelik, ezek viszont nagyon nem nekik szólnak. És itt jön vissza az ember pedagógus énje; amikor elolvasunk egy darabot vagy egy regényt, több-kevesebb valószínűséggel meg tudjuk állapítani, hogy ez tarthat-e számot érdeklődésre, és ennek alapján döntjük el, hogy feldolgozzuk-e.
Nyolcadik éve vagytok a Bárkán; akik gyerekszínészek voltak, azok mára felnőttek. Mit gondoltok, nyolc év múlva is velük fogtok dolgozni, vagy lassan kicserélődik a csapat?
Gy-B.E.: Hitelessé teszi az előadásainkat, hogy majdnem a gyerekközönséggel egyidősek játszanak. Nem mondom azt, hogy botorság harminc-negyven éves, jó karban levő színészekkel eljátszatni gyerekszerepeket, de nekünk van utánpótlásunk, időről időre találkozunk olyan középiskolás gyerekekkel, akik képesek ilyen színészi feladatok megoldására. De itt van például Egri Bálint, aki az első két előadásunkban gyerekszínészként játszott, most pedig már mint pályakezdő, profi színész van velünk.
V.Gy.: Fontos, hogy találjunk újabb és újabb embereket, ha ezt az előadás megkívánja. De az utóbbi időben olyan darabokat találtunk, amelyeknél a korosztály is arra terelődött, ahova ez a néhány, velünk együtt fölnövő színész érkezett, és éppen ezért rájuk is találtunk darabokat. De hogy mi lesz nyolc év múlva, azt azért is nehéz megmondani, mert azt sem tudom, hogy egyáltalán csináljuk-e majd ezt még. Kérdés, hogy tudunk-e valóban fejlődni, hogy ne ismételjük magunkat. Lehet, hogy nem mi csináljuk majd nyolc év múlva, hanem – akár éppen a mi példánk nyomán – sokkal értőbb, ügyesebb és kreatívabb művelői lesznek ennek a műfajnak. Ez számunkra nem karrierépítés, nem arról van szó, hogy végre megtaláltuk a helyünket a színházi szakmán belül. Mi tanárok vagyunk.
Gy-B.E.: Mindenesetre próbáljuk figyelni, hogy még merre lehet bővíteni magát a területet. Nem akarunk erőszakosan, menedzserszerűen ezzel foglalkozni. Egyszerűen csodálatos dolog, hogy lehetőségünk van feldolgozni ezeket az alkotókat – Márait, Ottlikot, Ödön von Horváth-ot.
V.Gy.: A lázadás, az, hogy gyerekként mit kezdek a felnőttekkel, ez hiányzik a drámairodalomból. Nem véletlen, hogy nem az ismert színházi repertoárból indulunk ki, hanem ősbemutatókat tartunk, regényeket dolgozunk fel, új szövegváltozatokat készítünk. Számunkra a tematika az elsődleges, és a középiskolásokat érdeklő témák hiányoznak a színházak műsoráról. A Rómeó és Júlia persze tematizálható középiskolások számára, de az a felnőttszínházi repertoárból érkezik, a gyerekeket pedig nem biztos, hogy ez érdekli.
Sztrókay András
Sztrókay András
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése