„Van olyan, hogy jóleső félelem…?”, hangzik el a kérdés Márai Zendülők című regényében és a belőle készült drámában.
Igen, van „jóleső félelem”, ha elfogadjuk, hogy szükségszerű logika – a stabilitás és kiszámíthatóság igényének logikája – húzódik meg az első ránézésre gyakran érthetetlennek tűnő emberi, azon belül is gyermeki viselkedés mögött. Ebből kiindulva megláthatók és megérthetők azok az erővonalak, amelyek összekötik a szereplők – érettségi előtt álló kamaszok és velük kapcsolatba kerülő felnőttek – sorsát.
Ábel nemesi-polgári értelmiségi családból származik. Humán érdeklődésű, intellektuális beállítottságú fiatalember. Irodalmár, író vagy költő szeretne lenni. Apja jó nevű orvos, agysebész, de magának való, visszahúzódó ember, aki mellesleg bár nem tud hegedülni, minden nap órákon át görcsös eltökéltséggel nyúzza a hangszert és családja idegeit. Ábelt édesanyja korai halála óta gyakorlatilag nagynénje neveli édesapja helyett is.
Ernő szegény sorsú kamasz. Apja a frontot megjárt cipészmester, aki folyamatosan vallási fanatizmus és zűrzavaros ideológiák mögé bújtatott kisebbségi komplexussal küzd. Legfőbb célja, hogy fia leérettségizzen és az „úri rend tagjai közé” léphessen. Ernőt be is fogadják magasabb társadalmi osztályokból származó iskolatársai, de életére rányomja bélyegét apja feloldhatatlan frusztrációja.
Tibor és Lajos magas rangú katona-családban nőttek fel, szigorú, gyakran agresszív ezredes apjuk árnyékában, aki helyett frontszolgálata idején nagybeteg anyjuk hatalma telepedett rá a családra. Tibor jóvágású, sportok és a katonaság iránt érdeklődő fiatal. Nehezen birkózik meg népszerűségével társai körében, nem tud mit kezdeni a felé irányuló rajongással. A látszat ellenére nem igazán társasági ember, sőt introvertált személyiség, ami belső konfliktust okoz számára. Lajos felnőtt korú, megjárta már a frontot, ahonnan testi és lelki háborús sérülés után, fél karját elveszítve, tért haza. Az átélt borzalmak teljesen elbizonytalanítják, nem találja helyét a világban.
Béla jó módú kereskedő-család sarja – ahol az apának a társadalmi rang látszata a legfontosabb –, aki gyermeki ártatlansággal, szinte szeleburdi őszinteséggel szereti élvezni a gyermeki létet, a csínyeket, a közös mulatságokat.
Ők a „Banda”.
Első ránézésre semmi közös nincs bennük. Sőt, a velük kapcsolatba lépő felnőttekkel talán még annyi sem.
Amadé ripacs, nagyhangú, hedonista, örök gyermek, identitását, felnőtt létét meg nem élő, színész. Extrovertáltsága álarc: harsány megnyilvánulásaival palástolja belső kétségeit, feszültségeit, amelyekkel azonban nincs elég énereje szembenézni, megküzdeni.
Havas, a nagy darab zálogos mesterkélt modorossággal palástolja látens homoszexualitásából fakadó szégyen- és kudarc-érzetét. Nem képes feldolgozni sem szexuális beállítódását sem a tényt, hogy családi élete tönkre ment. Emiatt önmagát sem képes elfogadni, szeretni. Érzelmek nélkül létezik a világban, és lelkiismeretfurdalás nélkül, gátlástalanul manipulál embereket saját, eltorzult céljai érdekében. Sérült, és sérülésében megrekedt személyiség. Zakarka úron, Ernő apján már patológiás mértékben uralkodik el önbecsülése hiányának és látszólagos felemelkedési vágyának összeegyeztethetetlenségéből fakadó belső ellentmondása.
Mégis, ahogy Márai fogalmaz „egyszer csak összeállt a Banda”. Össze kellett, hogy álljon, mert a közös tragikus sors összeköti a fiúkat.
A tragédia pszichodinamikája örök érvényű. Márai maga felhívja a figyelmet az újabb kiadások előszavában, hogy bár a regény cselekménye az I. Világháború idején játszódik, és a háborús események felerősítik a hatás-mechanizmusokat, azok ugyanúgy jelen vannak a mai világban is. A korokat összekötő értékválság jelenti az azonosságot. Jelenleg is érték-vesztettség uralkodik, most is hiányoznak azok a pozitív normák, amelyek kapaszkodókat jelenthetnének, utat mutathatnának, szervezhetnék életünket.
A kamaszkor életkori sajátossága minden történelmi időben helykeresés a világban, egyúttal kérdések megfogalmazása, melyek által megfogalmazható az identitás, az önazonosság: „Ki vagyok én?”, „Honnan jövök?”, „Hová tartok?”, „Milyen értékeket, normákat vallok magaménak, és akarok követni?”… Ezen „életfeladat” megoldásához azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy szüleinktől, környezetünktől stabil, kiszámítható norma-, és értékrendet kapjunk, amihez viszonyítani tudunk, és amit meg tudunk vizsgálni, hogy követjük-e, elfogadjuk-e, vagy ahhoz képest miben szeretnénk mások lenni? Ez az, ami a regény és a darab igazi aktualitását adja, hiszen – noha épp nem állunk háborúban (ami értelemszerűen vezet ezen viszonyítási pontok hiányához) – manapság is teljességgel hiányoznak azok a kapaszkodók, amelyek segítségével a felnőtté váló fiatalok tájékozódhatnának a világban.
Ez az, ami közös a banda tagjaiban és a mai fiatalokban is. Egyik apa sem volt képes megadni az érzelmi biztonságot fiainak, és a mai kamaszoknak sincs mihez viszonyítaniuk, nincs stabil, kiszámítható külvilág (értékrend, erkölcs, stb.) körülöttük. Nem képesek önmagukat felépíteni, autonómiájukat, önjogúságukat, mint önálló, egyedi és megismételhetetlen individuum („én” ezt gondolom, „én” ezt szeretném, „én” ezt teszem) megtapasztalni, mert ez csak akkor lenne lehetséges, ha létezne az az állandóság, amihez képest viszonyíthatnak. Csak annyit éreznek, hogy ami van, az káosz, az nem jó, az nem kell – és kell bármi, aminek nincsen köze a megtapasztalt világgal.
A bizonytalanság, ami ebből a kiszámíthatatlanságból, viszonyíthatatlanságból fakad, mindenkiben feszültséget kelt. Egy kamaszban különösen, aki egyre többet lát és megtapasztal a világból, és akinek ebben az elképesztő információ-halmazban kellene rendet teremtenie. És ha nem talál rendező elvet, mert nincs, a feszültség csak nőni fog. A feszültség pedig szorongást eredményez. Utóbbi abban különbözik a félelemtől, hogy nincs végpontja, mivel nem lehet mihez kötni (nincs mihez viszonyítani), emiatt sokkal megterhelőbb és rosszabb, mint a konkrét, megragadható félelem. Gyakorlatilag egy végtelenített, állandósult félelem-érzés. Ezért fog a kamasz magának valamit keresni, amihez félelme köthető, amire rávetíthető, amitől lehet konkrétan félni, mert annak lesz végpontja és az egyszer megszűnik – és ilyenkor jó félni… Mert a biztos rossz bekövetkezése is százszor jobb, mint a megszüntethetetlen bizonytalanság – „ilyenkor még a büntetés is olyan megnyugtató…” Ez okozza általában a kamaszkori devianciákat, ez magyarázza a darabbeli Banda „zendülését”, illetve annak furcsa, érthetetlennek tűnő megnyilvánulási formáit. Hiszen a szabályok megszegésével, akár a lopásban-bűnben megvalósuló lázadással végre tudhatom, mihez viszonyítsak, mert azt biztosan tudhatom, mitől kell félnem.
Elemi emberi szükséglet, hogy biztonságban érezzük magunkat, vagyis hogy ha nincs, akkor megteremtsük magunknak a viszonyítási keretet, ami mentén boldogulunk a világban. Márai „zendülői” még igyekeznek őrizni a gyermeki tisztaságot és maguk megteremteni azt az általános emberi erkölcsök szerinti, pozitív tartalmú értékrendet – amit nem kaptak meg a környezetüktől –, amiben képesek hinni, amiben ők is, és minden ember szeretne hinni. Az önzetlen ajándékozás, cserélgetés, örömszerezés a másiknak, az „öncélú” jót cselekedés, mind olyan értékek, amelyek hiányoznak a felnőttek világából. Az öncélúság, a haszon-mentesség, mint ilyen még a lopás erkölcsi értelemben vett vétségét is képes felülírni, és akár érték-teremtő cselekedetté nemesíteni azt. Hiszen a pozitív értékeknek, az azokra épülő szabályoknak kellene viszonyítási pontot, kiszámíthatóságot jelenteni, erre épülhetne egy jobb élet – pontosan az, ami nincs a külvilágban. Mondhatjuk, hogy a „Banda” elsődleges célja ezen értékek újra teremtése és megélése.
Sorstragédiájuk azonban, ami egyben a világ sorstragédiája is, hogy bármennyire szeretnék is, nem függetleníthetik magukat az őket körülvevő társadalom sajátosságaitól, nem állíthatják meg az időt, nem maradhatnak a gyermeki világban, és nem kerülhetik el a külvilág – még a gyermeki, ártatlan létbe is betörő, begyűrűző – keserűségeit, ármányos és ártó szándékait, és azok következményeit. Ha a felnőttek is kiszámíthatatlanságban és feszültségben élnek, az szükségszerűen begyűrűzik a családok, és ezen keresztül a gyermekek életébe is.
A felnőtté válás, a helyünk keresése a világban sokrétű viszonyrendszerek kialakulásán, kipróbálásán keresztül zajlik. A pozitív értékrend megteremtésének, megélésének azonban alapfeltétele, hogy egy másik alapvető, ezen viszonyrendszereket alakító pszichológiai szükségletünket építő és előremutató módón elégítsük ki. Minden ember szeretné magát legalább olyan értékesnek, jónak látni, érezni, mint amilyennek ő lát másokat, vagy amilyennek úgy véli, hogy a többieket a környezetük értékeli. Ez alapvetően két fajta úton valósítható meg: vagy magunkat képezzük, ismerjük és becsüljük egyre jobban, vagy másokat „alacsonyítunk”, „húzunk le” magunkhoz, vagy még lejjebb. A darabban végig tetten érhető alapmotívum annak ábrázolása, hogy hogyan vezet emberi tragédiákhoz, kisiklott sorsokhoz, ha önmagunk pszichés jóléte (legalábbis vélt jobb közérzete) érdekében másokat „piszkolunk be”, hogy „magunkat tisztábbnak érezzük”. Ez az erővonal, hatásmechanizmus a felnőttek bizonytalanságával, értékhiányával keveredve jellemzi mind a Banda tagjai közötti, mind a köztük és a felnőttek között kialakuló kapcsolatok dinamikáját, jellegzetességeit, torzulásait. Ez fedezhető fel a szereplők személyes élettörténetében, ahogy az apák formális hatalommal igyekeznek „felsőbbrendűségüket” fenntartani (hatalmat gyakorolni valaki felett eleve azt jelenti, hogy magamnál „alsóbbrendűnek” tekintem az illetőt), és abban is, ahogy a lelkileg sérült, torz személyiségű felnőttek gyakorolnak befolyást az életkori sajátosságból is adódóan még náluk is labilisabb kamasz gyerekek felett.
Stabil, kiszámítható támpontok csak úgy teremthetők a gyermekek számára, ha a felnőttek kellő fokú alázattal, de bíznak és hisznek magukban, követik az általános emberi erkölcsi értékeket; ha szeretik és saját jogon kellően értékesnek tekintik magukat. Ekkor nem lesz szükség a félelem „szervező és megtartó erejére”…
Major Zsolt Balázs, pszichológus
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése