Mulatság-napló

Bérczes László

(1999 január-február)

január 6.

Ezt utólag írom. Délelőtt az Írói Műhelyen „beszámolok”: miért a Mulatság meg ilyesmi. Ez most felesleges formalitás, hiszen délután kettőkor így is úgy is olvasópróba. Görcsölök, félek és dühöngök. Legszívesebben azt mondanám, hagyjanak békén. Ehelyett –természetesen – igyekszem megfelelni. A szintén „vizsgázó” Bagossyt irigylem – utoljára –, mert neki elég elmondani és megindokolni a szereposztást, a Cseresznyéskertben ugyanis sokan vannak. Az olvasópróbára nem emlékszem, de Kapa állandóan felemlegeti, miszerint borzalmas volt. Aztán napokon át ő is, Rémusz is, Ági is, de még Pepe is mindenféle szövegeket gyűjtünk, amik fontosak lehetnek az előadás szempontjából. Beckett, Petri, Tarkovszkij, Pilinszky, Ady… Kapa rámzúdít egy csomó CD-t, milyen muzsika is legyen majd a végén. És egy saját szöveget olvas fel a telefonba:

Patak tövében / Tétován megbújva / Kővé válok. / Hogy vágytam ezt a csendet. / Most ural, / S uralom a mindenséget. / Ez ám a mulatság. / Milyen mulatságos. / Mulandó mulatság, / Mulatságos mulandóság.

január 27–28.

A tegnapi első összpróba után tulajdonképpen nulláról kezdünk. Ez persze csak annyiban igaz, hogy a szokásos félelmem mértéken felüli, magamat mindenképpen a nullán találom, vagyis azt érzem, hiába vagyunk ott, ahol lennünk kell ennyi idő után, fogalmam sincs, előre tudunk-e lépni. Mi az, hogy „előre”? Azt hiszem, mindent tudunk már, mit akarhat a darab, mit akarhatunk mi, elmondtunk, kisajtoltunk, véletlenül kiszalajtottunk magunkból mindent, kicsivel többet is annál, amire szükségünk lehetett ahhoz, hogy egyfajta közös szándék megszülethessen – de a próbákon még csak Kapa, Pepe, Rémusz nekifeszülései láthatók. Nincs meg S., N., B. legények egyszeri, sajátos karaktere. Izomból dolgozunk, és ez már nem segít abban, hogy az egyes helyzetekben friss, új ötletek pumpáljanak újra életet a merevre fagyott, fegyelmezett lebonyolításba. S. B.-re néz és valójában Rémuszt látja, ő pedig Kapát kapja viszont, nem pedig azt a mondjuk, gyomorfájós, dadogó álértelmiségit – és ez a leírás persze igencsak csökevényes –, aki a másik két – egyelőre nem létező karakterrel – meghatározhatja a jelenet irányát.

Hogy kell a szándékszinten megfejtett klisékből és a színészek „civil” személyiségéből megismételhetetlen, csak ebben az előadásban létező, B.-nek, N.-nek, S.-nek nevezett fiktív figurákat megrajzolni úgy, hogy ez a három ember ne bújjon ki saját bőréből, önmaga legyen, de közben másfél órára mégis megszűnjön??? Fogalmam sincs. Ne Kapát lássam a színpadon. És közben persze mégis őt. Egyelőre csak őt látom.

Kezdjük hát újra az elején. Szétszedünk minden pillanatot, mint gyerek a felszúrt legyet, az újonnan kapott játékot – és megkapjuk, amit ő: ízeket, részeket, elemeket, amiknek közös nevezője az élet hiánya. Az egész hiánya. Morzsák egymás után. Fűrészpor – humor nélkül, tehát élet nélkül. Avagy élet nélkül, tehát humor nélkül. Egy darabelemzés illusztrációi.

Gályázunk, hogy egy-egy centit előrelépjünk.

Rémusz úgy bámulja az orrához emelt negyedliterest, hogy belekancsalít, és ez talán megőrizendő. B., aki gondolkodik: mennyi egy meg egy?

Pepe ráncolja homlokát, összehúzza szemöldökét, és „fenyegetőn” néz: „Nem tiszteled édesapámat?!” – kérdezi. N., a jámbor, sunyi, nyuszi-áldozat ijesztget.

Kapa bénán-muján rácsap az asztalra. Majd én megmutatom, mondja a tekintet, és közben fáj a csukló. S verekszik, Lukács György megküzd Muhammad Alival.

Tíztől egyig próba a Józsefvárosban, aztán rohanás a Délibe, megyünk Pécsre, este Lila ákác. A vonaton betartjuk, amit önmagunkra mértünk a próbatáblán: 2-től 4-ig szövegösszemondó próba az Intercityn. Pécsett lötyögés, öltözői piszkálódások, Rémusz a Díszelőadásból hozott vad bosnyák tekintettel néz a világra, s a világban rám is, kínlódva évődök, „Nem megy a román kollégának az impró, mi?!”. Lecsap. „Persze hogy nem megy, elismerem, dehát ahhoz előbb meg kellene teremteni az egyértelmű fogódzókat, a biztos kereteket.” Nem akar bántani, közös gondunkat fogalmazza meg. Odébbállok, elbaktatok egy boltba, veszek fogkefét, fogkrémet, mindent otthon hagytam. Uránváros. Sötét hely, borzasztó. Beülök egy presszóba, napi sajtóba bújnék. A presszó inkább kocsma, én meg csak rágódok, mi lehet a módszer. Mert amíg nem teremtjük meg a szerepbéli kontúrokat, addig a színészi szabadság nem a szerep burkán belül szárnyal, hanem a nem-tudás parttalan esetlegességében csetlik-botlik. És amíg ez utóbbi érvényes, addig érvényes Pepe ötpercenként elhangzó, agyramenő szlogenje: „Lehet ezt is, de lehet az ellenkezőjét is.” Hát nem lehet. De ehhez meg kell szülni azt a zárt szerepgömböt, amin belül bármit lehet. Ormándi Bélán belül Pepe azt csinál, amit akar. De ki az az N.?

január 29.

A mai nap az ördögé lesz. Este díszletépítés – lenne. A szolnoki műhely nem áll a helyzet magaslatán, éjszakai telefon Sutyival, szó sem lehet díszletszállításról, elfogadhatatlan minőségű, ami elkészült. És ezek még csak az oldalsó falak, hogy a nagy titokkal – az utolsó kép varázslatnak álmodott „függönyfala” – mi lesz, arra gondolni sem merek. Négyszázezer forintos kutyafüle-díszlet, „valami alternatív dolog ez a Bárka?”, kérdezte a műhelyfőnök. Nem tétel az egész ott, ahol pár napja építették fel saját színházuk több mint tizenegy millió forintos díszletét, és ahol valami tévé-produkció nyilván többmillió forintos cuccai készülnek. Szóval díszletépítés helyett elmegyek a Jancsó-film bemutatójára, együttörülni a fiúkkal. Van minek, Kapa is, Pepe is nagyon jók, a film pedig évtizedek óta (!) a legjobb Jancsó-opusz. A legendás nagyokhoz hasonlítanám – Oldás és kötés, Szegénylegények, Csillagosok, katonák… –, dehát az égvilágon semmi hasonlóság nincs köztük. Hogy valaki hetvennyolc évesen átlépje saját, immár mérhetetlenül nagy árnyékát! Tudok ilyet? Talán Buňuel? Fellini? Kuroszawa?

január 30.

A két srác holtfáradt – tegnap hajnalban feljöttek Pécsről, és rögtön sajtótájékoztatók, interjúk, a filmkritikusok díjának átvétele még a tavalyi Gengszterfilmért, szóval fárasztó fürdés a sikerben, este Puskin Mozi, tapsok, ölelkezések, hajnalig buli. Kapa gyűrött mint a mosogatórongy, de ez nem tesz rosszat a próbának. Minden érzékszervük kihegyezve, ismerem. „Tudjátok, mit tudnék bármelyik pillanatban? Sírni.” – mondja Pepe. Aztán a sírás is eljön. A szünetben az irodában valami ügyintézéses karcolódások, nem tudom, miről van szó, csak azt látom, Pali, ez a zsigerből jó srác, ül a próbateremben, lógatja a fejét, nyökögök valamit, „semmi baj, Pali”, jönnek a fiúk, „mi baj, Palika?”, Pali szorítja a száját, kicsordul a könnye. Nagy melák kölyök. Kapa, Rémusz, Pepe lerohanják, marháskodnak, a kopasz fejét nyalogatják-csókolgatják. Pali könnyes szemmel vigyorog. A gyomromban valami furcsa érzés, jófajta fájdalom. Asszem, ez most mulatság. Három hét telt el. Különben szombat van, bemutató 20-án, szombaton, három hét múlva.

február 2.

Rosszkedv. Tegnap próba kettőtől este tízig. Időhúzás, kávézások, sztorik, tétlenkedések után beindulunk, Kapa a bohócság legszélsőségesebb változatait próbálgatja, és én pont ezt szeretném, a másik két srác is tesz kísérleteket. Az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, mitől indul be egy próba, mert hiába sikerül valami egyszer, semmi garancia, hogy az legközelebb is működik. Mint például ma: tíz órakor minden rendben volt. Öt perc múlva belebonyolódtunk valami semmi kérdésbe, ránktört a totális nekikeseredés – pontosabban rámtört, Kapa inkább csak felhúzta magát, „behányt az agya”, ahogy ő mondja, Rémusz egy darabig ötleteket hozott, aztán hallgatott, Pepe talán nem is érzékelte a rosszkedvet, egyszerűen kiszállt, kívül volt és onnan fogalmazott, én majd szétrobbantam, de csak magamban dúltam és képzeletben világgá mentem – miközben egy kívülálló talán azt érzékelte volna, hogy mindannyian ugyanazt fújjuk és mégis négyfelé tartunk. Ők aztán elmentek a vonattal Pécsre, este hívom Kapát, persze, a vonaton jól összevesztek, gondolom, engem is szidtak, teljes joggal. Hajnalban megyek utánuk, holnap Pécsett próbálunk, és gőzöm nincs, végképp elmegy-e (vagy megjön) a kedvünk. Most rossz.

február 3.

Hajnali vonattal le Pécsre, Pepe már Pesten kérte, hogy 11-kor kezdjünk, most a Harmadik Színházban lötyögök egy órát. Leülök a Lila ákác díszletében, reggelizek. Ülök a padon, Tóth Manci és Csacsinszky Pali padján, kezemben zacskós tej, zsemle, parizer. Rágok, üres tekintettel bámulom a nézőteret. Otthon vagyok – szinte. Ránézek magamra kívülről, és azon gondolkodom, hogyan is képzeltem el magamat a jövőben, mondjuk, húsz évvel ezelőtt. Akkor voltam huszonnyolc éves, tulajdonképpen felnőtt ember. Vidéki tanár, boldog családapa, ifjú titán, vidéki „sztár”. Nem emlékszem, mit gondoltam a jövőről. Egy biztos: ha megölnek, se jutott volna eszembe, hogy egyszer majd otthonosan üldögélek egy színpadon és reggelizek. Kicsit el is szégyellem magam, ahogy észreveszem, lemorzsáztam a padot. Lesöpröm. Érkeznek a fiúk. Kapa kezében Sport, én már túlvagyok rajta. Dávidkornélozunk egyet, később Gergő beül, úgymond a próbára – ül a nézőtéren kabátban, kalapban, alvás és ébrenlét határán lebeg, két Lila ákác közti vegetáció, alig létezik, de szerintem a zsigereivel érzékeli, milyen a próba, hol is tartunk –, szóval Gergővel újabb Dávidkornél-menet, Rémusz kezd ingerült lenni. Dehát most egy fél ország azt lesi, beválogatnak-e a Chicago Bullsba tizenötödik embernek egy magyart. Gergő helyében azt gondolnám, hogy „ezek nem állnak rosszul”, de ezt jobb nem elkiabálni. Mindenesetre Rémusz is kezdi megtalálni a „figurát”. Pepe is, persze a maga módján, folyamatosan vadászva a sikert kívül – és ez a „kívül” most az én tekintetemet és a Paliét tudja jelenteni (meg a Gergőét, de az ő szeme általában csukva) –, azaz folyamatosan kinéz, ami eleve katasztrófa, plusz állandóan ki is lép a szerepből, és saját poénjain folyamatosan maga is elröhögi magát. Ezt Kapa tűri, szóval látom, hogy tűri, azaz ki van rá hegyezve. A próba után Pepe megjegyzi: „én most nem megyek át az étterembe”. Én átmegyek, és hallgatom Kapa vésztjósló károgását. Jobb, hogy Pepe nem jött át.

február 4.

Cseh Tamás bukkan fel a folyosón, vajon bejön-e a próbára? Híva van, merthogy kellene az előadásban egy mulatás, kemény nótázás és tánc. Majdnem-mulatság. Mrożek (Kerényi Grácia közvetítésével) megajánl egy versikét („Azt mondta a Maris…”) és hozzá a táncot (obertást járnak), a táncot nem ismerem, de nem is érdekel. Kéne egy erős dallam. Amit én korábban ajánlottam, „Jerünk, menjünk vendégségbe…” nem rossz, de mért pont ez? És ez a kérdés bármelyik ismerős nótánál érvényes. Rémusz kérdez rá állandóan – „de nem mindegy, mit énekelnek!” –, és igaza van. Olyan üvöltözéses ének kellene, ami csak az övék. Tamás kapkodós és riadt és szelíd – mint mindig (a duhaj éjszakákat ne számítsuk, bár az is ő). Beül, ráindulunk az elejétől. Őszintén szólva nem tudom, mi történhet. A fiúk jól és erősen nyomják. Tamás orrán megül a pápaszem, ő pedig valamit firkál, el nem tudom képzelni, mit. Instrukciókat nekem? Az most nem hiányozna, meg különben is, hogy lesz abból dal? Leállunk, nézünk Tamásra. Ő zavartan motyog, „ez túl jó, nagyon erős, itt már nem lehet dalolni, az ének csak gyengít…” Mit akar? Kifarol? „Valami csujogatós kellene… találtam néhány szót… nem is tudom…” Elkezdi mondani. Mondja, kiáltja, üvölti, kemény ritmusban veri. Nem tudom leírni. Állunk megütötten. Ezt írta, a „dal” szövegét. A fiúk vele mondják. Nézem Tamás lábát, dobogja az ütemet, törik a padlódeszka. „Üresek a pajták / Hol vannak a balták / Gyertek ide marhák / Véresek a szajhák / (tirararatirarararam) / Uramisten mi van / A muzsikus kivan / Zendüljön a lárma / Mulatunk mi máma / (tirararatirarararam) / Hajlik a csillog a csípőm / Villog a csikorog a cipőm / Repülök a kékben / Megdicsérnek szépen / Ameddig állok / Csak addig várok!”

Tamás zavartan pislog, veszi a motyóját, elköszön, nem akar zavarni. Ilyenkor el kell menni. Kiszaladt a dal.

egy hét forgácsai

Bekerül a gyufásdoboz a játékba, segít abban, hogy kiderüljön, milyen ez az S. Ilyen lesz majd a répa is N. zsebében.

Próbaszünetekben Gazsó Gyurit látni, ahogy üldögél némán, egyedül – és nem tud dönteni. Még nyíregyházi színész, de már itt is van egy kicsit.

Első összpróba, rossz, ahogy kell. Kárpáti azt mondja, vértelen. Igen, ezt én is tudom, mondhatna valami gyakorlatiasabbat is.

Amíg Sutyi nem tud feljönni Szolnokról a nagy hó miatt, mi fúrjuk a díszletet. Most Sutyi itt van, összetörten üldögél egy sarokban.

Írói Műhelyesek ülnek be, megint szarul megy a próba, utána megbeszélés. Én pedig éjszaka azon rágódok, bedobjam-e a törülközőt. Úgy látszik, ezeket nem lehet megúszni.

Kovács Lajosnak születésnapja van, a többiek felköszöntik, Lajos boldog, mindenki boldog.

február 14.

Reggel Lajos hív, a Cseresznyéskert-próba után beülne hozzánk az összpróbára. Örülök, neki tényleg örülök, mert talán kezd hozzánk tartozni, kezdi valamelyest otthon érezni magát – ő, az örök emigráns, aki ha egyáltalán valahol, akkor Gyulán, a rozzant kertes ház konyhájának küszöbén üldögélve érzi „otthon” magát, miközben elnéz valahová órákon át szótlanul, és közben Bogár, a loncsos puli hátát vakargatja. Próbát vagy előadást pedig, szerintem, évtizedek óta nem nézett. Az összpróba előtt tévések, a fiúk kétszer megcsinálnak egy jelenetet nekik, egyszerűbb így, minthogy az igazi próbába beleforgassanak. Előtte velem „interjú”, egyperces beharangozó, dehogy fogok én arról beszélni, mit is jelent nekem a mulatság. Úgy írom ezt, mintha egyébként tudnék arról beszélni, mit jelent. Azt már kezdem sejteni, mit jelenthet majd egy esetleges kudarc. Életem végéig vonszolom majd magam után, kijavítani, elfelejteni nem lesz mód (különben holnap leszek 48 éves). Az összpróba nem megy rosszul, még mindig van sansz arra, hogy jövő szombatra valami összejöjjön. Furcsa módon sokadszor tapasztalom már viszont, hogy a műszak szarik az egészre, amilyen fanatizmussal segítettek a Titanicnál, olymértékben köpnek most mindenre. Én nem változtam meg, őket is rendes srácoknak ismerem, talán a hányódásunk, az előadások hiánya teszi, hogy ellustultak, nemtörődöm közönnyel lötyögnek egész nap. (Na most ezt kihúzzam-e utólag, hiszen az utolsó napokban összeszedik magukat, és úgy dolgoznak, mint régen. Fiúk, én ezt most mégsem húzom ki.) A három srác végigcsinálja a próbát, aztán Kapa robbant: „Aki nem húz, azt le kell dobni a hajóról!…” Őrjöngve kiabál, igaza van, miközben azt érzem, így ő nem sokáig bírja. Meg fog bolondulni, kitekeri valaki nyakát vagy mit tudom én… – és akkor már nem lesz igaza. Hiába ez eddig a legjobb összpróba, ő csak a rosszra, a hibára fogékony, és pörög-pörög, este majd felhív, fel akarna jönni. Az a gyanúm, ez már így lesz minden este.

1999. február 20.

Tegnap talán „mulatság” volt, de mit lehet azzal ma kezdeni? Mindenesetre az előadás először találkozott közönséggel, és jól ment. Utána csendes mélázás a büfében, a két év során az egyik legszebb este a Bárkán: ülünk sörökkel, Kapa, Sutyi, Nóra, Karesz, Mispál Attila, Pali meg én, és hallgatjuk Kerekes Miki sztorijait. Röhögünk vég nélkül.

Ma van a bemutató.

Rendben lemegy. Mindig ugyanaz derül ki: keveset tudok a színházról, legalábbis nem eleget. Azt akartuk, hogy a nézők rengeteget nevessenek. Megtörtént, mi hát a baj? Az, hogy a héten már minél több nézővel kellett volna az összpróbákat tartani. Hogy megtapasztaljuk, min nevetnek az emberek. Most, élesben derült ki, hogy mindenen. Már a három srác kinti matatásán, majd szinte minden mozdulatán, mondatán. És ettől a bemutató elcsúszott a vicc felé, elveszett a líra és a keménység. Baj azért nincs, hetven százalékosra értékeljük az estét. A buliról lelépek. Üresség, szomorúság van bennem. Megvolt, megcsináltuk, és most is úgy érzem, ahogy nekiindultam: nem hiszem, hogy akarnék újra rendezni. Pedig jó meló volt. Otthon pezsgőt iszom egyedül, bámulom a tévét, szombat éjszaka van, focit keresek, nyomkodom dühödten a gombot, hiába.

A következő előadásokon – az a baj, hogy kevés van – meg kell találnunk a megfelelő arányokat. Nem a szélsőséges humorból kell elvenni. Egyszerűen nem szabad elveszíteni a mindent átszakító erőt, a szépséget és a muszáj-akarást. Hogy ne a semmiből szakadjon szét a fal a végén. A Bárkán továbbra is tartózkodó tekintetváltások… no jó. A közönség szereti az előadást, és én is megkapom azt a mondatot, amire szükségem van:

„Nagyon szomorú előadás”, mondja csendesen Ida, egykori tanítvány, barát, aki máskülönben végignevette az egészet és aki látta az egykorit, azt a tizenöt évvel ezelőttit.

Benne vagyok az előadásban. Többet nem is akartam, többet nem is lehet akarni.

---