prológus
ezt kérdezem, ahogy régi fotók közt turkálok, és tudhatom, a kérdésnek nincs értelme, mert a kérdés, amit feltesz a három legény: van-e mulatság, örök kérdés, ezt kérdezi már a felsíró csecsemő is: kitéptetek-kiráncigáltatok a jóból, a kérdésnélküli fészekből, a védő-ölelő burokból, az örök békét ígérő anyaölből, meghívtatok ebbe az ismeretlen, végtelen világba, s ha hívtatok, hát biztos tudjátok, miért, csillogó szemmel vár a gyermek, hiszi, hogy a kimondatlan ígéret egyszer teljesül, majdcsak megszólal a muzsika, de ahogy felnőtt társait nézi, akik közül sokan, a pusztító idővel együtt pusztulva egyre többen tört tekintettel, fásult beletörődéssel vonszolódnak az ünneptelen, zenétlen, néma világban, és elfelejtették, mert el akarták felejteni a kérdést, van-e mulatság, elbizonytalanodik, erőt-hitet veszít a világba vetett legényke – de mindig felbukkan egy stalker, aki a zónában bolyongva hívja őt és muzsikáért éhező társait, vak vezet világtalant, de mennek és kopogtatnak a bezárt ajtókon, hátha rátalálnak a szobára, ami az övék, ahol az ő zenéjük szólal meg egyszer.
És botorkál három stalker-legény, öreglegény immár, caplat saját véges idejében, szobáról-szobára jár, felsejlik olykor egy-egy hang, akárha muzsika lenne, dal zeng, hegedű sír, harmonika nyikorog vagy harang kong, saját közös világuk muzsikája, ilyenkor egy pillanatra megállnak, talán egy cigarettát is elszívnak, és éppenhogy azt gondolják, tíz év múlva is ez a dal legyen…
És az ember elképzeli, hogy ez a három legény, KapaPepeRémusz még tíz meg tíz év múlva is, hatvan-hetven-nyolcvan évesen is, ahogy a satnyuló erőből futja, bebucskázik az ajtón, megáll az üres térben, és muzsikát követel, mert muszáj mulatságnak lenni, amíg a világ.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése