Álltunk Ascherral a szűk lépcsősor fordulójánál, a fehérre meszelt kőkorláthoz támaszkodtunk, és bámultunk lefelé. Le a kávézóba, ahol ment a buli, bárkások és nem bárkások zsivajogtak elgété-számokkal, fröccsökkel meg egyebekkel. '97 decemberét írtuk, már levettük a balul sikerült Királydrámákat, túlvoltunk a Ritter, Dene, Voss premierjén, és egy félkész bemutatóval (persze ezt látták a kritikusok, de hiszen drukkoltak és türelmetlenek voltak) elkezdte folyamatosan változó, felfelé ívelő pályáját a Díszelőadás. Fecsegtünk, bámultuk az embereket. "Az jár a fejemben, hogy meg kéne rendezni a Mulatságot”, mondtam. "Remek!", szólt Ascher, ahogyan ő eltartó, mégis eredendő kiváncsisággal képes szólni. Azt éreztem, azonnal érti, miért mondtam ki ezt a mondatot. Mellesleg látta a másfél évtizeddel azelőtti diák-változatomat – bár ez csupán azért érdekes, mert el bírta képzelni, hogy képes vagyok rá (én meg nála nyilván kapaszkodót kerestem).
Odakint havaseső áztatta a rozzant bárka lyukas tetejét, a kávézó mennyezetéről szeszélyes ritmusban potyogott a vakolat, akkor vagy máskor több négyzetméteres faldarab omlott le – dehát már mégsem clochard-ok és kóbor kutyák ürüléke borította a hideg kövezetet, mint egy félévvel azelőtt, amikor Antal Csabával azt fontolgattuk, hogyan lehetne a bizonytalan időpontú átépítésig lakhatóvá tenni az állandó ideiglenességet. "Tudod, nap mint nap kérdezem magamtól, van-e már, lesz-e valamikor is Bárka, rajtunk múlik-e vagy másokon ('mi jöttünk a mulatságba vagy a mulatság mihozzánk?!'), hogy legyen, megmaradjon, hogy egyszer valóban megszülessen. Ahogy mindent kockáztatva nap mint nap tépjük egymást a sárban-húgyban, és ahogy mindent akarva, vasat átharapva rándulunk össze ('lesz, mert én akarom!') és araszolunk át a következő napba, na ez jár állandóan a fejemben, és ezért..." "Hát persze", mondta Ascher és ahogy nézelődtünk lefelé, ő már a szereposztást diktálta. "Igen, igen, Kapa és Pepe, de a harmadik Rémusz lesz. Őt még nem ismered. Az a srác, ott lenn." "Aha. Fantasztikus!", mondta.
1999. februárjában – már nem a kávézóban (merthogy oda terveztem), és már egyáltalán nem úgy, ahogy ott fenn, a lépcsőfordulóban képzeltem –, a Józsefvárosi Színház lepattant színpadán bemutattuk a Mulatságot.
2000. december 28-án a felújított-átépített Bárka Színház stúdiójában, ahol akkor, három éve még giliszták, vakondok, egyéb földalatti lények élték zavartalannak tűnő életüket, megtartottuk a Mulatság 50. előadását. Ahogy már régóta képzeltem-képzeltük: mindenki a másik szerepét játszotta. S ha már játék, legyen hát igazi: este hétig sem nem próbáltunk, sem nem döntöttük el, kinek melyik szerep jut. Hét órakor nyilvánosan sorsoltunk: Pepe kapta Kapa szerepét, Rémusz a Pepéét, Kapa a Rémuszét. (Előzőleg viszont megegyeztünk, hogy harmadoljuk az előadást, azaz a sorsolás által meghatározott sorrendben, félóránként váltva, mindenki mindenki szerepébe, a végén a sajátjába is, belebújik majd.) Boldog este volt, igazi.
Azóta, e magunknak ajándékozott ünnep óta, játsszuk tovább a hétköznapi mulatságokat. Mennek az előadások, végezzük a dolgunkat. De tudjuk, mostanában, talán épp az ötvenedik környékén végetért, lezárult valami. Már a sorsunkat író könyv betűit próbálja kibogarászni N legény, hogy 'ami a mulatságot illeti...', és tudhatjuk, mindjárt kimondja, 'nincsen', majd a könyvet becsukja. 'Vége', olvassák ők maguk a csupasz fehér papírról, és valóban, ezen a frissen ácsolt hajón kimondhatjuk: vége az első fejezetnek, azaz a létrehozás naiv-romantikus-véres-verítékes építkezésének, mindannyiunk Kelemennéje immár beépítve a falakba. Azt is tudhatjuk, N legény hamarosan kimondja, 'Muzsikálnak!'. A mi előadásunkban több szó már nem hangzik el. Nem hangzik el az, amit Mrozek leírt, s amit mostanában gyakran mondogatunk a stabilan álló falak közt: 'Hol? – Nem itt. – Akkor hol? – Másutt. – Nincs másutt. – Dehogy nincs! Ott mulatnak!...'
A mi előadásunkban, mind az ötvenen és azóta is – hiszen, tisztában voltam ezzel vagy sem, erről beszéltem én akkor, ott fenn, a lépcsőfordulóban –, ez az utolsó szó: 'Muzsikálnak!'.
Bérczes László
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése